Rakéta Regényújság, 1985. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1985-01-01 / 1. szám
amit én nyájasan fogadok. Milyen boldogító érzés tudni azt, hogy vannak barátaink egy idegen városban! Itt van nem messze a koldustól egy gyufaárus munkanélküli, ez elnéz fölöttem, tévelygő ember, nem ismeri az egyéniségemet. Nem köszön, nem kér, mereven előrenéz, a nyakában egy tábla, arra rá van írva, mióta munkanélküli. Eszembe jutott, hogy mellé állhatnék. De ki ad egy monoklis férfinak alamizsnát? Én adnék, de persze ... Amíg autóbuszra vártam, megvettem az esti lapot. „One penny, thanks, sir.” Belemerültem a lapba. Eton megverte Harrow-t. Micsoda öröm! Lady Lytton estélyt adott. Mi van még érdekes? Az epsomi... No, itt a busz. Az angolok szívósan, hang nélkül tolakszanak. De tolakszanak. Éppúgy, mint otthon. - Megtelt! - kiáltja a kalauz, három embert letuszkol a kocsiról, és elindul. Én is lemaradtam. - Két perc múlva jön a következő! - kiáltja vissza a kalauz. Neki könnyű. Illetve nem olyan könnyű. A következő busszal elrobogok. Felültem az emeletre, itt szabad dohányozni. A cigarettáról leszoktam, mert egészségtelen, kivált éhgyomorra, és az én gyomrom most mindig éhgyomor. Kinyitottam a lepedőnyi újságot, hevesen mellbe vágtam a szomszédomat, „sorry” - rebegtem. „Milyen pökhendi egy ilyen monoklis fiatalember” - gondolja a szomszédom. Igaza van. A busz levitt az Oxford Streeten, aztán még soká vitt, Aldgate-ig. Egy vörös téglás, barátságtalan házban laktam. Ezért fizetnem kellett. Hogy lesz egy egyiptológusból gazdag ember? Úgy, hogy megnyeri a főnyereményt. De miért kell ehhez egyiptológusnak lenni? Monoklim nem érezte jól magát a külvárosban. Az emberek röhögtek a hátam mögött. De én fütyülök az emberekre. Ez az a fütty, ami nekik szól, de csak én hallom. Vacsorára ettem egy szelet szalámit és két zsemlét. Könnyű vacsora után az ember csak akkor alszik nyugodtan, ha nincs zaj az utcán, így én hiába ettem könnyű vacsorát. Már hetek óta. Azonban bent dolgozni a British Museum könyvtárában, az nagy élvezet volt. De nemcsak nekem. A C sorban ültem. A C sor végén ült egy öreg néger, fehér szakállal és zöld kalappal a fején. Lehet, hogy ez neki nemzeti színe volt. Nekem élvezet. Pont tizenegykor egy másik szakállas érkezett, fehér, akire nem volt szabad ránézni, mert akkor dühös lett, és artikulálatlanul hörgött. Ez neki volt élvezet. Nekem aggodalom. Tizenkettőkor sípolást hallottam. Kedves barátnőm jött meg, Miss Anna Hutchinson. De nem jókedvében sípolt, hanem így lélegzett. Nem hiszem, hogy egészséges volt. Túlzottan festette magát, pedig öreg volt, és lötyögött barna kötött kabátjában. Portugál és spanyol útikönyveket olvasott, meg olyan műveket, amelyek a színpadi deklamálást tanították. A nevét onnan tudtam, hogy mindennap ugyanazokat a könyveket kapta, és a kérőlapok mellettem hevertek. Monoklimban és jól vasalt ruhámban úgy ültem ebben a könyvtárban, mint egy herceg. Egy jól vasalt nadrág éle némelykor sikeresen vágja át a karrier útját elzáró láncot. Lánc, lánc, eszterlánc. Egy és kettő között kiürült az olvasóterem, és mindenki elment löncsölni. Én a löncsöt feltételekhez kötöttem. Ha tízig számolok, és nem jön be az ajtón egy hindu, akkor nem megyek. Nem mentem. Levelet írtam haza, hogy rengeteget dolgozom, és csak sebtiben eszem. Sebtiben úgy eszik az ember, hogy éhezik. írás közben kicsit zavart a sípoló lélegzet. Miss Hutchinsonra néztem. Olvasott, és fogatlan szájával mosolygott. Jó volt ez a nő mellettem. Legalább nem éheztem. Elvette az étvágyamat. A borítékot megnyálaztam, és leragasztottam. Mikor zsebre tettem, észrevettem, hogy még több levél van a zsebemben. Azokat se küldtem el. Este nagy tárgysorsjáték. Első díj: ingyen utazás Londonból Budapestre. Csakis erkölcsös levelek számára. Felkeltem, hogy egy kis friss levegőt szívjak. Megigazítottam a monoklim, megnéztem a British Museum előcsarnokában lézengő idegeneket. A bejárattól jobbra a kéziratgyűjtemény, balra a görög szobrok. Két ennivaló francia nő megy a görög szobrok közé. Szégyellni fogják magukat. A szobrok fogják szégyellni magukat, ha ez a két nő rájuk néz. Cvikkeres amerikai hölgy a guide-ot hajszolja. A guide-nak fél karja van. Hja, aki sokáig él görög szobrok közt.. . A múzeum előtt megálltam. A padokon és lépcsőkön diákok ültek, és ettek. A British Museumot Smirke építette neoklasszikus stílusban. Szép épület, csak nem lehet megenni ebédre. Sípolást hallottam a hátam mögött. Hutchinson kisasszony lépett mellém. - Bocsásson meg - mondta -, hogy megszólítom, de már olyan régi szomszédok vagyunk. Ugye? Igaza van. Ha kibírtam mellette, akkor igaza van. - Természetesen - feleltem. - No és önnek olyan határozott fellépése van. A monokli - tette hozzá rajongva. Rongy testben ép lélek. Ragyogó emberismerő ez a nő. - Hát, a megjelenésem ... - mondtam elnéző mosollyal. - Megengedi, hogy megkínáljam egypár szendviccsel? Otthonról hoztam. Vezekelni, vezekelni. Ez a nő nem sípol, ez orgonázik, ennek regiszterek vannak a torkában és szendvicsek a zsebében. Nem szoktam ugyan délben enni - mondtam neki -, de kivételesen elfogadom a szendvicseket, igazán nem akarom megsérteni. Lassan tömöm magam. A szendvicsek rosszak, de a legjobb szakács - hát az nem Miss Hutchinson. Mindegy. A közmondások arra valók, hogy néha olyan embereknek is igazuk legyen, akik ezt különben sohasem lennének képesek bebizonyítani. Olyan közmondás nincs, hogy a sajtot mazsolával kell enni. De olyan szendvics van. Sajnos a számban. A lakoma végén azt mondta Miss Hutchinson, nem lenne-e kedvem este ide és ide jönni, ahol kitűnő társaság van együtt, és ő látja, hogy egyedül vagyok. Egy monoklis fiatalembernek Angliában nagy sikerei lehetnek és pontosan úgy sípolt, mint a vonatom, amikor Bázelból elindult, kicsit jódlizva. Sokat nem vártam ettől a társaságtól, de az ember annyira egyedül van, vigye el az ördög. Az ördög azonban sohasem azt viszi el, akinek mondják, hanem azt, aki mondja. "