Rakéta Regényújság, 1986. január-június (13. évfolyam, 1-25. szám)
1986-01-07 / 1. szám
szemmel kezdte nézni. A colonel megmagyarázta az adminisztrátornak, hogy kidobott pénz ennek a törpe, házsártos vén bányának fizetést adni és amellett engedni, hogy anynyit lopjon, amennyit akar. A colonel ajánl két elzászi pincért, akik a főzésre ingyen vállalkoznak, azonkívül mindent bizonyára jobban és olcsóbban állítanak elő, mint a szakácsnő. Az adminisztrátor hajlott az okos szóra, és egy szép napon kiadta a parancsot, hogy a szakácsnő többet ne járjon be a Dépet Lnésbe. A parancs végrehajtása nem ment olyan egyszerűen, a heves vérmérsékletű vénasszony erőszakkal befurakodott az udvarra, s alapos patáliát rendezett, amikor a szuronyos katonák ki akarták hurcolni onnan. Még az internáltaktól is segítséget kért. Mindenki nevetett rajta, mert nem szerették, minthogy egy alkalommal, mikor valaki a főztje ellen panaszkodni mert, mérgesen kiáltott rá: - Az ilyen piszkos bodie örüljön, hogy nem törik össze a fejét, ahelyett hogy panaszkodjék ... Ezúttal azonban neki törték össze a fejét. Szitkozódott, káromkodott eleget még az utcán is, ahová a katonáknak végre sikerült kivonszolni. - Rákerül még a sor, nagyobb tolvajokra is! - kiáltotta félreérthetetlen célzással az adminisztrátorra. - És mikor köréje gyűlt az utca népe, élénk kézmozdulatokkal magyarázta el, hogy mi történt, s annak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy az adminisztrátort a bowie-ok megfizették ... A szakácsné eltávolítása a colonel népszerűségét még jobban növelte. Ebben a népszerűségben osztozkodtak vele néhányan társai közül, akiket maga választott ki, hogy az étel szétosztásában segítségére legyenek. Ezek között első helyen volt egy vörös bajuszú, pápaszemes, púpos emberke, aki polgári életben szintén a szűcsmesterséget űzte. Népszerűségét azzal szerezte meg, hogy egyszer egy nála jóval erősebb tiroli munkást a kanalával úgy elvert, hogy az védelemért az őrt álló katonához szaladt. A tiroli mindig panaszkodott, hogy a púpos neki adja a legrosszabb falatokat, mert ő szűkös anyagi viszonyai miatt nem tudja „pénzelni”. Az elkeseredett tiroli egyik nap ilyen csontos húsdarabot a púpos fejéhez is vágott. A jókora falatban valóban sok csont lehetett, mert a vörös törpe homlokán alaposan koppant. De ez sem volt rest, s kanalával támadt a tirolira, míg a végén teljes győzelmet aratott rajta. A púpos ekkor kapta a „capitaine” nevet. Egyébként jó humora volt, és nyomoréksága ellenére is mindig tréfálkozott. A másik népszerű kiszolgáló a „capitaine” legjobb barátja volt. Ottónak hívták. Ez az ikszlábú, nyúlfejű, hosszú bajuszó ember ezermestere volt a tréfának és a vidám kötekedésnek. Azt mondják, békében valamely kisebb szálloda portási tisztségét töltötte be. Mindenesetre félszeg alakja és gyér nyelvtudása miatt arra lehetett következtetni, hogy ez a hotel nem tartozott a legelőkelőbbek közé. Este, amikor a padláson már mindenki a szalmán feküdt, humoros cselédtörténeteket adott elő, vagy a falusi élet és semmittevés gyönyöreit feszegette. Nem volt békés háziállat, amelynek hangját kitűnően ne tudta volna utánozni. Rendesen a pirkadattal kezdte. A madarak álomból kibontakozó, lusta, szaggatott csicsergését természethűen adta vissza. Azután megmozdult a majorság, apró csirkék csipognak, az öreg kakas diadalmas rekedtséggel kukorékol, az istállóból tehénbőgés hallatszik, az ólban az üres edényeken csörömpölve húzza végig orrát a disznó, és elkeseredetten röfög. Nagy élvezettel hallgattuk Ottót. Oly ragyogó, napfényes tisztasággal támadt fel behunyt szemünk előtt a falu, s a közös hálószoba fülledt levegőjében az istállók jó meleg szagát és a kerti virágok fűszeres illatát valósággal éreztük terjengeni. A fölébredt állatok után Ottó bevezetett bennünket a falusi szobába is, ahol az öreg pár, a felnőtt fiúk és lányok vagy a kisgyermekek keltek fel. Utánozta mindegyiknek álomból ébredő nyöszörgését, morgását, első szavát vagy kiáltását. Azután kivitt a mezőre, útközben libacsoportot riasztottunk fel. Szárnycsapkodva, ijedt gágogással repültek fel a kövér szárnyaik,hogy mája mindjárt leereszkedjenek,szaggatótt, méltatlankodó tereferével beszéljék meg a dolgot, amíg egymást taszigálják az újszéti nádas vizébe igyekeznek. Ottó mindezeket az eseményeket csupa hanggal állította elő. Torka olyan volt, mint a bűvész cilindere. Egész állatseregletet tudott kihúzni belőle, s ha megakadt, zengő vaslemezekkel, falécekkel, üvegdarabokkal segített magán, amelyeket a modern zenének ez a népi úttörője csodálatos leleményességgel alkalmazott előadásaiban. Néha még éjfélkor is hangos nevetés töltötte meg a Dépet Laos padlását, amely ezekmiatt a szórakozások miatt a kényelmesebb helyzetben levő lenti lakók szemében az irigylés tárgya lett. A falusi este ábrázolását rendszerint a macskaszerelem bemutatása zárta be. Egyszer megtörtént, hogy a padlásablaknál, Ottó szerelmes hívására, hódításra kész, igazi macska jelent meg, amelynek zöldes parázsfényben izzó szeme epekedő kéjjel fúrt két kis világító kört a padlás vaksötét szövetén. Ottónak ez volt legnagyobb, de egyszersmind utolsó sikere is. Másnap ugyanis olyan valami történt vele, ami hosszú időre elvette kedvét a tréfálkozástól. A vörös pincér, aki megkedvelte őt, kijárta az adminisztrátornál, hogy egy délutánra, segédkezés címén, Ottó is kapjon engedélyt a városba menésre. Éppen vasárnap volt. Ottó már kora reggel hosszú, fényes ferencjózsef-kabátot, vakító fehér mellényt ,fekete keménykalapot vett fel, s így sétált a piszkos udvaron fel s alá, mindenkinek megjátszott előkelőséggel köszönve. Délután érte jött a fuvaros és a vörös pincér. Ottó ragyogó jókedvvel távozott. Este azután bekötött fejjel, egy kicsit még mindig becsípve érkezett haza. Ez eset óta egészen félrevonulva, szinte hangtalanul élt. Egyszerű, becsületes lelkében, amely tele volt a természet és a falusi élet vidám hangjaival, valami nagy változás történt, amelyről teljes vallomást soha senkinek sem tett. Később, mikor sebe meggyógyult, ha faggatták, csak annyit mondott: „Én becsületes német hazafi vagyok, de azért nem tudnék egy más nemzetiségűre haragudni, mert ő a maga nemzetéhez húz!...” Nagy, bús ívű mozdulatot írt le