Rakéta Regényújság, 1981. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1981-03-10 / 10. szám
sasokat, akik egész életükben valami rutinmunkát végeznek, amihez nem kell szakértelem. Érti, mire gondolok? - Értem. - Az élet titka: egy szakmát jól megtanulni, ami aztán fene nehéz dolog. - Maga megtanult. - Pontosan. Mind a ketten megtanultunk. - Miért gondolja, hogy én értek a szakmámhoz? - kérdeztem. - Rengeteg a pocsék író! - Ha nem értene hozzá, nem lenne ilyen kocsija. Jó csomó dohányba kerülhetett. - Hát olcsó nem volt, az biztos. - Mennyit tud? - Kétszázat. - Fogadok, hogy nem. - Én meg fogadok, hogy igen. - Az autógyárosok mind hazudnak. Ha az ember vesz egy kocsit, soha nem tud annyival menni, mint ahogyan mondják. - Ez tud. - Hát akkor taposson bele, és bizonyítsa be. Rajta, főnök, lássuk, mit tud. Chalston St. Peternél csomópont van, de rögtön utána hosszú, egyenes, kétsávos autópálya következik. Ott ráléptem a gázra. A nagy kocsi úgy lendült előre, mintha kilőtték volna. Tíz másodperc múlva a sebességmérő már száznegyvenen volt. - Remek! - kiáltotta. - Gyönyörű! Rajta, folytassa. Teljes erővel nyomtam a gázpedált. - Százhatvan! Százhetven ... száznyolcvan . .. Tovább! Ne vegye le! A belső sávban hajtottam, és úgy hagytam el az autókat, mintha álltak volna: zöld Mini, nagy, krémszínű Citroen, fehér Land-Rover meg egy narancssárga Volkswagen minibusz. - Kétszáztíz! - ugrándozott utasom. - Rajta, kétszázhúszra! Ebben a pillanatban hallottam meg a rendőrségi szirénát. Olyan hangosan szólt, mintha a kocsi belsejében üvöltött volna. Aztán egy motorbiciklis rendőr előzött meg bennünket a külső sávon, elénk vágott, és a rendőr felemelt karral megállított. - Úristen! - kiáltottam. - Ezt most megkapjuk. A rendőr legalább kétszáznegyvennel hajtott, és egy ideig eltartott, míg meg tudott állni. Végül lehúzódott az útpadkára, én meg mögéje álltam. - Nem is tudtam, hogy a rendőrségi motorosok ilyen gyorsak - szóltam csüggedten. - Ez az - felelte utasom. - Ez is BMW. R90S. A leggyorsabb. Azért használják mostanában. A rendőr leszállt a motorról. Lehúzta kesztyűjét, és gondosan az ülésre helyezte. Nem sietett. Már elkapott bennünket. - Nagy baj - mondtam. - Csöppet sem tetszik nekem. - Ne beszéljen többet, mint amennyi okvetlenül szükséges, érti? - tanácsolta a társam. - Csak üljön, és hallgasson. Mint áldozatához a hóhér, úgy közeledett hozzánk a rendőr. Nagydarab ember volt, kék nadrágja megfeszült a combján. Motorosszemüvegét feltolta a sisakjára, széles, vörös arca fénylett. Mint rajtakapott iskolás kölykök várták érkezését. - Vigyázzon! Olyan gonosz ez, mint az ördög - suttogta utasam. A rendőr a nyitott ablakhoz sétált, és kezét a kormányra tette. - Mire ez a sietség? - kérdezte. - Nem siettem, őrmester úr! - feleltem. - Talán a hátsó ülésen egy hölgy ül szülési fájdalmakkal, és a kórházba viszi? - Nem, őrmester úr. - Vagy a háza gyulladt ki, és ki kell mentenie a családot a lángok közül? - A rendőr hangja veszedelmesen szelíd és enyelgő volt. - Nem ég a házam, őrmester úr. - Hát ha nem, akkor most nagy bajban van. Tudja-e, hogy mennyi a legnagyobb megengedett sebesség ebben az országban? - Száztíz - feleltem. - És lenne szíves közölni, hogy maga most milyen sebességgel hajtott? Megvontam a vállamat és hallgattam. Amikor ismét megszólalt, úgy elordította magát, hogy felpattantam az ülésről. - Kétszáztíz kilométeres óránkénti sebességgel! - vonyította. - Százzal haladta meg a megengedett sebességet. Elfordult és nagyot köpött. A köpés folyni kezdett lefelé a gyönyörű halványkék dukkózáson. Aztán megfordult, és