Reform, 1870. január (2. évfolyam, 18-47. szám)

1870-01-15 / 31. szám

31. szám. Előfizetési főtételek: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva Hirdetmények dija: 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij külön 30 kr. Egész évre Fél évre 18 frt 9­0 kr. Negyed évre Egy hóra 1 4 frt 50 kr, „ 50 „ pLŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK „REFORM“”. A deczemberi számok 1 ftért megrendelhetők. Az előfizetési összegek a „Reform“ kiadó hivatalához (kétsas-utcza 14. sz.) intézendők. Helyben RAth Mór könyv­­kereskedésében is lehet előfizetni. Egész évre Fél évre .... Negyedévre .... Egy hónapra 18 ft - 9 , - 4 „ 50 1 - 50 Szombat, január 15. ISTO. REFORM Pest, jan. 14-én. A igazságügyi miniszternek az alsóbb bíróságok szervezetére vonatkozó tervvázla­tait lapunk közleményeiből ismerik olva­sóink. A belreformok utáni sóvár vágy türel­metlen kíváncsisággal veszi vizsgálat alá a reform mű alaprajzait s máris szívesen ke­resi a töredékben, a körvonalakban azon épület jövendő képét és arányait, mely a nagy újraalkotás egyik legmonumentálisabb műve leend. A közhangulat ezen hatása alatt fo­gunk mi is ismertetésünköz, reflexióinkkal csak a főbb mozzanatokra szorítkozván. A javaslatok főbb momentumait ké­pezik : a kir. törvényszékek , illetőleg a tör­vényszékek eddigi illetőségi körének kiter­jesztése ; a járásbíróságoknak — egyesbírósági szervezete ; végre a békebírósági intézmény életbe­ lép­­tetése. A­mi az első pontot illeti, csak helye­selhetjük, hogy Buda-Pest kivételével, a törvényszékek illetékessége a váltó­ügyekre, és kiterjesztetik, s ezzel elháríttatik a hi­tel, s a kereskedelmi forgalom egyik zsib­­basztó akadálya. A járásbíróságokra nézve az eddigi közlemények nem eléggé világosak. — Ré­szünkről hajlandók vagyunk azokban eleve is az egyes bírósági intézmény megvalósu­lását látni, mely intézmény a szabadság­­szerető, független, felelőségének öntudatá­ban cselekvő bíróság eszméjét leginkább megközelíti, s a nehézkes, a munkaerőt épen úgy, mint a felelőséget semlegesítő kollegiális rendszer felett az újabb jogtudo­mány előtt már­is kétségen kívül kivívta a felsőbbséget. E nézetünk folytán minden ellenkező irányzatot oly stagnácziónak tartanánk, mely már pénzügyi szempontból is sajnála­tosnak volna tekintendő. A javaslatok közül legradikálabb, leg­fontosabb mindenesetre az, mely a békebiró­­ságokról szól. Nincs szó, mely a politikusok ajkain annyiszor megfordult volna, mint ez ; nincs intézmény, mely ennél többször félreérte­tett, félremagyaráztatott volna. Anglia ezen intézményben birja önkor­mányzatának leggyakorlatiabb módozatát, a szabadsággal párosult rend talizmánját, s legészszerűbb biztosítékát. ^ Francziaország másolta, és­­ bírósági közeget csinált belőle. A magyar javaslat az ek­lecticzismus útját követi, s annak rendszerinti gyarlósá­gait is elsajátítja. Magyarországnak szüksége van­­ ezen intézményre. Politikai s társadalmi életünk ziláltsá­gának ez lehet legtermészetesebb gyógy­szere. ' "­Nekünk polgári, szóval valódi közép­osztályunk, a modern államok ezen termé­szetes alapja, amúgy sincs. A hosszú éve­ken át tartott politikai elnyomás, majd az azt követő szabadság mohó előbbi társadalmunk egyensúlyát bachanáliák, semmisí­­ték meg, aztán a tekintélyekkel együtt tönk­re tették még a kegyeletet is. A vidéken a birtokos értelmiséggel már­is ellenséges táborként áll szemben a tö­meg, s ha ezen a normál állapotok idején nem leend segítve, úgy az állam erkölcsi alapjait, az önkormányzat pedig életföltéte­leit veszíti el mielőbb. Tehát a vagyonos, művelt értelmiség tömörítése, természetes jótékony és így jo­gosult befolyásának restitúcziója, az a fel­adat, melyre törekednünk kell, s melynek érvényesítését a békebírósági intézménytől leginkább reméljük és várjuk. Azonban nálunk a siker csak lassan fog bekövetkezhetni. Gentrünk egy részének szellemi és anyagi sülyedtsége, az osztályok közt tény­leg uralgó, s a lelketlen izgatók által foly­tonosan szított bizalmatlanság, gyűlölet — még sokáig fogja hátráltatni ez intézmény életerős fejlődését. De épen ezért roszalnunk kell mindent, mi ezen uj intézmény iránti bizalmat, s annak népszerűsítését a priori akadályoz­hatná. Ilyennek tartjuk a békebírónak a ja­vaslatban foglalt rendes bírósági attribú­tumait. Az illetékességnek a rendes pol­gári perekre való kiterjesztése, mindenek­előtt szerfelett megnehezítené a q­u­a­l­i­­fikácziót. E szerint békebíróvá csak­is jog végzett lehetne, tehát implicite ezen in­tézmény is ismét azon egy osztály kezére kerülne, mely megvetve minden egyéb fog­lalkozást, eddig is par excellence csak a hivatalokra vetette fejét; ezzel aztán ki lennének zárva az angol »judge of peace“ legerősebb elemei, a magán­életbe, a falusi nyugalomba visszavonult kereskedők, tőke­pénzesek, iparosok, orvosok, — szóval a gentlemanek legnépiesebb része. De átalában a tisztán magánügyi ke­resetek elbírálása — a békebiróság eszmé­jével össze sem fér. A békebiró ezen irányban legfölebb oly eseteknél működhetik, hol a magánügy sérelme vagy diadala, egyszersmind a köz­ügyét, a közérzületet is érinti. Innét van, hogy Angliában például a birtokháborítást, a gazda és cseléd közt fenforgó viszályt, — mely többé-kevésbé mindig sérti a köz­érzületet, — békebiró intézi el, sőt ezen irányban hatalma majdnem diskreczionális­­nak mondható, de az adóssági perekbe még­sem avatkozik, legyen bár még oly csekély a kereseti összeg. A tisztán magánügyi kereseteket, me­lyek nem annyira az anyagi igazság, mint inkább az alaki jog szabályai szerint intéz­­tetnek el, rendesen követ' vesztes fél ki­­engesztelhetlen érzülete. A bírói hatalom előtt hajlik csak meg a vesztes, de meg nem nyugszik. Miért tennék­ ki ezen ódiumnak a bé­­ke­bírót,­­ a­kinek levegője épen a bi­zalom ? Kívánatosnak tartanók, ha a javaslat ez irányban módosíttatni fogna, annál in­kább, mert épen nem látjuk szükségét, mi­ért kelljen a békebíróságban egy, a járás­bírósággal konkurráló közeget felállítani; ki­vált miután ítéletei — a javaslat szerint — úgy is csak ideiglenes érvénynyel bír­nának, helyrehozhatlan kárára a békebírói tekintélynek. Czikkünk elején röviden jeleztük a ha­tást, mely bennünket az igazságügyér ja­vaslatainak ezen előleges megbeszélésére indított. Lehet, hogy a hivatalos közlés után reflexióink egy része kárba vész, s aggá­­ly­aink koraiaknak, sőt alaptalanoknak bizo­nyulnak be. De lehet, hogy a részletek után kifogásainak száma még sokszorosodik. Azonban mindez nem tartóztathatott vissza, miután nem annyira a részletek többé vagy kevésbé tökéletes volta érdekel bennünket, mint inkább az irány, a ha­tározott lépés — előre. Kormányunknak kétségtelenül ez az első határozottan civilisatárius műve ; Hor­­vát miniszter részéről pedig ez az első nagy részlettörlesztés azon roppant bizal­mi előlegre, melyet évek előtt a­ nem­zet nagy többsége önként nyújtott — ked­­venczének. úgy his­szük, hogy nem k­övettünk el következetlenséget, midőn a javaslatokra vonatkozó őszinte megjegyzéseinket bele­foglaltuk a kormányt úgy, mint az igazság­ügyért megillető üdvözletünk keretébe. A bank kérdéséhez. • Emlékezünk, hogy midőn a pesti kereske­delmi kamara a múlt ős­szel ama sokat emlegetett kérvényt nyújtotta be a minisztériumhoz, melyben a fenyegető krízis elhárítására a bank segélyét kivánta igénybe vétetni, mily feszültséggel várta az egész kereskedelmi világ a kormány válaszát. Na­pok és hetek múltak, de minisztériumunk nem vá­­ r. évi folyam. Szerkesztési iroda, Lipótváros, főút, 7. sz. 2. emeleten. E lap szellemi részét illető minden közlemény a­­ S­zerkesztőségb­e intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-h­ivatal: Kétsas­ utcza, 14. szá­m­­. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, V ialás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz in­tézendők. laszolt, és így azon kellemetlen dilemmát kellett föltennünk, hogy minisztériumunk vagy nem akarta magát országunk kereskedelmi érdekéért exponálni, vagy — miután ez nem hihető, — hogy tett ugyan lépéseket a bécsi banknál, de azoknak érvényt sze­rezni nem tudott. Az akkori megfoghatlan némaság most meg van fejtve. Lapunk közgazdasági rovatából látják olvasóink, hogy minisztériumunk csakugyan tett lépéseket a banknál, de látszik ezúttal, bank erre mit felelt, és meg fogják érteni, hogy a­zért nem kívánhatta a minisztérium ezen, befolyására nem igen hizelgő fényt vető okiratot a közönség elé hozni. Mi tűrés­ tagadás benne, a koczka megfordult azon perczben, midőn a bankkal szemben legked­vezőbb állást véltünk elfoglalni, midőn túlzóink el­­bizakodásukban ea intézetnek a kegyelemdöfést vélték megadhatni, akkor máris a bank oldala felé hajlott a chance-ok mérlege. A bank már ak­kor szárazon és világosan kijelente, hogy azon egyezségek, melyeket Lónyay és Brestel a bank­kérdésben a bank háta mögött kötöttek, reá nézve kötelezők nem lehetnek, hogy nem rendelheti ma­gát alá a magyar pénzügyminisztériumnak olyfor­­mán, hogy azon országban, melyben még jogilag el sincs ismerve a kormány kivánata szerint állítson fel fió­kokat és os­sza ki vagyonát; szóval, hogy legkevésbé sem hajlandó jogokat feláldozni, hogy cserében ezért több kötelességet rójanak reá. És a magyar pénzügyminiszter a tények ilye­tén állásában nem tehetett jobbat, mint hallgatni. A baloldal pedig minden egyes szóval, melyet a bank „csak tűrt állásáról“ kimondott, még roszab­­bá tette, országunk különben is oly prekner állását. Nagyon is bölcsen cselekesznek az ellenzékiek, — hogy a nagy hűhóval szélnek eresztett bankpeticziót szép csendesen elaltatják, annál jobb szolgá­­latot most, midőn határozottan tudjuk, hogy önálló bankra se tőkénk se hitelünk nincs, nem is tehet­nének ügyünknek. Igen fontos azonkívül a bank válaszában azon állítás, hogy a magyar kormány a bankprivilégium tiszteletben tartására kötelezte volna magát, vala­mint, hogy annak tartama alatt új jegybankokat nem fog engedélyezni. A­mennyiben ez merően ellenkezik azon nyi­­latkozatokkal, melyek az országházban legilletéke­sebb helyről tétettek, elvárjuk, hogy kormányunk e tekintetben nem késend felvilágosításokat adni. ORSZÁGGYŰLÉS, Pest, január 14. Az első ülések, a­melyeket a képvi­­selőház kisebb-nagyobb szünetelései után tart, rendesen a barátságos találkozás ké­pével bírnak. A lefolyt ülésszak pártharczai­­nak emléke némileg elhalványul, a párt­szenvedély és egyéni összekoc­c­anások ál­tal előidézett versengés háttérbe vonul, m­íg másrészről minden keblet meglep az előt­tünk álló feladatok nagyságának felemelő érzése és egy közös czélra egyesült nagy testületnek impozáns benyomása. Mi leg­alább e tényezőknek tulajdonitjuk azon ki­válóan barátságos és collegialis áramlatot, mely a ház mai ülését jellemezte, és mely legméltóbb kifejezést nyert azon szívélyes eljenekben, melyekkel a ház tagjai úgy szólván pártkülönbség nélkül fogadták Deák Ferenczet. Az ülés folyama természetesen nem lépett ki az üzletszerűség határai közül. E tekintetben az egyedüli kivétel­­ Deák Fe­­rencznek a­ főszámvevőszékre vona­tkozó indítványa, a­melyet annál szükségesebbnek tartunk különösen kiemelni, miután lénye­gére nézve teljesítése a la­punk mai vezérczikkében e tárgyra nézve kifejezett azon ó­h­a­j­t­á­s­n­a­k, hogy e törvényjavaslat még a budget megállapítása előtt tárgyal­­tassék. Van ezenkívül egy más dolog, a­me­lyet szintén örömmel konstatálhatunk, s ez azon meglepetés, hogy mindjárt az első ülésben nem borított el bennünket az in­­terpelláczióknak azon beláthatlan özöne, melytől a múlt év tapasztalatai után na­gyon komolyan félhettünk. Vajha ezen vi­gasztaló és jövő munkálkodásunkra nézve jó reményt nyújtó jelenséget ne az esetleg szeszélyének, hanem annak tulajdoníthatnók, hogy interpelláló honatyáink felismerték végre egy­részről az idő becsét és másrész­ről az interpelláczionális jog valódi czélját és feladatát. Mindamellett, ha e csábító reményünk­ egy interpellácziókban soványabb esztendőre valósulna is, ez még nem fogja leapasztani , azon készletet, melyet a múlt kövér eszten­dő dús melynek termékenységének köszönünk, és a eredményeképen nem kevesebb, mint hatvanhat elintézetlen, t. i. választa­­lan interpelláczió fekszik a ház asztalán, a melyek az államélet minden körét felölelik, a lánczhid, vasutak, csillagda és kalocsai jezsuiták mellett felszólalván még a „val­lás és erkölcstannak Csongrádon miért nem taníttatása miatt“ is. Ha ehez hozzávetjük még az erre vonatkozó elnöki előterjesztés­ben kimutatott 9 indítványt, 15 határoza­ti javaslatot, és 25 törvényjavaslatot, me­lyek mind a múlt év hátralékai, úgy majd­nem komolyan kell arra a gondolatra jön­nünk, hogy — ha tovább is így haladunk, — nemsokára úgy megakadunk, mint bíró­­ságainkkal; csakhogy miután a képviselő­háznál a tagok szaporítása nem javítaná, hanem roszabbítaná a dolgot, itt már nem tehetünk egyebet, minthogy egy második képviselőházat válas­szunk a restancziák el­intézésére. Igaz, hogy ez ad absu’dum vitele a par­­lamentarismusnak, de az is igaz, hogy ta­­vali eljárásunkkal csakugyan ad absurdum is fognánk jutni, és hogy oda ne jussunk, annak orvosszere egy­részről képviselőink bölcs önmérsékletében, másrészről pedig a munka helyes beosztásában rejlik. Ez utóbbi tekintetben elkerülhetlenül szükségesnek tartjuk azt, hogy az interpel­­lác­iókra nézve is — a­mint már ezt egy­szer ajánlottuk — elfogadju­k egyéb parla­menteknek, különösen az angolnak eljárá­ A „REFORM“ TÁRCZÁJA. A drámai művészet érdeke és a szin­­házi enquéte. „Ha békén akarsz lakomázni barátaiddal“ — mondja egy arabs bölcs, — „ne mulaszd el meg­hívni ellenségeidet, mert az irigység lármás, ha künn szorul és nagy szájnak jó dugasza nagy falat.“ Távol legyen tőlem, e mondatnak szavát is alkalmazni a nemzeti színház csak egy ügyében ülésező bizottság összehívására ; nincs az enquéte­­ben köztiszteletű belügyminiszterünknek egyetlen ellensége, de még irigye sincs az enquéten kivül, arról pedig már semmit sem tud a világ, hogy e szakér­tők gyűléseiben a bölcseség és jó tanács ada­­gain kivűl bármely nagy falatok kerülnének oszto­­zás alá, és mégis van ama mondásban egy bölcs igazság, melyet Kajner úr alighanem ismert, midőn az enquête-ben oly elismerésre méltó készséggel és teljességgel képviselteté a­­ sajtót. Tény, és talán örvendetes tény, hogy az en­­quête eddigi tanácskozásai alatt a hírlapok a kró­nikás szerepére szorítkoztak, s hogy a benn folyó eszmecsere lakomáját nem zavarta az extra muros létező vélemények lármája, ritka tünemény a min­dent megragadó hírlapi vita e napjaiban. Bajner úrtól e tekintetben tanulhatnak pártvezéreink, kik eddig oly gyakran és eredménytelenül ipar­kodtak megóvni a club -megállapodások zsenge himbáit a hírlapi hozzászólás korai záporától. De azokkal, a­kik künn lármáznak, akkor legalább nem fognak­­ künn lármázni. Azonban a csendes albizottságok aranjuezi napjai immár elmúltak, a holnap kezdődő teljes ülésekr­e a tanácskozás anyagául szolgáló albizott­­sági munkálatok már kiosztattak, és így elérkezett az ügy azon stádiumba, hol a közönség bizalmi kö­zegeinek, a hírlapoknak is el kell mondaniok, ha van, mondandójukat, ha az eredményre némileg hatni akarnak. Részemről ezt azon magambaszállással teszem, mely a hivatottakkal szemben a profanom vulgust megilleti és a tárgy fontos és sokoldalú voltának azon tudatában , mely elbizakodott vállalatnak tünteti fel a kérdés minden oldalainak együttes megvilágítását. Csak egy kérdést kívánok tehát fölvetni: Hogyan óvták meg az enquéte albizottsági mun­kálatai a dráma érdekét az operával szemben ? Feleljünk mindenekelőtt számokkal. Az illető bizottság által készített költségvetési tervezet szükségleti rovata ezen főösszeggel végződik. A dráma szükséglete kerek számmal 168,000, az operáé 244,000 forint, tehát körülbelül 75,000 forinttal több. Ha a fedezetet tekintjük,azt találjuk,hogy a dráma saját jövedelme, a reá szánt szükségletnél 75,000 forinttal, az opera jövedelme pedig saját szükségleténél 117,000 forinttal kisebb. Tehát a nagyobb költség nem áll arányban a nagyobb jövedelemmel, hanem a nagyobb hián­­nyal, mert míg a dráma jövedelme 9000 forinttal több, mint szükségletének fele, addig az opera jö­vedelme csak 5000 forinttal múlja felül szükség­letének felét. Mindezen adatokra kettőt lehet felelni: először, hogy unalmasak, másodszor, hogy régi ta­pasztalás, miszerint az opera mindenütt drágább a drámánál, hogy az énekes ritkább, mint a színész, hogy az opera fényesebb kiállítást, nagyobb sze­mélyzetet kíván, s hogy azt jobban is látogatják, mint a drámát. Ki fogom mutatni később, hogy ha ritka a jó énekes, még ritkább a jó színész, s hogy csak az enquéte­lly költségvetésének elfogadásától függ, hogy jó magyar színész ezentúl egyáltalán a fehér hollóhoz hasonló tünemény legyen. Az ellenvetések közül egyelőre csak is a számbeli adatok unalmas voltát ismerem be s azért csak is egy ilyent fogok még idézni e sorok folytatásában. Elfogadom ugyanis az opera nagyobb költség­­vetését egyetlen pont kivételével s ez egyetlen pont ez : (XXVin. czim, drámai személyzet, 7. pont). 12 színésznő és 20 színész........... 66,000 forint (XXIX czim, operai személyzet, 6. pont.) 10 énekesnő és 11 énekes................. 80.000 forint. Ez a punktum saliens. Harminczkét drámai színész fizetésére 14,000 forinttal keve­sebb van előirányozva, operai énekes fizetésére, mint huszonegy azaz minden drámai tagra átlagban 2000, minden operai tagra 4000 frt évi fizetés esik. Ez oly anomália, melyet a teljes enquete ki­váló figyelmébe ajánlunk. A költségvetés e részének elfogadása által az enquete nemcsak igaztalanságot követne el a drámai színészet múltja iránt, mely tele van áldo­zatokkal, nélkülözésekkel, a kárbaveszett lelkese­dés és a megcsalódott remények emlékeivel, ha­nem segítség nélkül hagyná annak jövőjét is, — mely az ország gyors és nagylelkű elhatározása nélkül semmi jóval és széppel nem biztatja a nem­zet kultúráját. Egy pillantás, melyet színészetünkre s annak gyúpontjára, a nemzeti színházra vetünk, megmond­ja, hogy színészetünk kihaló­félben van. A sírház, melybe a színpad hőseinek legjobbjai száll­tak, azok állanak legközelebb, kik életükben is tőszomszédjaik voltak : a „gárda“ utolsó tagjai. Mondhatjuk-e vigasztalásul, hogy csak jók is lép­nek a jobbak nyomába ? Aligha ! Színi tanodát emeltünk, intézetet, mely ha tehetségeket nem te­remt is, de összehozza a létezőket, könnyíti útju­­kat, anyagi és szellemi segél­lyel. És mit tapasz­talunk ? Azt, hogy e tanintézet, mely tandíjt nem kér, hanem ad, fenállásának negyedik évében nem bír annyi vonzerővel, hogy fölvétel végett e­g­y­­nél több fiatal ember jelentkezzék. Ne keressük ennek okát valami mélyen kor erkölcsi irányában ; nyíltan és közel fekszik a az előttünk. A színészet nem p­á­r­a a fiatal emberre nézve, ki annyi miveltséggel, a­mennyit az megkíván, mint állam-, megyei-, városi- vagy magánhivatalnok, a közélet virágzó ezer meg ezer ágaiban sokkal fényesebb és biztosabb carrieret ígérhet magának. Hazánk kicsiny és szegény,­­ se kicsiny és szegény hazában csak egy biztosított intézet van, melyre a kezdő színész legmerészebb vágyai és reményei irányulhatnak. Ha már most ezen egy intézet egyedüliségéből privilégiumot gyártunk magunknak arra, hogy a művészt ro­­szabbul fizessük, mint a külföld, melyhez a ma­gyar színész úgy sem folyamodhatik, akkor lehet-e csodálni, ha még az is, ki a tehetséget magában érzi, inkább más tért választ magának, talán an­nak tudatában, hogy úgy is az élet semmi me­zején nem vész kárba — egy kis színészi ké­pesség. ügy kell tehát rendezni legalább a nemzeti színház költségeit, oly fényes czélt kell tenni a pá­lya legmagasabb csúcsára, hogy érdemes legyen megkezdeni a kétes eredményű utat fölfelé. Nem sokan fognak odaérkezni, de sokan fognak kiin­dulni, és mindenki odáig fogja vinni, a­meddig bírja. Az volna a legnagyobb visszaélés, melyet el­követnénk, ha nemzetiségünk hátrányait azokkal fizettetnék meg, kik azt legbővebben szolgálják. Egy színésznek,ki például a bécsi Förster 15,000 forintnyi jövedelmére hivatkozik, azzal felelni,­­ hogy a német művészekre nagyobb a konkurrenczia, szívtelenség volna a nemzet részéről, a színész jobbágyságának proklamácziója volna, mely a szí­nészet végsülyedésével boszulná meg magát. Min­den dolognak két oldala van, s a nemzet méltó­ságához illik, s érdekeinek is jobban megfelel, a színészekhez való viszonyát úgy fogni fel, hogy nem ők vannak kényszerhelyzetben a nemzettel szemben — mert a nemzeti színházon kivül „nincs számukra hely“, — hanem mi vagyunk kényszer­­helyzetben velük szemközt, mert ha a nemzeti színház nem bír nevelni jó színészt, másunnan hiába várjuk azt, s az operai szövegek érthetlen eléneklése nem fog kárpótolni nyelvünk dallamá­nak elenyésztéért. Szentimentális közhelynek tartom, ha valaki a művészet lelkesedésére hivatkozik, mely sokkal mostohább körülmények közt, az állandó színház létezése előtt megteremtette a magyar színészet aranykorát. Nagy dolgok létesülésére két út vezet: nagy akadályok, vagy nagy tényezők kedvezése; a kö­­zép­út halálos. Adjátok vissza színészetünknek a küzdelem és nélkülözés, a mártírság és át­törés azon korát, mi­kor minden föllépés egy-egy résütés volt azon ket­tős falon, mely a művelt világot a szinésztől és fő­leg a magyar szinésztől elválasztotta, és ismét fog­tok látni tetteket a színészektől; de ha ezt vissza nem adhatjátok, és adni nem is akarjátok, akkor segítsetek rajtok­­ igazán, és gyűjtsétek csoportba azon tehetségeket, melyeket a kalandorélet és a le­nézés elleni küzdelem ingere nem vonz, a fényes és biztosított sors, a művészet gondtalan ápolásá­nak kilátásával. Nézzük a nagy Németországot. Ennek is meg volt ezen korszaka, melyet a színészet „romantikus korának“ nevezhetni, s e korszak szült oly színé­szeket, kik Gothét a „Wilhelm Meister“ első ré­szének megírására lelkesíték. Meister és társainak Hamlet-tanulmányai, Finette ingerteljes felületessége, s a színészi hivatásnak azon kiélvezése minden fő- és mellékvonásaiban, mely ama társulatot jellemzi, csak az olympikus gondtalanság, a nomád könnyel­műség azon napjaiban támadhatott, midőn a színé­szetet a tömeg lenézése kóborló ghettókba szorí­totta, melyek a kalandor hajlamú, excentrikusabb elméket a rejtélyesség delejével vonták magukhoz. De keressétek meg ma a Hamletet tanulmányozó színészeket! Hol fogjátok találni ? A középszerű vidéki színházakban ? Nem, mert ott az a legjobb drámai színész, ki leghasználhatóbb az­­ operetteken. A vándorszínészek között? Nem, mert a­ki vala­mire való köztük­, annak hírét — külföldön leg­alább — a legkisebb lokális h­irlap elviszi a na­gyobb világba, s ő megteszi útját fölfelé, oda, hol mai nap a drámai művészet egyedüli székhelye van, a fényesen dotált, anyagi kényelmet és szel­lemi fejlődést biztosító nagyvárosi színházakba, melyek többnyire udvariaknak neveztetnek, de me­lyek, —■ mert tényleg a nemzet pénzéből élnek — joggal mondhatók nemzeti színházaknak. A nemzeti színház tehát, ha tagjainak a mar­­tyrium lelkesedését nem adhatja, ne sújtsa őket a középszerűség azon nyomasztó helyzetével, mely minden lelkesedés megöléje. Adjon nekik oly ál­lást, hogy elsőrendű színésznek lenni, méltó gyü­mölcse legyen egy egész élet törekvésének. — És különösen ne állítsa őket háttérbe az opera ked­véért, melynek képzelhető legfényesebb virágzása nem ér föl nekünk a drámai színészet legpará­nyibb haladásával. De nem szaporítom a szót oly ügyben, me­lyet az előtt, kinek az szivében nem él, hiában magyaráznék, inkább kifejezem számokban a­mit az enquete teljes üléseitől a dráma érdekében várunk és reménylünk: 66,000 forint évi összeg a drámai színészek fizetésére szint oly elégtelen, a­mely czélszerűtlen és ki nem vihető az oly előleges meghatározás, mely a nőszínészek számát tizenkettőre, a férfiakét húszra szabja meg. Ha az operai énekesek fizeté­sére 80,000 ftnyi összeget szánunk, akkor ugyanazon forrás, melyből a reorganizáczió nagyobb költsége fedeztetik, legyen az a király, legyen a nemzet nagylelkűsége , bizonyára fog nyújtani annyit, a­mennyi szükséges, hogy a drámai személyzet fize­tésére legalább szintén 80,000 forintot for­díthassunk. Nem hiszem, hogy az enquéte, melyben az irodalom és művészet mind papjai, mind laikus ba­rátai által oly bőven képviselve van, ne pártoljon melegen egy ügyet, mely, ha itt kedvezően meg nem oldatnék, eléggé fontos, hogy az enquétetöl a kormányhoz, s innen szükség esetén az ország­gyűléshez és a királyhoz föllebeztessék. D. L.

Next