Rakéta Regényújság, 1980. július-december (7. évfolyam, 26-53. szám)
1980-08-19 / 34. szám
- És te? Veled hogy bánt doktor Fischer? - Nem mondhatom, hogy rosszul. Ahhoz sohasem érdekeltem eléggé. De tudod, azt hiszem, Mr. Kips jelentéktelen kis hivatalnoka valóban szíven szúrta, és ebből a szúrásból sohasem gyógyult fel. Talán akkor tanulta meg gyűlölni és megvetni az embereket. Ezért gyűjtötte maga köré a Varangyokat anyám halála után, hogy mulasson rajtuk. Az első Varangy természetesen Mr. Kips volt. Ugyanis képtelen volt megbocsátani Mr. Kipsnek. Hiszen bizonyos értelemben kiadta magát neki. Tehát őt is meg kellett aláznia, mint ahogy megalázta az anyámat, mert Mr. Kips tudott valamit. Ügyvédjévé fogadta, hogy ezzel is befogja a száját. - De hát hogyan alázta meg Mr. Kipset? - Te persze nem tudod, hogy néz ki Mr. Kips. - De tudom. Láttam, amikor először próbáltam bejutni az apádhoz. - Akkor azt is tudod, hogy majdnem kétrét görnyedt. Valami baj van a gerincével. - Igen. Nekem az jutott az eszembe róla, hogy olyan, mint a hetes számjegy. - Apám felbérelt egy híres gyermekkönyvírót meg egy nagyon jó karikaturistát, és ezek ketten alkottak egy mesekönyvfélét, amelynek „Mr. Kips kalandjai a dollár nyomában”a címe. Én is kaptam belőle már egy műszaki példányt. Nem tudtam, hogy valóban létezik egy Mr. Kips, és a könyvet nagyon mulatságosnak, de nagyon kegyetlennek is tartottam. A könyvben Mr. Kips mindig kétrét görnyedve jár, és mindig azokat a pénzérméket kutatja a járdán, amelyeket mások elhullajtottak. A könyv karácsony előtt jelent meg, és apám - persze a pénzével - azt is elintézte, hogy minden könyvüzlet kirakatában díszhelyre kerüljön. A díszhelynek persze olyan magasságban kellett lennie, hogy a kétrét görnyedt Mr. Kips is láthassa, ha elhalad a kirakatok előtt. „ Egy ügyvéd nevét - kiváltképp egy nemzetközi jogászét, aki nem foglalkozik olyan nagy port felverő ügyekkel, mint például egy gyilkosság - még abban a városban is elég ritkán ismerik, ahol él, és azt hiszem, csak egyetlen könyvkereskedés tiltakozott, mert becsületsértési pertől tartott. De apám minden költséget vállalt. S a könyv - mivel valószínűleg a legtöbb gyermek kegyetlen - óriási siker lett. Számtalanszor újra kiadták. Még az újságokban is megjelent mint képregény. Azt hiszem, az apám - s ez nyilván külön gyönyörűséget szerzett neki - rengeteg pénzt keresett vele. - És Mr. Kips? - Apám első különleges vacsoráján értesült róla. Minden vendég tányérja mellett apró, de fejedelmi ajándék hevert - persze aranyból vagy platinából -, kivéve Mr. Kipset, aki egy barna papírcsomagot kapott, benne a könyv egy piros szattyánbőrbe kötött példányával. Bizonyára dühös volt, de a többi vendég előtt kénytelen volt úgy tenni, mintha mulatna a dolgon, és különben se tehetett semmit, mert apám óriási tiszteletdíjat fizetett neki, amiért tulajdonképpen nem csinált semmit, és ezt elveszthette volna, ha megneheztel. Ki tudja? Még az is lehet, hogy éppen ő vásárolt össze annyi példányt, hogy a könyv siker lett. Apám részletesen elmesélt nekem mindent. Rendkívül mulatságosnak tartotta a dolgot. És amikor megkérdeztem tőle, hogy miért éppen szegény Mr. Kipset választotta áldozatául, természetesen nem árulta el az igazi okot. - Ó, előbb-utóbb mindnyájukat nevetségessé teszem - magyarázta nekem. - Akkor előbb-utóbb minden barátodat elveszíted - mondtam én. - Ne hidd - felelte. - Minden barátom gazdag és a gazdagok a legkapzsibb népség. A gazdag ember sohase önérzetes, csak ha a vagyonáról van szó. Csak a szegényekkel kell kíméletesen bánni. — Akkor mi biztonságban vagyunk - mondtam. - Nem vagyunk gazdagok. - Az igaz, de lehet, hogy az ő szemében nem is vagyunk elég szegények. A feleségem sokkal bölcsebb volt, mint én. Talán éppen ez volt az egyik oka annak, hogy olyan mérhetetlenül szerettem. 8. Most, hogy már egyedül élek ebben a lakásban, megpróbálom felidézni azt a boldogságot, amely osztályrészünkül jutott a Varangyok társaságában töltött első estém előtt. De hogyan lehet érzékeltetni a boldogságot? A boldogtalanságot könnyű leírni. Boldogtalan voltam, szoktuk mondani, mert... és elsorolunk egy csomó dolgot, hogy boldogtalanságunkat megindokoljuk. A boldogság azonban olyan, mint egy távoli sziget valahol a Csendes-óceánon, amelyre csak az árbockosárban ülő tengerészek figyelnek fel, amikor kibontakozik a homályból, de térképész még soha nem rögzítette. A sziget néha egy emberöltőre is eltűnik, de egyetlen hajós sem állíthatja biztosan, hogy csak valamelyik rég halott megfigyelő képzeletében létezett. Újra meg újra elismételgetem magamnak, hogy milyen boldog is voltam azokban a hetekben, de amikor az okát keresem az emlékezetemben, semmi sem jut az eszembe, ami ezt a boldogságot megmagyarázhatná. A szexuális egyesülésben volna a boldogság? Semmi esetre sem. Az csupán izgalmi állapot, valamiféle önkívület, s néha nagyon közel van a fájdalomhoz. Vagy a boldogságot csupán a mellettem levő párnáról hallatszó csöndes lélegzet vagy azok a konyhai neszek jelentenék, amelyeket esténként hallottam, amikor hazatértem a munkából, és egyetlen fotelunkban Üldögélve a Journal de Genéve-et olvasgattam? Vásárolhattunk volna magunknak egy második fotelt is, de azokban a hetekben erre valahogy sohasem jutott időnk, és amikor végre vettünk egyet Vevey-ben - egy automata mosogatógéppel együtt, amely egy gépterem lármájával helyettesítette a kézzel való mosogatás vidám csörömpölését, a mérhetetlen boldogság szigete már beleveszett a homályba. Akkor már közénk állt doktor Fischer vacsorájának fenyegető közelsége, s még a csendjeinket is kitöltötte. Sötétebb árnyék suhant át ilyenkor a fejünk fölött, mint egy angyalé. Az egyik ilyen hosszú csend végén hangosan is kimondtam a gondolatomat: - Azt hiszem, végül is írok neki, és kimentem magam. Majd azt írom, hogy ... - Mit? - Hogy elmegyünk nyaralni. A cégem csak ilyenkor ad szabadságot. - Novemberben senki sem megy nyaralni. - Akkor azt írom, hogy nem vagy jól, nem hagyhatlak magadra. - Tudja, hogy erős vagyok, mint egy ló. Ez bizonyos értelemben igaz is volt, de leginkább egy telivér paripára hasonlított, amely tudomásom szerint különös gondoskodást igényel. Karcsú volt, és finom csontozata. Szerettem megérinteni az arccsontját és a koponyája hajlatát. Erejéről leginkább keskeny csuklója árulkodott: erős volt, mint a sodronykötél. Játszva csavarta le a befőttes konzervek fedelét, amelyek rajtam kifogtak. - Ne írj semmit - tanácsolta. - Neked volt igazad, amikor elfogadtad a meghívást, és nem nekem. Ha most lemondod, azt fogod hinni magadról, hogy gyáva vagy, és sohasem fogsz megbocsátani magadnak. Végül is csak egy vacsoráról van szó. Komolyan nem árthat nekünk. Te nem vagy Mr. Kips, nem vagy gazdag, és mi nem függünk tőle. És többé nem kell menned. - Az biztos, hogy még egyszer nem fogok elmenni - mondtam, és ezt őszintén hittem is. Mindenesetre gyorsan közeledett a vacsora napja. Vastag felhő lebegett a tenger fölött, a sziget eltűnt a szemem elől, és soha többé nem fogom tudni bejelölni hosszúsági és szélességi fokát semmilyen térképre. És nyilván eljön majd az idő, amikor már abban is kételkedni fogok, hogy valaha láttam a szigetet. Még valamit vásároltunk, amikor erőt vett rajtunk a bevásárlási láz: egy pár sílécet. Anna-Luise négyéves volt, amikor az anyja már megtanította síelni, így aztán olyan természetesen közlekedett a sítalpakon, ahogyan más a földön jár, és közeledett a téli szezon. Amikor hozzám költözött Vevey-be, otthon hagyta a sílécét, és a világ minden kincséért se ment volna vissza érte, hogy elhozza... Aztán még síbakancsot is kellett keresnünk. Így hosszúra nyúlt a bevásárlás, s ha jól emlékszem, még mindig nagyon boldogok voltunk; amíg elfoglalt valami, nem vettük észre a gyülekező felhőket. Élvezettel néztem, milyen szakértelemmel választja ki a síléceket, s a lábát még sohasem találtam olyan csinosnak, mint amikor felpróbálta a súlyos síbakancsokat. (A következő számban folytatjuk) .