Rakéta Regényújság, 1991. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1991-07-02 / 26. szám
A férfi kinyitja az orvosságos dobozt, és óvatosan kiborítja tartalmát a konyhaasztalra. A tabletták halk neszezéssel szóródnak szét, egy szem rakoncátlanul gurulni kezd az asztal sarka felé. Még idejében utánakap, mielőtt lehullhatna a konyha kövére. Elgondolkodva, szinte csodálkozva forgatja ujjai között a fehér, tompa fénnyel csillogó apró pirulát, majd megpróbálja széttörni. Nehezen megy, sokáig küszködik, de végül is az asztal kemény lapján sikerül. A tabletta kicsi darabkákra mállik szét. A mosogatóhoz lép, egy poharat megtölt a csapnál, majd visszatérve az asztalhoz, a tablettadarabkákat belekotorja a vízbe. Aztán kanállal kevergetni kezdi a folyadékot, s közben figyeli, hogyan oldódik fel a pirula. A férfi számára úgy tűnik, mintha finom porszemcséket sodorna magába egy őrült forgószél. Abbahagyja a keverést, a poharat leteszi az asztalra, majd számolni kezdi a többi pirulát. Tizenkilenc darab hever előtte. Gondterhelten összeráncolja homlokát. Fogalma sincs, hogy mennyire lenne szüksége. A papírdobozka oldalán olvasható tájékoztató szerint egyetlen darab is öt-tíz perc múlva bódító, mély álmot okoz. Végre elhatározza magát, és a maradék tablettákat kezdi egyenként összemorzsolni. Lassan halad, de tudja, hogy van ideje bőven. Miközben gépiesen dolgozik, a kórház málló vakolatú, ágyakkal telezsúfolt kórtermeire gondol. - Üdvözlet a hajón! - véli hallani a középkorú férfi hangját, aki nevetve integet felé. - Jó helyre került, ne féljen! Igaz, hogy ez a legsötétebb szoba az egész baleseti osztályon, de itt vannak a legvidámabb fickók is. Én vagyok itt a legtöbb ideje. Majdnem egy éve hoztak be a mentők. Egy ámokfutó taxis százhússzal rohant belénk. Csak a tűzoltók tudtak kimenteni a kocsiból. Tizenöt percig tartott, amíg szét tudták vágni a kasznit. A két lábam beszorult a kocsiszekrénybe, olyanok voltak, mint valami pépes főzelék. A csontok akkorára törtek szét, mint a kisujjam körme. Három hónapig feküdtem ebben az ágyban, de megérte. Csak összeraktak, az anyjuk istenit! Azzal feltápászkodik, és botjaira támaszkodva mutatja, hogy milyen jól tud már járni. - Még egy kis utókezelés hátravan - folytatja. — Ne izguljon, magát is rendbe szedik. Értik ezek a dolgokat. A férfi tördeli a tablettákat, és a balesetére gondol. A száguldó mentőautóra, a műtőre meg a betegszállítóra, ahogyan óvatosan beemeli az ágyába, melyet a kötései ellenére is pillanatok alatt összevérez. Aztán eszébe jut a bódító álom, mely órákig lebegtette a valóság és a képzelgések határán, és az ébredés, mely mindig fájdalmas és könyörtelen. - Komoly a dolog? - kérdezik tőle a szobatársak kíváncsian, kiéhezve minden újdonságra. A férfi kapkodja a levegőt, úgy érzi, itt a világvége. - Bordatörés. - Rá se rántson! - biztatják többen kicsit csalódva. Mindennapos dolog. Egy hét múlva már árkon-bokron túl lesz. Megpróbál mosolyogni, de nem hiszi el az egészet. Úgy érzi, soha többet nem tud majd normális életet élni. Nyomorék marad örökre! És mégsem! Hiszen most itt áll a lakásában, a konyhaasztal mellett, és lassan, ráérősen aprítja a tablettákat. Közben hallgatja az öregasszonyt, aki a szomszéd szobában nagyokat nyögve szenved. Felrémlik előtte annak a másik öregasszonynak a képe, akit néhány nappal kórházba szállítása után látott meg a kicsiny, folyosó végi kórteremben. Tördeli a tablettákat, és szinte újra érzi azt a mámorító pillanatot, amikor ismét lábra tud állni. Első útja a vécére vezet, boldogan, hisz nincs szüksége többé a megalázó kacsára. Utána pedig végig a folyosón, lassan, de bizakodva. Benéz minden kórterembe, látja az ágyba kényszerített, bekötözött férfiakat és nőket, s egy kicsit már kívülállónak érzi magát. Ő már tud járni! Aztán eléri az utolsó kórtermet. Bepillant az ajtón, és mellbe vágja a látvány. Ez a szoba más, mint a többi. Itt az ágyak között függönyöket lehet kifeszíteni, az ágyakat magas rácsok veszik körül. Az ajtótól nem messze ott fekszik az öregasszony. Torzonborz haja, mely fehérségtől virít, foltokban fedi be aszott koponyáját. Vézna, megtört testét gyűrött hálóing takarja. Legszívesebben elfordítaná a fejét, de valami arra kényszeríti, hogy az öregasszony szemébe nézzen. És az a tekintet emlékezteti valamire. A férfi lassan, erőlködve rámosolyog az ágyban fekvőre, így áll egy pillanatig. PERTICS RÓBERT Keserű pohár mir* 3