Rakéta Regényújság, 1988. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)
1988-07-05 / 27. szám
csak a két oldalán ülő két hatalmas férfitesthez viszonyítva látszott kisebbnek s finomabbnak; jobbján-balján egy-egy vadászruhás, zergetollas kalapú, angolbajuszos óriás ült, akiknek válláig sem ért a nő finom, barna hajú fejecskéje. - Hogy mondja, hányadik pofonnál tart? - kérdezte a vendég, feléje hajolva, hogy még egyszer hallja a hangját. De a fiatal nő úgy tett, mintha nem hallaná meg, csendesen mosolyogva nézett a poharába. - Bonyolult eset - súgta az intéző a vendég fülébe. - Az egyik, az idősebb, a férje, kerületi orvos, a másik ... Az autón érkezett fiatalember közben az asztal elé ért. - Bocsánatot kérek, hogy zavarok - mondta mosolyogva -, Gruber urat keresem! - ... a másik - súgta az intéző - bányamérnök Tarjánban, azt mondják, vele csalja az uracskáját. De nem lehet semmi bizonyosat tudni... - Gruber úr, magát keresik - kiáltott Lujzika. - Tessék! - Az asztal másik végén egy belapított orrú, aranyfogú fiatalember állt fel, italos, üvegesen merev szemekkel. - Szabadna egy szóra, kedves Gruber úr! - mondta az újonnan jött. Az aranyfogú mereven a szeme közé nézett. - Tessék, tessék, lelkem - motyogta nehezen forgó nyelvvel. - Üljön ide mellém, lelkem, épp van egy üres szék ... Az újonnan jött nem felelt rögtön. - Tudniillik az édesanyja küldött ide, Gruber úr, a panzióból ... - No, mi kell, lelkem - kérdezte az aranyfogú -, miért nem ül már le? - Köszönöm - felelte a másik -, de kocsin vagyok itt, s máris tovább kell mennem ... Arról van szó, hogy a feleségemnek s a kisfiamnak mennyiért adna panziót, Gruber úr? - Nyolc pengő. - Hogyhogy nyolc? - kérdezte az újonnan jött. - Mennyit számít egy személyre? Négyet? Az édesanyja háromötvenet mondott. - Hát ha annyit mondott, legyen annyi - mormogta Gruber. - De a fiamnak nem kell élelem - folytatta az újonnan jött. - Miért, az nem eszik? - Dehogynem eszik, de a feleségem maga látja el, még csak tíz hónapos! - S aztán mit eszik? - Tejet, tejbegrízt, sonkát... Az aranyfogú néhány pillanatig hallgatott. - Nézze, lelkem, ismerem én ezt! - mondta. - Ilyenkor a mamák kétszer annyit esznek, s a szobába hozatják az ételt... ismerem én a dörgést!... Megcsinálom magának hat pengőért... - De Gruber úr - kiáltotta a mellette ülő Irma -, egy tíz hónapos gyerek nem eszik két és fél pengő árát! Gruber lassú tekintetét a lány felé fordította, homlokán vastagon állt a verejték. - Nem eszik? - ismételte tűnődve. - Hát akkor legyen öt! - Rendben van, öt pengőt megfizetek - mondta az idegen. - Majd megírom, hogy mikor jönnek. Nem akar a Színházi Életre előfizetni, Gruber úr? - Dehogynem, lelkem mondta az aranyfogú lassan, s Irma arcáról leemelvén súlyos tekintetét, egy ideig habozva ide-oda járatta, majd ráakasztotta az ügynök arcára. - Miért, maga ügynök? - Munkatárs vagyok, kérem, Gruber úr! - Munkatárs, munkatárs -ismételte ez. - Munkatársak nem gyűjtenek előfizetést, lelkem! Az asztalfőről tompa, fémhangú kacagás hallatszott. - Kérek egy pohár bort - mondta rögtön utána csendesen a fiatalasszony. A mellette ülő két hatalmas férfi egyszerre nyúlt a kancsó után. Egy pillanatig egymás szeme közé néztek, a két óriási tenyér a kancsó jobb és bal oldalán terebélyesen, mozdulatlanul feküdt az asztalterítőn, aztán az idősebb lassan, igen lassan visszahúzta a magáét. A vendégnek, aki egyedül figyelte meg a jelenetet, az volt az érzése, mintha maga a tenyér gondolkodnék visszakozás közben, hogy engedelmeskedjék-e. - Parancsolj! - mondta az idősebb udvariasan, s egy percre behunyta szemét. Sötétlila, ráncos szemhéja volt, a fáradtság takarója. A fiatalabb megfogta a kancsót, s magasra emelve, diadalmas nagy ívben teletöltötte a poharakat. - Dehogynem gyűjtenek - folytatta a városi fiatalember. - Rosszak az idők, Gruber úr, kérem! Alá tetszik írni? - Adja ide, lelkem. - Várjon, lelkem! - mondta a következő pillanatban, s felemelte kezét. - Most jut eszembe, hogy tavaly is aláírtam, s nem küldték. Egyetlen büdös példányt nem küldtek! Az ügynök megrázta a fejét. - Lehetetlen, Gruber úr. - Mi az, hogy lehetetlen! -ismételte az aranyfogú morogva. - Ha én mondom magának, lelkem! - Bizonyára nem tetszett kifizetni, Gruber úr! - Hogy én nem fizettem ki! - Nem bizony - mondta az ügynök. - Nálam írta alá, Gruber úr, tavaly is, és tudom, hogy nem tetszett kifizetni! Az aranyfogú néhány pillanatig hallgatott. - Menjen a fenébe! - mondta hirtelen. Valamennyien elhallgattak az asztal körül. - Menjen a fenébe - ordította az arany fogú -, menjen vagy úgy ... - Lajoskám! Az ügynök gyors léptekkel a kapu felé haladt. Az asztalfőn ülő fiatalasszony szétnyílt, piros ajkakkal élvetegen kacagott, a nevetés úgy süvített ki apró, csillogó fogai közül, mint egy kés. - Vissza ne jöjjön ide - ordította Gruber -, mert kitöröm a nyakát! Hogy én nem fizettem ki az előfizetési díjat. A nap ereje kezdett már alábbhagyni, a hegyek felől friss szél fújdogált. Alacsonyan, szélsebes ívben húzott el egy fecske az asztal fölött. - Eső lesz - mondta egy hang. - A mérnök még mindig nem jön a cigányokkal? - Hányadik pofonnál tart már, intéző úr? - kérdezte a kövér, szőke lány. - A tizenkettediknél! - Az intéző hirtelen ököllel az asztal-