Rakéta Regényújság, 1976. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1976-06-08 / 23. szám

híre, hogy akit csak lehet, felakasztat, s aki ráadásul még a vád külön tanácsadójaként is szokott szerepelni. Willoughton a vádlottak padjára lépett, rossz színben volt, és nagyon letörtnek lát­szott. De vitán felül méltóságteljesen viselke­dett, és eléggé határozott hangon jelentette ki, hogy nem érzi magát bűnösnek. Greatorex, a fővádló, összefoglalta a vá­dat. Beszédében nem hangzott el semmiféle utalás arra, hogy a rendőrség valami új körül­ményt fedezett volna fel. Aztán Helston adta elő, hogyan találta meg a holttestet. Utána ő meg a három másik férfi, akivel együtt volt az izzasztóban, a Willough­ton és az áldozat közti veszekedésről tett ta­núvallomást, amelyet mind a négyen hallottak. Elmondták, hogy Willoughton szitkozódva és szemmel láthatólag dühösen jött ki a száraz­­gőzből. Egyikük, egy Underwood nevű fontos­kodó öregúr kijelentette, hogy soha életében nem hallott dühösebb veszekedést. Négyük kö­zül egyik sem tudta megmondani, hogy Wil­loughton az eltűnt fegyvert a magára csavart törülköző redőiben rejtegette-e. Csak abban voltak biztosak mind a négyen, hogy a kezé­ben nem volt semmi. Ezután következett az orvosi szakvélemény. Hazeldean, Willoughton ügyvédje, a boncolást végző orvosnak feltett keresztkérdések után teljes határozottsággal leszögezte, hogy az el­tűnt fegyver jó nagy volt, s hogy legömbölyí­tett pengéjének átmérője több mint fél hü­velyk, hossza pedig három-négy hüvelyk lehe­tett. Az orvosok véleménye szerint ahhoz, hogy egy ilyen vastagságú pengét a szívbe lehessen döfni, legalább négy hüvelyk hosszú markolat kellett, hogy elég erősen meg lehessen mar­kolni. A fegyver egy ceruzaszerűen kihegyezett acél- vagy vasrúd. Mindenesetre feltétlenül jó­kora fegyver volt, nem lehetett gyorsan eldug­ni vagy teljesen eltüntetni egy gőzfürdőben. A tealevelet illetően Hazeldean nem tudta megcáfolni az orvosok tanúvallomását. Meg voltak győződve arról, hogy az eltűnt fegyver pengéje juttatta a sebbe és vágta ketté, s hogy ez is arra mutat, hogy Kelstein akkor kapta a halálos döfést, amikor a teáját itta. Az üggyel megbízott Brackett detektívfel­­ügyelőt részletesen kikérdezték az eltűnt fegy­ver utáni kutatásról. A felügyelő nem hagyott kétséget afelől, hogy a fegyver nem volt sehol a gőzfürdőben, sem az izzasztóhelyiségekben, sem a gyúróhelyiségben, sem az öltözőkben, sem az előcsarnokban, sem az irodában. Brac­kett még az úszómedencében is leeresztette a vizet, s átkutatta a tetőt is, noha gyakorlatilag bizonyos volt, hogy a bűntény időpontjában az izzasztó tetőablaka csukva volt (a szárazgőz feletti nem). A kérdés újrafelvetésekor gúnyo­san elutasította azt az elképzelést, hogy Wil­­loughtonnak bűntársa lett volna, s az vitte vol­na el a fegyvert. Ennek a legnagyobb alapos­sággal utánanézett. A gyúró azt állította, hogy Willoughton olyan dühösen szitkozódva állított be hozzá, hogy el se tudta képzelni, mitől kerülhetett ilyen hangulatba. Arbuthnot, Hazeldean ügy­védtársa, a gyúróhoz intézett keresztkérdések­kel még nyilvánvalóbbá tette, mint addig volt, hogy a fegyver a törülközőbe volt rejtve, ha­csak Willoughton már előzőleg el nem dugta az üres szárazgőz-kamrában. Ezután azt a határo­zott vallomást szedte ki a gyúróból, hogy Wil­loughton a törülközőt letette a pad mellé, amelyen masszírozták, s hogy a gyúró előtt rohant vissza az izzasztóba, hogy a gyú­ró visszajött az izzasztóból, otthagyva Wil­­loughtont azok között, akik a bűntényt taglal­ták, s hogy a törülközőt pontosan úgy találta, ahogyan Willoughton letette, és nem volt ben­ne fegyver, és nem voltak rajta vérnyomok. Mivel a felügyelő annak a lehetőségét kizár­ta, hogy egy bűntárs surrant volna be, aki ki­vette a fegyvert a törülközőből és kiosont vele a fürdőből, ez a tanúvallomás kétségtelenné tette, hogy a fegyver egyáltalán ki sem került a szárazgőzből. Ezután a vád a Kelstein és Willoughton köz­ti rossz viszonnyal kapcsolatban hallgatott ki tanúkat. Három közismert és befolyásos férfiú beszélt az esküdteknek Kelstein ama igyeke­zetéről, hogy Willoughtont befeketítse előttük, és arról, hogy milyen sértő megállapításokat tett róla. Egyikük kötelességének is érezte, hogy elmondja a dolgot Willoughtonnak, aki dühbe is gurult. Arbuthnot keresztkérdéseket tett fel, és bebizonyította, hogy Kelstern sér­tő megállapításai, akárkiről tette is azokat, tetemesen veszítettek hitelükből, mivel min­denki tudta, hogy Kelstern a végletekig kö­tekedő természetű. Észrevettem, hogy a gyúró kihallgatásának vége felé és az utána következő tanúvallomá­sok közben Ruth nyugtalanul fészkelődik, és türelmetlen pillantásokat vet a tárgyalóterem bejárata felé, mintha várna valakit. Aztán ép­pen amikor őt szólították a tanúk padjába, be­jött egy magas, görnyedt, ősz hajú, fehér sza­­kállú, hatvan év körüli férfi, egy csomaggal a kezében. Az arca ismerősnek tűnt ugyan, de nem tudtam, hova tegyem. Elkapta Ruth te­kintetét, és bólintott neki. Ruth megkönnyeb­bülten felsóhajtott, előrehajolt Willoughton jo­gi tanácsadójához, átadott neki egy levelet, amelyet már a kezében tartott, rámutatott az ősz szakállú emberre, aztán nyugodtan a ta­núk padjához ment. Hamley elolvasta a levelet, azonnal előre­hajolt, odaadta Hazeldeannek, és mondott is neki valamit. Észrevettem, hogy hiába suttog, a hangja izgatott. Hazeldean elolvasta a leve­let, és láthatólag ő is izgatott lett. Hamley fel­kelt a helyéről, odament az ősz szakállú férfi­hoz, aki még mindig a tárgyalóterem bejáratá­nál állt, és komoly beszélgetésbe kezdett vele. Greatorex hozzáfogott Ruth kihallgatásához, és én természetesen Ruthra figyeltem. Greato­rex kérdéseinek is az volt a célja, hogy meg­mutassa, milyen rossz volt a viszony Kelstern és Willoughton közt. Felszólította Rutht, hogy ismertesse az esküdtekkel Kelstern egyik­másik tényleges fenyegetését, aztán­­ elké­pesztő, hogy a rendőrség milyen kevés dolgot mulaszt el kiszimatolni egy valóban fontos ügyben - a kihallgatás különös fordulatot vett. Greatorex Rutht a saját, Willoughtonnal való kapcsolatáról kezdte faggatni, s kérdései­nek célja nyilvánvalóan az volt, hogy kimu­tassa: Ruth és Willoughton nemcsak jegyesek voltak, hanem viszonyuk is volt. Én rögtön láttam, mire törekszik a vád. Megpróbálta kihasználni egy angol esküdtszék és egy angol bíró ama hajlamát, hogy - az erény dicsőítésére irányuló természetes igyeke­zetében - akasztófára juttasson egy gyilkos­sággal vádolt férfit vagy nőt, mert erkölcste­len magatartást tanúsított a másik nemmel való kapcsolatában. Nem is találhattak volna jobb módszert Willoughton eleve elítéltetésére annak bizonyításánál, hogy Rutht házassági ígérettel elcsábította. 36

Next