Rakéta Regényújság, 1985. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1985-01-01 / 1. szám

amit én nyájasan fogadok. Milyen boldogító érzés tudni azt, hogy vannak barátaink egy idegen városban! Itt van nem messze a kol­dustól egy gyufaárus munkanélküli, ez elnéz fölöttem, tévelygő ember, nem ismeri az egyéniségemet. Nem köszön, nem kér, mere­ven előrenéz, a nyakában egy tábla, arra rá van írva, mióta munkanélküli. Eszembe ju­tott, hogy mellé állhatnék. De ki ad egy mo­­noklis férfinak alamizsnát? Én adnék, de persze ... Amíg autóbuszra vártam, megvettem az esti lapot. „One penny, thanks, sir.” Belemerül­tem a lapba. Eton megverte Harrow-t. Mi­csoda öröm! Lady Lytton estélyt adott. Mi van még érdekes? Az epsomi... No, itt a busz. Az angolok szívósan, hang nélkül to­lakszanak. De tolakszanak. Éppúgy, mint otthon. - Megtelt! - kiáltja a kalauz, három embert letuszkol a kocsiról, és elindul. Én is lemaradtam. - Két perc múlva jön a követ­kező! - kiáltja vissza a kalauz. Neki könnyű. Illetve nem olyan könnyű. A következő busszal elrobogok. Felültem az emeletre, itt szabad dohányozni. A cigarettáról leszok­tam, mert egészségtelen, kivált éhgyomorra, és az én gyomrom most mindig éhgyomor. Kinyitottam a lepedőnyi újságot, hevesen mellbe vágtam a szomszédomat, „sorry” - rebegtem. „Milyen pökhendi egy ilyen mo­­noklis fiatalember” - gondolja a szomszé­dom. Igaza van. A busz levitt az Oxford Streeten, aztán még soká vitt, Aldgate-ig. Egy vörös téglás, barátságtalan házban laktam. Ezért fizetnem kellett. Hogy lesz egy egyiptológusból gaz­dag ember? Úgy, hogy megnyeri a főnyere­ményt. De miért kell ehhez egyiptológusnak lenni? Monoklim nem érezte jól magát a külvárosban. Az emberek röhögtek a hátam mögött. De én fütyülök az emberekre. Ez az a fütty, ami nekik szól, de csak én hallom. Vacsorára ettem egy szelet szalámit és két zsemlét. Könnyű vacsora után az ember csak akkor alszik nyugodtan, ha nincs zaj az ut­cán, így én hiába ettem könnyű vacsorát. Már hetek óta. Azonban bent dolgozni a British Museum könyvtárában, az nagy élvezet volt. De nem­csak nekem. A C sorban ültem. A C sor vé­gén ült egy öreg néger, fehér szakállal és zöld kalappal a fején. Lehet, hogy ez neki nemzeti színe volt. Nekem élvezet. Pont ti­zenegykor egy másik szakállas érkezett, fe­hér, akire nem volt szabad ránézni, mert ak­kor dühös lett, és artikulálatlanul hörgött. Ez neki volt élvezet. Nekem aggodalom. Tizen­kettőkor sípolást hallottam. Kedves barát­nőm jött meg, Miss Anna Hutchinson. De nem jókedvében sípolt, hanem így lélegzett. Nem hiszem, hogy egészséges volt. Túlzot­tan festette magát, pedig öreg volt, és lötyö­gött barna kötött kabátjában. Portugál és spanyol útikönyveket olvasott, meg olyan műveket, amelyek a színpadi deklamálást ta­nították. A nevét onnan tudtam, hogy min­dennap ugyanazokat a könyveket kapta, és a kérőlapok mellettem hevertek. Monoklimban és jól vasalt ruhámban úgy ültem ebben a könyvtárban, mint egy her­ceg. Egy jól vasalt nadrág éle némelykor si­keresen vágja át a karrier útját elzáró láncot. Lánc, lánc, eszterlánc. Egy és kettő között kiürült az olvasóterem, és mindenki elment löncsölni. Én a löncsöt feltételekhez kötöt­tem. Ha tízig számolok, és nem jön be az aj­tón egy hindu, akkor nem megyek. Nem mentem. Levelet írtam haza, hogy rengeteget dolgozom, és csak sebtiben eszem. Sebtiben úgy eszik az ember, hogy éhezik. írás közben kicsit zavart a sípoló lé­legzet. Miss Hutchinsonra néztem. Olvasott, és fogatlan szájával mosolygott. Jó volt ez a nő mellettem. Legalább nem éheztem. Elvet­te az étvágyamat. A borítékot megnyálaztam, és leragasztot­tam. Mikor zsebre tettem, észrevettem, hogy még több levél van a zsebemben. Azokat se küldtem el. Este nagy tárgysorsjáték. Első díj: ingyen utazás Londonból Budapestre. Csakis erkölcsös levelek számára. Felkeltem, hogy egy kis friss levegőt szívjak. Megigazí­tottam a monoklim, megnéztem a British Museum előcsarnokában lézengő idegene­ket. A bejárattól jobbra a kéziratgyűjtemény, balra a görög szobrok. Két ennivaló francia nő megy a görög szobrok közé. Szégyellni fogják magukat. A szobrok fogják szégyellni magukat, ha ez a két nő rájuk néz. Cvikkeres amerikai­ hölgy a guide-ot hajszolja. A guide-nak fél karja van. Hja, aki sokáig él görög szobrok közt.. . A múzeum előtt megálltam. A padokon és lépcsőkön diákok ültek, és ettek. A British Museumot Smirke építette neoklasszikus stí­lusban. Szép épület, csak nem lehet megenni ebédre. Sípolást hallottam a hátam mögött. Hut­chinson kisasszony lépett mellém. - Bocsásson meg - mondta -, hogy meg­szólítom, de már olyan régi szomszédok va­gyunk. Ugye? Igaza van. Ha kibírtam mellette, akkor igaza van. - Természetesen - feleltem. - No és önnek olyan határozott fellépése van. A monokli - tette hozzá rajongva. Rongy testben ép lélek. Ragyogó emberis­merő ez a nő. - Hát, a megjelenésem ... - mondtam el­néző mosollyal. - Megengedi, hogy megkínáljam egypár szendviccsel? Otthonról hoztam. Vezekelni, vezekelni. Ez a nő nem sípol, ez orgonázik, ennek regiszterek vannak a torkában és szendvicsek a zsebében. Nem szoktam ugyan délben enni - mondtam neki -, de kivételesen elfogadom a szendvicseket, igazán nem akarom megsérteni. Lassan tö­möm magam. A szendvicsek rosszak, de a legjobb szakács - hát az nem Miss Hutchin­son. Mindegy. A közmondások arra valók, hogy néha olyan embereknek is igazuk le­gyen, akik ezt különben sohasem lennének képesek bebizonyítani. Olyan közmondás nincs, hogy a sajtot mazsolával kell enni. De olyan szendvics van. Sajnos a számban. A lakoma végén azt mondta Miss Hut­chinson, nem lenne-e kedvem este ide és ide jönni, ahol kitűnő társaság van együtt, és ő látja, hogy egyedül vagyok. Egy monoklis fiatalembernek Angliában nagy sikerei le­hetnek­­ és pontosan úgy sípolt, mint a vo­natom, amikor Bázelból elindult, kicsit jód­lizva. Sokat nem vártam ettől a társaságtól, de az ember annyira egyedül van, vigye el az ördög. Az ördög azonban sohasem azt viszi el, akinek mondják, hanem azt, aki mondja. "

Next