Reform, 1870. január (2. évfolyam, 18-47. szám)

1870-01-16 / 32. szám

32. szám. Vasárnap, január 16. 18'70. Előfizetési főtételek: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva Egész évre . 18 frt — kr. Negyed évre . 4 frt 50 kr. Fél évre . . 9 ^ Egy hóra . . 1 „ 50 „ Hirdetmények dija: 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij külön 30 kr. REFORM ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK „REFORM“- Egész évre Fél évre .... Negyedévre .... Egy hónapra . . . 1­9 50 A deczemberi számok 1 ftért megrendelhetők. Az előfizetési összegek a ,,Reform“ kiadó hivatalához (kétsas-utcza l­. sz.) intézendők. Helyben Ráth Mór könyv­­kereskedésében is lehet előfizetni. 18 ft - 9 ,­­4 „ 50 Pest, jan. 15-én. A közös hadügyminiszter és a magyar miniszterelnök között teljes egyetértés uralkodik a határőrvidék dolgában, így szólott utolsó tudósításunk e ké­nyes ügy állásáról, s azóta hiába várjuk az egyetértés gyakorlati következményeit. Őszintén megvalljuk, hogy nem is va­lami türelmetlenül várjuk. E kérdés azok­nak egyike, melyeket aligha legjobban old meg az, a­ki leggyorsabban akarja megol­dani, s azért nem is sürgetjük épen András­­sy grófot, hogy Kuhn báróval való egyet­értését használja fel, az elvben kimondott polgárosítás azonnali létesítésére. Annál érdekesebbnek tartjuk azonban, megvizsgálni azon állást, melyet a közös hadügyminiszter, nem személyesen, hanem hivatalánál fogva, a határőrvidék kérdésé­vel szemközt elfoglal. Kuhn K. a tényleges, bár jogilag el nem ismert viszonyok folytán, mindennemű kormányzat feje egy oly országban, melyről leghevesebb agitátorjai sem tagadják, hogy a magyar szent koronához tartozik. E tar­tományt a koronázás államjogi ténye óta a magyar-horvát kormányon kívül más, csak mint mandatarius kormányozhatja. Ha hozzátes­szük, hogy Kuhn báró eddig oly férfiúnak bizonyult, ki a tárcza elvállalását az alkotmányosságnak adott becsületszava gyanánt tekinti, akkor természetesnek kell találnunk, hogy a határőrvidékhez való vi­szonyát ő is úgy fogja fel, mint mi és mint a magyar törvény alapján álló minisztérium, természetesnek kell találnunk, hogy a ha­tárőrvidék kérdésében a magyar miniszter­­elnökkel teljesen egyetért. A természetes dolgokkal rende­sen úgy vagyunk, hogy, ha szomorúak, könnyen belenyugszunk, ha örvendetesek, alig keltenek bennünk valami különös meg­elégedést. Kuhn úr és Andrássy gróf egyet­értésével is úgy vagyunk, negatív oldaláról mutatkozik, a mig ez csak a mig nem látunk egyebet, minthogy a közös hadügy­miniszter nem szaporítja épen azon nehéz­ségeket, melyek a kényes kérdés útjába gördüthetnek. E negatív érdemmel Kuhn b. azonban e jelen esetben be nem érheti, még pedig két igen fontos okból. A hadügy érdemes miniszterén a határőrvidék kérdése kétsze­res felelősséggel nyugszik: Kuhn úr felelős nekünk, magyaroknak, mint azon férfiú, ki jelenleg egyedül kormányoz a magyar ko­ronához tartozó eme tartományban; és Kuhn úr felelős a monarchiának, és igy de­­legácziónknak, mint hadügyér azon izgatá­sért, mely az általunk fizetett hadsereg egy részének katonai és polgári erényeit demoralizálni készül. dig lényeges kritériuma, Oly felelősségnek pe­dogy az nemcsak a tettekre, hanem a mulasztásokra is ki­terjed. Nem szeretnénk félreértetni ily rop­pant fontosságú és kényes természetű ügy­ben. A hadügyminisztert vádolni oly távol áll tőlünk, mint azon óhaj, hogy a határ­­őrvidéken itt-ott működő ellenségeinkkel szemben az­eszély erő által pótoltassák. Czélunk nem egyéb, mint figyelmeztet­ni a határőrvidéket a magyar király és a legfőbb hadúr nevében kormányzó államhi­vatalnokot némely teendőkre, a­melyek épply alkalmasak a határőrvidéki izgalom békés csillapítására, mint a hadügyminiszter eré­­lyének és alkotmányhűségének kitüntetésé­re, és melyeket Kuhn úr — talán szerény­ségből — eddig megkisérleni elfelejtett. A határőrvidéken folyó izgatásnak a­­zon jó oldala van, hogy eléggé nyíltan fo­lyik. A lakosok kérvényeket írnak alá, me­lyek tele vannak kézzel fogható tévedések­kel a király és a magyar kormány szán­dékai irán­t; egy dühtől tajtékzó hirlap nyilván híreszteli, hogy a határőröket el­adják, hogy le akarjuk őket fegyverezni,ar­ról pedig a hadsereg gondviselőjének lehet legjobb tudomása, mivel ijesztik kisebb kör­ben a korlátlan befolyású alsóbb tisztek a lakosságot, azon esetre, ha a polgárosítás tetté válik. Új rajzát az ismert hangulat­nak, mai belügyi rovatunkban egy határőr­vidéki levél nyújtja az olvasónak. A magyar kormány, melynek a bal­hiedelmeket eloszlatni, a lakosságot arról, hogy érdekei a legnagyobb gondban, figye­lemben, sőt az eddiginél sokkal nagyobb gyarapodásban fognak részesíttetni, — ba­rátságos hangon felvilágosítni kötelessége volna, — a magyar kormány a tartomány­hoz jelenlegi szervezetében hozzá sem fér s ha férne is, hangját a praeoccupált köz­vélemény elfogulatlannak el nem ismerné. Ki vállalhatja el itt legjobban a közben­járó tisztét? Kinek van módjában egy oly lap rakonciátlankodásait, melyek a legsza­badabb sajtótörvények mellett nem kerül­ték volna el a büntetés szigorát, legalább a tények és a felfogás helyreigazítása által pusztító hatásukban megakadályozni? Nagy kérdés, vájjon egy tetőtől-talpig fegyver­ben, — és a monarchia fegyverében! — álló tartományra nézve üdvös és gyakor­lati-e a sajtó oly szabadsága, milyen a pol­gári önkormányzás polczára vergődött álla­mok legszebb vívmánya,­ de ha e kérdésen túltes­szük is magunkat, még az a másik kérdés követel feleletet: vajjon szabad-e itt­­ használatlanul hagyni ama szabadság kinö­véseinek azon ellenszereit, melyeket a leg­alkotmányosabb országokban a legengedé­kenyebb kormányok is használni kötelessé­­göknek tartják? Vegyük ez ellenszerek legszelidebbikét. Kuhn urnák rendelkezésére vannak a „Wie­ner Zeitung“ hasábjai, melyek a határőrvi­déken még mindig tekintélyesek. S e lap­ban, melynek a miniszterek ellen irányzott legkisebb czélzásra oly bőven csergedez orá­­culumi vénája, olvastunk-e valaha csak egy helyreigazító sort is azon hallatlan és kép­telen vádakra, melyekkel a „Zatocnik“ és a Bécsben megjelenő ,,Zukunft“ a határőr­­vidék lakosait rémitik­­ és ellenünk in­gerült ? Egy bécsi katonai közlöny nem­rég izgató czikket közölvén a határőrvidék ügyében, néhány nappal később a hivata­los lap kijelentette, hogy a hadügyminisz­tériumnak ama hírlapra s annak irányára semminemű befolyása nincs. Nem vizsgál­juk, mennyire spontán e nyilatkozat, és nem vonunk következtetést abból sem,­­— hogy gr. Andrássy utolsó bécsi útját vette nyomban e desaveu megjelenése: kö­de nem titkolhatjuk meglepetésünket a felett, hogy Kuhn báró oly helyzetbe juthatott, hogy ilyes dolgot még ki is kell jelen­tenie. Vagy szükség volna-e ily nyilat­kozatra, ha ugyan e tárgyban hívnók a hadügyminisztérium oly nyilatkozványait, melyek ellenkező gondolkozását manifestál­­ták volna? Szerénytelenség volna tőlünk, a közös hadügyminiszter elő­tt még részletesebben fölfedezni mindazon utakat, melyeken a fölizgatott közvéleményt a helyzet és az irányadó intencziók helyesebb megismerte­tése által csillapítani lehet. Kuhn úr a rajta nyugvó felelősséget bizonyára egy perczig sem viselné tovább, ha arra a meg­győződésre jutna, hogy annak megfelelni nem bír elég erővel vagy belátással. I. évi folyam. Szerkesztési iroda: Lipótváros, főút, 7. sz. 2. emeleten. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőségbe intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó­hivatal: Kétsas­ utcza, 14. szám. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, k­iadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­ hivatalhoz intézendők. ORSZÁGGYŰLÉS, Pest, jan. 15. A mai ülés napirendjén a pénzügyi bizottságnak az 1870-ik budgetről szóló átalános jelentése volt. Az e felett meg­indult átalános vita, a­melyet leginkább a baloldal szónokai folytattak és tartottak fenn, vagy nagyon is megérdemli az átalá­­nossággal való jellemzést, a­mennyiben nagy része átalános eszmefuttatásokból és maguk a szónokok által is jobb időkre ha­lasztott jámbor óhajtások nyilvánításából állott, vagy pedig igen­is átcsapott a rész­letekbe, a­mennyiben a baloldal vezérszó­nokai különösen a jelentésnek a nyugdíjak­ról szóló részét vonták szőnyegre, úgy látszik, hogy a baloldal szónokai nem mozogtak egészen biztos alapon. Midőn a pénzügyi bizottság nem a kormány által előterjesztett budget mellett, hanem azzal szemben foglalt állást, és kijelölte a költ­ségvetési tervezet azon hiányait, a­me­­­­lyek munkálkodásának útját állották, és formulázta azon kívánalmakat, a­melyekkel a jövő budget-munkálatokra nézve a kor­mánynak irányt szabni kívánt, ekkor úgy látszik, elfoglalta az opposíczió elől azon tért, a­melyen az legörömes­ebben mozgott, így történt azután, hogy az opposiczió szónokai a kiegyezés terhes voltának elma­­radhatlan fölmelegítésén kívül is csak áta­­lánosabb és praktikus eredményre nem számítható észrevételekre szorítkoztak; és Giczhy Kálmán is, miután kimutatni igye­kezett, hogy a jelen budgettárgyalás leg­­nagyobb hiánya magában a pénzügyi bizott­ság létezésében rejlik, és hogy a budget behatóbb tárgyalásának egyedüli orvosszere az angol eljárás elfogadásában volna, a­mely szerint az egész ház pénzügyi bizott­sággá alakulva, vizsgálná és állapítaná meg a budget tételeit, mindjárt maga kijelenti, hogy ez eljárás csak házszabályaink teljes átalakítása mellett lévén behozható, egy­előre azt csakis eszmecsere ébresztése vé­gett említette fel. E térnek teljes terméketlensége okoz­hatta, hogy a baloldal átalánosságban reá állván a pénzügyi bizottság álláspontjára, opposicziójának súlyát annak egyik része, t. i. a nyugdíjak ellen igyekezett érvényre emelni. Tisza Kálmán mindenekelőtt egy indítványban, a nyugdíjaknak a jelentés többi részeitől való elszakítását és külön tárgyalását kívánta, és Ghiczy Kálmán csatlakozva ez indítványhoz mindjárt egy határozati javaslatot nyújtott be, a­mely­ben a pénzügyi bizottság által a nyugdí­jakra nézve megállapított elveket — hogy alkalmas kifejezést használjunk — feljebb csigázta. E nagyon is a részletekbe vágó hatá­rozati javaslat lényegébe bocsátkozni szük­ségtelennek tartjuk. És csak Tisza indítvá­nyára vonatkozólag jegyezzük meg, hogy azt ép oly czélszerűtlennek, mint erőltett­­nek tartjuk, a­mennyiben épen a budget feletti átalános vita keretébe tartozónak tekintjük az oly elvek eldöntését, a­milye­neket a pénzügyi bizottság, a különben az egyes miniszterek tárczáiban álló nyugdí­jakra nézve átalában megállapíttatni kí­ván. Tisza indítványa a kérdésnek nem alaposabb, hanem csak kirívóbb és szen­vedélyesebb tárgyalását mozdítaná elő. ször. A jobboldal álláspontja nagyon egy­a pénzügyi bizottság jelentésével szemben, és ezért tagjai az átalános vitá­ban nem is igyekeztek fellépni. Zichy Nán­dornak volt alkalma, a baloldallal szemben azon helyes szempontot kiemelni, a­melyet már mi is irányadónak jelentettünk ki a jelen budget tárgyalására vonatkozólag, t. i. azt, hogy igyekezzünk a budget tételeit, a lehető legkevesebb idővesztegetéssel megál­lapítani, miután azon nyereség, a­melyet egyes apró tételek megvitatásánál elérnénk, felszámíthatlan hátramaradás forrása reform­­munkálatainkban, a­hol minden elszalasztott pillanat roppant veszteségeket képvisel. A képviselőház ülése. (Napirend: Az állandó pénzügyi bizottságnak az 1870-ik évi költségvetésről szóló átalános jelentésének tár­gyalása.) Elnök: S­o­m­s g­i­c­h­ Pál az ülést 16­4 órakor nyitja meg. Jegyzők: Széll Kálmán, Jámbor Pál. A kormány részéről jelen vannak: András­sy Gyula gróf, Lónyay Menyhért, Horvát Boldizsár, G 0­r 0­ve István, Eötvös József b. és Bedekovich Kálmán miniszterek. A múlt ülés jegyzőkönyve felolvastatván, hi­­telesittetik. Kérvények, jelentések és interpellá­­c­z­i­ó­k. Elnök bemutatja Tordamegye három felira­tát, melyek egyikében Buda­ városnak kérvényét Fiume vi­sszacsatolása tár­gyában, a másikban Ung­­megye az adóreformot illetőleg beadott kérvényét, végül a harmadikban Liptó megyének a zárdák és kolostorok eltörlését szorgalmazó kérvényét pár­tolja. Gonda László beadja Békés városa 496 pol­gárának kérvényét a regálék eltörlése V­á­r­a­d­y Gábor, ugocsamegyei Veléte iránt; — és Kré­­va helységeknek kérvényét Mármaros megyébe le­endő törvénykezési átkebeleztetésük tárgyában, B 0­­b­o­r­y Károly Czegléd városának kérvényét a tör­vényhatóságok és községek mielőbbi rendezése iránt. B­e­r­z­e­n­c­z­e­y László pedig egy magán­­kérvényt nyújt be. — A kérvényt bizottsághoz uta­­sittatnak. Deák Ferencz Pest városa kérvényé*e nyújtja be, melyben 18,000 frtnyi fedezetlen tör­vénykezési költségeinek megtérítését kéri. Egyút­tal kéri a házat, hogy miután e tárgy szoros ös­­­szefüggésben van a költségvetéssel, az endített kérvény a p­énzügyi bizottsághoz utasíttassék, átté­tetik a pénzügyi bizottsághoz. Elnök bemutatja a kir. ügyek igazgatójának kérvényét, melyben kéri a házat, hogy Miletics Szvetozár képviselő ellen a „Zastava“ 118. számában foglalt sajtó­vétség miatt keresetet indíthasson. — A mentelmi bizottsághoz tétetik át. Elnök jelenti, hogy Bethlen Farkas gróf, súlyos betegsége miatt a pénzügyi bizottság mun­kálkodásában részt nem vehet. Ennélfogva kéri a képviselőket, hogy a pénzügyi bizottságba válasz­tandó új tagra kedden adják be szavazataikat, — egyúttal bemutatja az államilag segélyezett tör­ténelmi társulat két évi munkálkodásának eredményét, melyet (53 kt), az a ház könyvtára számára meg­küldött ; — végül a gazdasági bizottmánynak ja­nuár havi költségvetését. — Ki fog nyomatni és hétfőn napi­rendre tűzetni. Irányi Dániel a következő interpellácziót in­tézi a belügyminiszterhez: „Fenn akarja-e tartani a belügyminiszter az 1867. évi jan. 5-én Pest városához intézett s a nyomtatványoknak utczán­ árulását illető rende­letét? Ha igen, mire alapítja ezen rendeletet ? Ha nem, mikor szádékozik azt visszavenni?“ Vukovics Sebő előrebocsátva, hogy azon sze­rencsétlen nőt, ki a m. évi ülések egyikében egy közszánakozást keltő intermezzót támasztott, Bécsben letartóztatták, vele kegyetlenül bántak és tolonczo­­zás utján haza kisérték, — azon kérdést intézi a belügyminiszterhez, vájjon hajlandó-e e tárgyban a házat körülményesen felvilágosítani, s mi biztosítást ad jövőben arra nézve, hogy a „személyes bátor­ságnak és humanitásnak ilyen kiáltó megsértései nem fognak elkövettetni, és jelesen, hogy az elm­e­­háborod­ottak nem fognak, mint bűnös gonosztevők Bujtatni ?“ — Mindkét interpelláczió kezd­tetni fog a miniszterrel. Berzenczey László becsületét és lovagiassá­gát látja megtámadva azon kérvény által, melyet a pestvárosi fenyítőtörvényszék oly czélból adott be, hogy ellene kettős házassági kísérlet és csalás miatt bűnvádi keresetet indíthasson; de ép, hogy félre­magyarázásokra tér ne nyíljék, kéri a házat, hogy A „REFORM TARCZAJA. Három ezer tengeri mértföld. Keleti utazás Kecskeméthy Auréltól. VII. Konstantinápoly. Nagy hadi­­szemle Beykózban. Nagy úri, dip­­lomácziai s egyéb nép. Látványos­­ságok napfény és éji világítás mellett. Cserkeszkávéház, és tö­rök rendőrség. Gyönyörű délután volt. Az egész „legma­­gasb“ kiséret teljes gálában, a tisztek parádé uni­formban, mi magyarok panyókásan, mint megannyi ártatlan tinta­ ontó Bendeguczok , a cislajtáriak az obligat gyiklesével­­, ö excellencziáik báró Beust és államtitkára Hoffmann a legújabban szülemtett vö­rös frakban, kiki rangja és állapota szerinti kom­­bináczióban kalkekbe ültünk a Becsiktástól áteve­zendő!?, Ázsia partjára, az „emberölő lépcsőzetre,“ vulgo­rnktár Szkeleszibe. A Bosporus partjai itt elég h­irtelen emelked­nek ; előttünk az Óriás-hegy széles háta, annak innenső és túlsó lejtőin fehér és színes sátrakban tarka lobogók, s lengedező lófarkak szerint osztá­lyozva, tanyáz vagy 20—25 ezernyi hadsereg, — mely ma a fölségek előtt fog ünnepileg kiruk­kolni. Kaikunk az Unktár-Szkeleszi palota alatt köt ki, s mi egy völgynyilás előtt látjuk magunkat, s minthogy az előttünk megjöttek már lefoglalták az ott ránk várt equipagekat és lovakat, megin­dultunk gyalog, de spanyol grandezzával, a­vagy negyedórányira eső pavilion felé, mely fából rög­tönözve, de igen szépen feldíszítve integetett felénk. Beykóz szép völgyébe érünk, melyet egy oldalról az Óriáshegy, törökül Jusa dag (Józsua hegye­­) más oldalról azzal párhuzamosan emelkedő szelíd magaslatok alkotnak ; közepén buján-zöld térés mező, dús lombozatú platán-, cser- és ákácz-faso­­rokkal szegélyezett. E nagy tér közepét katona­sorok zárták el; mögöttük mind a két oldalon ezernyi nép tolongott. A keleten „nép“ alatt nem kell a mi európai színtelen vagy proletár kinézésű publikumunkat ér­teni. Ezer színü, pompás, tarkabarka nép ez. Minden koldus beillik európai herczegnek, oly büszke ma­gatartásu; s oly méltóságosan néz ki turbánja alól; oly izlésteljes könnyedséggel drapirozza magát, ha­bár rongyos kaftánjával. Török, tatár, cserkesz, görög, örmény, bosnyák, arab, beduin vagy néger; köztök egy-egy cilinder; európai nők, napernyők alatt; amott egy lovas fedett hint^ melyben török asszo­nyok ülnek; azután nehány egészen sajátságos sze­kér vagy omnibus, mely úgy látszik lakodalmas né­pet visz. Mindenikbe két ökör van fogva, melyeknek feje szalagokkal díszített; jármuk barna, szép fából ékesen kifaragott; a szekér oldala kék, vörös, zöld­re fényezett, vagy virág-gui­landok festvék reá, s tetejét vörös vagy fehér ponyva képezi, finom szö­vetű, vagy selyem kelme. A kocsiban elfátyolozott, de czifrán és gazdagon öltözött nő sereg ül; annyi a menyi elfér. A bakon ül, vagy a kocsi mellett jár­­kél a heréit szerecsen. Tudniillik — ezek három­­omnibusok. A nők egymással csevegnek, sőt nevetgélnek, sőt tetszelegnek is, ha akad valaki, ki farkas­szemet néz velük is, — a négerrel is. Ez nem oly egyszerű tréfa. A tetszelgés itt nem oly biztos mulatság, mint nálunk. A török ember­­szerető, tiszteséges, nem bánt senkit, és türelmes. De e pontban nem ért tréfát. Nem egy kényelmű európainak bánta meg már feje, vagy legalább a háta, ha kissé tartósabban nézett valamely török nő csillogó szemébe, vagy átlátszó fátyola alá. Ilyenkor kegyetlenül eldöngetik lovelaee uramat, sőt félholtra is verik a flegmájukban dühösen sze­­relemféltő törökök. Mi persze azon tudatban, hogy a „legmagasb“ kíséretben többet lehet merni, nem kíméltük sze­meinket, és­­ nem is működtünk eredménytele­nül, mert nem egy lángoló szem növellése kisért bennünket utunkon, már hogy az mennyire illette elbűvölő egyéniségünket ? mennyiben pedig volt a panyóka fényes gombjaira, mázsányi arany vitézkö­tésre, tündöklő, és merészen eget verő sastollra ro­vandó? elég szerény vagyok nem vitatni. Azonban minden szerencsétlen következmé­nyek nélkül értünk a mondottam pavillonhoz, mely­nek földszinte szintén elrácsolva — a nők számára volt berendezve; emeletében pedig a fölségek, kí­séreteik, az európai követségi s egyéb főúri vendé­gek gyűltek lassankint egybe. A pavilion, mely a széles völgy közepén állt, és minden oldalra kedvező látpontot képezett, há­rom nyílt csarnokra oszlott. A balra fekvő osztály­ban —­ nem tudni miért — elkülönözve maradtak a török pasák, polgári s katonai főurak, aranytól s rendi csillagoktól tündöklőtt egyenruháikban; a középsőnek közepén nagy kereveten ült ő fölsége ausztriai tábornagyi egyenruhában, a Medzsidie nagy csillagával s szalagával mellén ; oldala mellett balra a­zultán ő fölsége, fényes aranyozott dolmány­ban, nem tudom miféle ausztriai nagy rendjellel mellén. (Nem vagyok legkevésbé sem járatos ezen specifice udvari tudományban.) A­zultán háta mögött ült tolmácsa, ki — minthogy a­zultán csak törökül tud, mellőzhetlen férfiú. A közvetité a két souve­­rain közt, a különben nem igen bőven folyt tár­salgást. Két oldalról félkörben ültek, balról gr. Beust a hires vörös frakban, mellette Bellegarde gróf, Andrássy gróf, az ausztriai altábornagyi, ez honvéd ezredes ruhában; jobboldalon Hohenlohe­rg, Ple­nen miniszter, ki bölcs és előrelátó kereskedelmi miniszter létére még nem csináltatott magának vö­rös frakot, hanem be akarta várni az experimen­tum sikerét. Ellenben az ép oly szellemdús, a­mily eleven és vérmes Hoffmann államtitkár vörös frak­ban díszelgett. Mi magyarok elég hiúk valánk azt hinni, hogy a cislajtári excellencziások csak azért találták föl a vörös frakkot, hogy a beamter uni­formot rettenetesen elhomályosító magyar díszruhá­val méltólag versenyezhessenek. De az experimen­tum annál kevésbé sikerülhetett, mert — alegesehen davon — hogy a frak mindig csak frak, és sem­mi poetico-romantikai chic-kel nem bir, par malheur a­zultán udvari cselédeinek is épen olyan vörös színü ruhájuk volt; az igaz, hogy aran­nyal nem oly gazdagon hímezve! — A vörös frak?: tö­kéletesen megbukott, és Konstantinápoly óta többé láthatóvá nem jön. Jól értesült körökben azt mondják, hogy az­óta a miniszteri tanács már forma szerint eltörölte volna a vörös frakot, hogyha­­ a miniszteri krí­zis az ebbeli határozatra hátráltatólag be nem folyt volna. E vörös frak-tragédia ugyan nem tartozik tárgyunkhoz, de a keleten kivitt ebbeli nagy nem­zeti diadalt nem lehetett meg nem örökítenem. Menjünk vissza a pavillonba, mely azóta keleti, és nyugati notabilitásokkal, s notábilisan­ szép­ nők­­kel, kik közt nehány nem szép is vala, jól meg­telt. Legjobban szerettem volna által menni oda a túlsó hegyoldalra, melyet oda hintett virágok mód­jára, szó szerint, elleptek, távol férfiszemektől, a tö­rök nők, színes toilettekben, és kiterített pompás szőnyegeken guggolva, s kíváncsian nézve a hihe­tőleg soha sem látott embereket és dolgokat. A katonai szemle elkezdődött; a zenekar ugyanazon egyhangú indulója mellett — melyben a síp túlnyomó szerepet játszik — előbb a gya­logság­, és pedig legelőbb az utászok, utánuk fel­váltva egy vadászt, egy sorgyalog zászlóalj defili­­rázott; ezeket követte a tüzérség ágyukkal, végre a lovasság. A katonaság sötétkék vagy barna posztóból készült, keleti metszetű, és a vadászok zöld, a töb­biek vörös zsinóros egyenruhában igen jól néznek ki; a benyomás, melyet külsejök, s hadi mozdula­taik tesznek, igen kedvező. Erőteljes férfiak, s tar­tásuk igen jó. Hadi beesőket megítélni nem vagyok illetékes, hanem a hozzáértők szerint, leggyengébb hadtestek, várakozás ellenére, épen a lovasság. — Legalább oly szabatosságot, egyöntetűséget sem értek el, kifejlődéseikben oly mint azon nehány honvédhuszár csapat, kik alig pár havi tanulás után nem rég mutattattak be ö felségének a Rá­koson. A különben igen jó tartásu cserkeszek (10 osztályban) épens­éggel rendetlenül lovagoltak, ki drappolva, ki galoppban. A gyalogság, állítólag, mind hátultöltő fegyverrel van ellátva. Agyu-lovaik Ma­gyarországból valók, s a lovasság apró török­ lovai­hoz képest nagyoknak látszanak. Tüzérségök á talán elismert. De filirozott pedig egy utász, 7 vadász, 14 gyalog zászlóalj ; 12 üteg tüzérség; fele szekeres, fele lovas­ ütegek; az ágj­uk 4—6 m­s öntött aczél hátul­ töltők. Végre a lovasság egy-egy cserkeszek, dragonyos és lándzsás ezredből, vagy 50 főből ál­ló csapatokban. — A mint a pavillonhoz értek, hatalmas „soka­sáh“-val üdvözölték a felségeket. Igen érdekes, csak egy kissé hosszadalmas lát­vány volt. Alkonyodott, mire a szemlének vége jön. Ő felsége a­zultánnál ebédelt az Anktár-Szkelesziben. Az ebédet nagyszerű kivilágítás követte. — Nem látott még kivilágítást, ki azt keleten, és pedig a Bosporusban nem látta. Az égő anyagok oly örült vesztegetéséről nincs fogalma senkinek. Ezen egy este költsége, állítólag, egy millió franknál többe jött. Nincs is, az igaz, oly kedvező pont kivilágí­tásra, mint Konstantinápoly. A Bosporus mind­két oldalán ama számtalan palota és mecset minaret­jeivel annyira kirakvák lampionokkal, hogy az épület minden vonala tisztán , előtérbe lép, s e tűzpaloták­­ viszfénye a Bosporus habjaiban úszik; mig száz meg száz hajó, minden árboczára, minden közelére szintén lampionok fűzvék, mint gyöngyso­rok, mindenikük egy lánghajónak látszik, és a ten­ger tükre szószorozza a tündéri fényt. Mily silány ehez képest a Champs-Élysées kivilágítása Napo­leon napján, melyet előbb magam is megbámultam, unalmas egyenes vonalaival, s mindig ugyanazon guirlandjaival! . . A mesés látvány hatását emel­ték a katonaság folytonos sortüze az Óriáshegyen, és ágyuk bömbölése! Mennyi olaj és fagyu, és stearin; mennyi el­­prédált puskapor; mily nagyszerű gyermekesség; mily fölséges ostobaság ! Néhányan ismét nyakunkba ves­szük a közel városrészek élénk utczáit, kávéházait, azután haza megyünk, ad lares patrios, a mi patkányainkhoz. Másnap vasárnap lévén ö felsége kíséretében mindnyájan templomba mentünk. A­zultán kocsiai­­nak hosszú sorát egész utunkban roppant népség várta, gyalog, lóháton, kocsin, európaiak, keletiek, fér­fiak, nők, ünnepi öltözetben. — Az ős-régi Mária kápolnához szűk sikátor vezet le Péra főutczájá­­ból; közel ahhoz, kert közepén áll azt osztrák-magyar követségi palota. A mise végeztével ide mentünk át, hol ö felsége az itt élő osztrák-magyar alattvalók hó­dolatát fogadta, __s pár óránál tovább magán-audien­­cziákat adott. Ő fölsége sok könyet törölt le, sok ínségen segített, sok szorongó szívbe öntötte a vi­gasz irját; — némely hiúságnak is sikerült kiküz­­denie, miután csengett, egy kis rendjelet. — Kü­lönös szivélylyel viszonozta ö fölsége az ottani osztrák-magyar gyarmat üdvözlő beszédét, örömét fejezve ki a fölött, hogy „honfitársait“ lát­hatja. Gyönyörű szó volt ez. Hanem úgy látszik a bürokratismus, mint rendesen, megsokalta a fölség léleknemességét; legalább a később hivatalos la­pokban közzétett beszédébe „honfitársaim“ helyett „alattvalóim“ szót csúsztattak bele. A „Jour­nal de Constantinople “-ban is „mes sujets“ állott. Ez nem igen tapintatos eljárás volt — nem tudom ki részéről, mely föltünést is okozott. Időközben a követségi palotában folyt a vá­sár. A követségi hivatalnok által figyelmeztetett kereskedők tömérdek értékes s különös áruczikke­­ket hordtak ide össze, azon hitben, hogy a kiséret­­beli főurak, s maga a fölség részéről is vásárlások fogván tétetni, jó üzletet reméltek. Mi a konstantinápolyi bazárokban, mint meg­annyi keleti speczialitás lelhető, szőrburnuszok, selyem beduinok , persiai s szmyrnai szőnye­gek, asztalterítők , czifra fegyverek , eredeti arany ékszerek, drága csibukok,­ kitűnő török.

Next