Rakéta Regényújság, 1980. július-december (7. évfolyam, 26-53. szám)

1980-08-19 / 34. szám

- És te? Veled hogy bánt doktor Fischer? - Nem mondhatom, hogy rosszul. Ahhoz sohasem érdekeltem eléggé. De tudod, azt hi­szem, Mr. Kips jelentéktelen kis hivatalnoka valóban szíven szúrta, és ebből a szúrásból so­hasem gyógyult fel. Talán akkor tanulta meg gyűlölni és megvetni az embereket. Ezért gyűj­tötte maga köré a Varangyokat anyám halála után, hogy mulasson rajtuk. Az első Varangy természetesen Mr. Kips volt. Ugyanis képte­len volt megbocsátani Mr. Kipsnek. Hiszen bi­zonyos értelemben kiadta magát neki. Tehát őt is meg kellett aláznia, mint ahogy meg­alázta az anyámat, mert Mr. Kips tudott vala­mit. Ügyvédjévé fogadta, hogy ezzel is befogja a száját. - De hát hogyan alázta meg Mr. Kipset? - Te persze nem tudod, hogy néz ki Mr. Kips. - De tudom. Láttam, amikor először pró­báltam bejutni az apádhoz. - Akkor azt is tudod, hogy majdnem két­­rét görnyedt. Valami baj van a gerincével. - Igen. Nekem az jutott az eszembe róla, hogy olyan, mint a hetes számjegy. - Apám felbérelt egy híres gyermekkönyv­­írót meg egy nagyon jó karikaturistát, és ezek ketten alkottak egy mesekönyvfélét, amely­nek „Mr. Kips kalandjai a dollár nyomában”­­a címe. Én is kaptam belőle már egy műszaki példányt. Nem tudtam, hogy valóban létezik­­ egy Mr. Kips, és a könyvet nagyon mulatsá­gosnak, de nagyon kegyetlennek is tartottam. A könyvben Mr. Kips mindig kétrét görnyed­ve jár, és mindig azokat a pénzérméket kutat­ja a járdán, amelyeket mások elhullajtottak. A­ könyv karácsony előtt jelent meg, és apám - persze a pénzével - azt is elintézte, hogy minden könyvüzlet kirakatában díszhelyre ke­rüljön. A díszhelynek persze olyan magasság­ban kellett lennie, hogy a kétrét görnyedt Mr. Kips is láthassa, ha elhalad a kirakatok előtt. „ Egy ügyvéd nevét - kiváltképp egy nemzet­közi jogászét, aki nem foglalkozik olyan nagy port felverő ügyekkel, mint például egy gyil­kosság - még abban a városban is elég ritkán ismerik, ahol él, és azt hiszem, csak egyetlen könyvkereskedés tiltakozott, mert becsületsér­tési pertől tartott. De apám minden költséget vállalt. S a könyv - mivel valószínűleg a leg­több gyermek kegyetlen - óriási siker lett. Számtalanszor újra kiadták. Még az újságok­ban is megjelent mint képregény. Azt hiszem, az apám - s ez nyilván külön gyönyörűséget szerzett neki - rengeteg pénzt keresett vele. - És Mr. Kips? - Apám első különleges vacsoráján értesült róla. Minden vendég tányérja mellett apró, de fejedelmi ajándék hevert - persze aranyból vagy platinából -, kivéve Mr. Kipset, aki egy barna papírcsomagot kapott, benne a könyv egy piros szattyánbőrbe kötött példányával. Bizo­nyára dühös volt, de a többi vendég előtt kénytelen volt úgy tenni, mintha mulatna a dolgon, és különben se tehetett semmit, mert apám óriási tiszteletdíjat fizetett neki, amiért tulajdonképpen nem csinált semmit, és ezt el­veszthette volna, ha megneheztel. Ki tudja?­­ Még az is lehet, hogy éppen ő vásárolt össze annyi példányt, hogy a könyv siker lett. Apám részletesen elmesélt nekem mindent. Rendkí­vül mulatságosnak tartotta a dolgot. És ami­kor megkérdeztem tőle, hogy miért éppen sze­gény Mr. Kipset választotta áldozatául, termé­szetesen nem árulta el az igazi okot. - Ó, előbb-utóbb mindnyájukat nevetségessé teszem - magyarázta nekem. - Akkor előbb-utóbb minden barátodat elveszíted - mondtam én. - Ne hidd - felelte. - Minden barátom gazdag és a gazdagok a legkapzsibb népség. A gazdag ember sohase önérzetes, csak ha a vagyonáról van szó. Csak a szegényekkel kell kímélete­sen bánni. — Akkor mi biztonságban vagyunk - mond­tam. - Nem vagyunk gazdagok. - Az igaz, de lehet, hogy az ő szemében nem is vagyunk elég szegények. A feleségem sokkal bölcsebb volt, mint én. Talán éppen ez volt az egyik oka annak, hogy olyan mérhetetlenül szerettem. 8. Most, hogy már egyedül élek ebben a lakás­ban, megpróbálom felidézni azt a boldogsá­got, amely osztályrészünkül jutott a Varan­gyok társaságában töltött első estém előtt. De hogyan lehet érzékeltetni a boldogságot? A boldogtalanságot könnyű leírni. Boldogtalan voltam, szoktuk mondani, mert... és elsoro­lunk egy csomó dolgot, hogy boldogtalansá­gunkat megindokoljuk. A boldogság azonban olyan, mint egy távoli sziget valahol a Csen­des-óceánon, amelyre csak az árbockosárban ülő tengerészek figyelnek fel, amikor kibonta­kozik a homályból, de térképész még soha nem rögzítette. A sziget néha egy emberöltőre is eltűnik, de egyetlen hajós sem állíthatja biz­tosan, hogy csak valamelyik rég halott meg­figyelő képzeletében létezett. Újra meg újra elismételgetem magamnak, hogy milyen bol­dog is voltam azokban a hetekben, de amikor az okát keresem az emlékezetemben, semmi sem jut az eszembe, ami ezt a boldogságot megmagyarázhatná. A szexuális egyesülésben volna a boldogság? Semmi esetre sem. Az csupán izgalmi állapot, valamiféle önkívület, s néha nagyon közel van a fájdalomhoz. Vagy a boldogságot csupán a mellettem levő párnáról hallatszó csöndes lé­legzet vagy azok a konyhai neszek jelentenék, amelyeket esténként hallottam, amikor haza­tértem a munkából, és egyetlen fotelunkban Üldögélve a Journal de Genéve-et olvasgat­tam? Vásárolhattunk volna magunknak egy második fotelt is, de azokban a hetekben erre valahogy sohasem jutott időnk, és amikor vég­re vettünk egyet Vevey-ben - egy automata mosogatógéppel együtt, amely egy gépterem lármájával helyettesítette a kézzel való moso­gatás vidám csörömpölését­­, a mérhetetlen boldogság szigete már beleveszett a homályba. Akkor már közénk állt doktor Fischer va­csorájának fenyegető közelsége, s még a csend­jeinket is kitöltötte. Sötétebb árnyék suhant át ilyenkor a fejünk fölött, mint egy angyalé. Az egyik ilyen hosszú csend végén hangosan is kimondtam a gondolatomat: - Azt hiszem, végül is írok neki, és kimentem magam. Majd azt írom, hogy ... - Mit? - Hogy elmegyünk nyaralni. A cégem csak ilyenkor ad szabadságot. - Novemberben senki sem megy nyaralni. - Akkor azt írom, hogy nem vagy jól, nem hagyhatlak magadra. - Tudja, hogy erős vagyok, mint egy ló. Ez bizonyos értelemben igaz is volt, de leg­inkább egy telivér paripára hasonlított, amely tudomásom szerint különös gondoskodást igé­nyel. Karcsú volt, és finom csontozata. Szeret­tem megérinteni az arccsontját és a koponyá­ja hajlatát. Erejéről leginkább keskeny csukló­ja árulkodott: erős volt, mint a sodronykötél. Játszva csavarta le a befőttes konzervek fede­lét, amelyek rajtam kifogtak. - Ne írj semmit - tanácsolta. - Neked volt igazad, amikor elfogadtad a meghívást, és nem nekem. Ha most lemondod, azt fogod hinni magadról, hogy gyáva vagy, és sohasem fogsz megbocsátani magadnak. Végül is csak egy vacsoráról van szó. Komolyan nem árthat nekünk. Te nem vagy Mr. Kips, nem vagy gaz­dag, és mi nem függünk tőle. És többé nem kell menned. - Az biztos, hogy még egyszer nem fogok elmenni - mondtam, és ezt őszintén hittem is. Mindenesetre gyorsan közeledett a vacsora napja. Vastag felhő lebegett a tenger fölött, a sziget eltűnt a szemem elől, és soha többé nem fogom tudni bejelölni hosszúsági és széles­ségi fokát semmilyen térképre. És nyilván el­jön majd az idő, amikor már abban is kétel­kedni fogok, hogy valaha láttam a szigetet. Még valamit vásároltunk, amikor erőt vett rajtunk a bevásárlási láz: egy pár sílécet. An­na-Luise négyéves volt, amikor az anyja már megtanította síelni, így aztán olyan természe­tesen közlekedett a sítalpakon, ahogyan más a földön jár, és közeledett a téli szezon. Amikor hozzám költözött Vevey-be, otthon hagyta a sílécét, és a világ minden kincséért se ment volna vissza érte, hogy elhozza... Aztán még síbakancsot is kellett keresnünk. Így hosszúra nyúlt a bevásárlás, s ha jól emlékszem, még mindig nagyon boldogok voltunk; amíg elfog­lalt valami, nem vettük észre a gyülekező fel­hőket. Élvezettel néztem, milyen szakértelem­mel választja ki a síléceket, s a lábát még sohasem találtam olyan csinosnak, mint ami­kor felpróbálta a súlyos síbakancsokat. (A következő számban folytatjuk) .

Next