Reform, 1870. június (2. évfolyam, 167-196. szám)

1870-06-03 / 169. szám

u­ert a kerük mélyebbre fog h­atni, miután kép­viselni fognak, a­mi a világon legéletrevalóbb. — Másrészt szembeszökő, hogy ezen gyülekezet a dolgokat más szempontból fogja nézni, mint a néptömegek választásából eredő gyűlés; — kény­szeríteni fogja az országot gondolkozni, és magá­nak véleményt képezni olyan kérdésekről, melyket az egy kamarából álló nemzetgyűlés eltengettet a homályban, mivel nem fűződik hozzájuk politi­kai szenvedély. Ez szolgálna az országnak nagy előnyére. Nyerne benne mérséklő elemet, a pilla­natnyi szenvedélyek ellensúlyát.“ Hogy ilyen elvek alapján alakuló felsőház szintén és nagyobb mértékben, mint bármely más kombináczió mellett, sarkpontjává válhatik az al­kotmánynak ; hogy az állandóság minden attribú­tumait elsajátithatja, bizonyítja az amerikai sze­nátus, mely a képviselőházi választásokra szabott időközökben egy harmadában, és az újra való válasz­tásokat leszámítva, tettleg legföljebb egy hatodá­ban megújul, a permanenlezia jellegét viseli, és a legkiválóbb államférfiakat kebelébe fogadva, mér­séklő befolyást szerencsésen gyakorol, és tettleg az amerikai alkotmányos élet központja és mo­derátora. Legyen mellesleg felemlítve, hogy a her­­czegi vagyon kezelőjének felvilágosítása szerint, a dolog nem így áll. Tény az, hogy folynak al­kudozások a képtár eladása ügyében. Ha aka­runk valamit tenni, mint his­szük, hogy köteles­ségünk, akkor tegyük gyorsan. Ha pedig nem akarunk, akkor ne haragudjunk, ha a külföld gúnyoló ujjmutatással fogja rólunk mondhatni: íme egy ország, mely a műveltséget és haladást akarja kelet felé vinni, és mely tudományos könyvtárait a külföldnek adja el, melynek egy egyetemi könyvtárát maholnap porrá és rongygl­á zúzza épületének rég roskadozó teteje, melynek csak egy egyeteme van, és az is rész, és melynek csak egy képtára volt, — az sem kellett! Az Eszterházy képtár. Ha kérdezed, milyenek Magyarország kivi­teli czikkei, ne hidd, hogy a régi földleírók sze­rint, csak búzát, bőrt és egyéb nyers terméket fognak például felhozni. Mert tudnivaló, hogy Magyarországnak egyik fő kiviteli czikke az utóbbi években a tudomány és művészet másutt oly gon­dosan őrzött termékeiből állott. Magyarországból mint haszontalan limlomot kocsiszámra viszik ki a nagyértékű könyvtárakat, melyeket a haza, megbecsülni nem tudván, potom árért engedett át az utána kapkodó művelt külföldnek. És csak ak­kor ébredt bennünk e szellemi önmerényletnek suljtó tudata, midőn hírét vettük annak, hogy méri fel aranynyal a szó teljes értelmében a franczia császári könyvtár vagy a British muzeum azon kincseket, melyeket rövidlátó szemünk alig­hanem értéktelen papírhalmaznak tekintett. Igen könyen megtörténhetik, hogy ezen ki­viteli czikkek sorát néhány száz darab sok milli­óra becsült, mert mesterkézből származott olajfest­­vény, mintegy négy­ezer darab kézirajz és 65000 darab rézmetszet fogja még gyarapitani. Azon gyűjtemény az, mely az Eszte­r­ház­y képtár neve alatt egyaránt dicsőségévé vált azon nemes családnak, mely alapitá, és azon városnak, mely annak birtokával dicsekedhetett — előbb Bécsnek jelenleg Pest városának. — Ki ne emlékez­nék vissza a közelégültség azon számos és benső kifejezéseire, midőn híre járt annak, hogy az Esz­­terházyak hazájuk fővárosában fogják hires kép­tárukat fölállitatni ? Volt-e akkor valaki nemcsak Budapesten, de az egész országban, ki az Eszter­­házy herczegek nevét éljenezve nem emlité ? És midőn a lángok az akadémia palota falait nyalták, nem dobogott e mindnyájunknak szive, midőn a a képtárt, ezen palota legnagyobb kincsét veszély­ben látuk, s nem könnyebben éreztük-e magun­kat, midőn arról értesültünk, hogy hál’ Istennek, nincsen semmi baja. És most ? Három év óta lebeg e képtár fölött azon ve­szély damok legkardja, hogy külföldre fog vándo­rolni, hogy dobra ültetvén, annak egyes gyöngyei el fognak széledni a világ minden országaiban. Nemcsak Francziaországba, Németországba vagy Angliába fognak vándorolni e műkincsek, mely országokkal szemben úgyis elég nyomasztóan ér­­zük hátramaradottságunk következményeit; de még a­ barbárnak czimzett orosz, vagy Egyptomnak po­gány királya meg fogják szégyeniteni nemzetünket, ha ez annyi erővel sem birna, hogy e képtárt, az ország egyetlen nevezetesebb műkincsét, megsze­­­­rezze, pedig akkor, midőn tulajdonosa elég nagy­ lelkű azt hazájának oly áron átengedni, mely a képtár mai értékét távol nem éri el. És azért tökéletesen csatlakozunk a „Pester Lloyd“ nézetéhez, mely e képtár megszerzését csak oly fontos, de mindenesetre sokkal sür­gősebb ügynek tekinti, mint például a főváros szépítését. Eszterházy herczeg a képtárt az ország birtokába adja át, ha az örökségi adó fizetésétől felmentetik. Ez olyan méltányos egy ajánlat, mely az országgyűlés komoly megfontolását, nem pedig azon méltánytalan választ érdemelte volna meg, miszerint a képtár úgyis a majorátushoz tartoz­ván, azt eladni a herczeg jogában nem áll. Pest­ről pedig eltávolítania nem szabad, mivel az aka­démia palotája tekintettel annak befogadására építtetett, és­ így a­helyett, hogy magunkat jogos birtokába helyeznők e képtárnak, használjuk fel a herczegi család állítólagos kényszerhelyzetét, és élvezzük annak költségén a képtárt, örökös fogsággal vagy pápista papot, fenyegetett minden jezsuitát kit a gyarmaton találtak, s ha menekülése után újra megjelent, halállal jön büntetve.. Smith, a gyarmat történésze, 1750-ben ezen intézkedést olyannak nevezte, mely méltó ar­ra, hogy örökre föntartassék.­­ Még az 1774-ki new-yorki alkotmány is minden honfiusitandótól azt követeli, hogy hódolati esküt tegyen le az állam törvényes irányban, egyházi és úgy mint polgári tekintetben. — Ezen intézkedés czélja volt a katholikusokat kizárni a honfiusitás jótétemé­nyeiből. Ennyire bizarr az emberi szellem. Az igaz­ságosság, mely természetes törvényének látszanék, csak fokonkint, nagy erőmegfeszítések mellett ké­pes behatolni; az előítélet sokáig uralkodik benne és az ember, midőn a rabszolgaságtól megszaba­dul, nem akarja elismerni régi urainak szabadsá­gát, mintha a küzdelem annyira legörnyesztette volna, hogy többé nem képes visszanyerni az egyen­súlyt. A­mi a lakosok átalános jellemét illeti, a hollandi, puritán és európai emigráczió hármas áramlatából alakult gyarmat mindig bizonyos cos­­mopolitikai színezettel bírt. New­ York Uj-Angolor­­szágtól vette helyhatósági intézményét és iskoláit; a hollandiak kereskedelmi szellemét és a nagyszerű üzletek körüli ismeretét folyton fejlesztette; végre a minden kalandos vagy compromittált elemet ide sodró álalános emigrácziónak köszönheti ama hi­ányát az előitéleteknek, és ama kevet, mely oly nagy ellentétben áll Új-Angolország tartózkodásá­val és New-York államot az Unió­ demokratikus pártjának vezetőjévé, az Egyesült Államok valódi fővárosává emeli. New-York egyébiránt nagy szerepet játszott a forradalomban és az alkotmány adoptálásában; kezdettől fogva birt azon szabadelvű jellemmel, mely soha se hagyta el, sőt bizonyos körülmények közt néha kissé túl is lett hajtva. — Végre ez volt azon pont, melyen Amerika legközelebbről érintkezett Kuró­pával, hol erkölcseink, eszméink, polgárisodásunk és hibáink is legkönnyebben be­hatoltak. (Vége.) ORSZÁGGYŰLÉS, Pest, június 2. A felsőház mai ülésében, melyre az alelnök sürgető körlevele folytán szinte 50-en jelentek meg a főrendiház tagjai, az unghvár-nyíregyházi vasútra vonatkozó tör­vényjavaslat hoszsabb­ vitára adott alkal­mat, melynek főmozzanatait Zichy Ferencz grófnak ezúttal gyakorlati esetre alkalma­zott kritikája a kamatbiztositásnak nálunk gyakorlott rendszere ellen és Kerkápolyinak nagy beszéde képezé, melylyel az uj pénz­ügyminiszter nemcsak a vitát döntötte el, hanem bebizonyította azt is, hogyha egy­­átalán tanulnia kell még a pénzügyet, leg­alább a vasúti garancziák fejezetén már szerencsésen túl van, sőt abból már sorae­­lekcziót is tarthat. A többi tárgyakon vita nélkül esett át a főrendi ház. Felsőház ülése. Elnök: Cziráky János gróf jegyzők: N y á r y Gyula b. és C s á k y Gyula gr. A kormány részéről jelen vannak: Kerka­­p­á­l . pénzügyminiszter és H­o­ll­á­n Ernő közle­kedésügyi államtitkár. A múlt ülés jegyzőkönyvének minden észre­vétel nélkül való hitelesítése után elnök bejelenti, hogy a bihari , mosonyi és szathmári fő­ispánok, továbbá Nákó Kálmán gr., Boleza István gr. és Károlyi Gyula gr. szabadságidőt kérnek, a mi megadatik. Egyúttal benyújtja a hármas bizott­ság jelentését az 1868. évi XLV. t. er. 2. §-a b) pontjának módosításáról szóló törvényjavaslat tárgyában. Ennek felolvasása után N­y­á­r­y Gyula br. interpellácziót intéz a közlekedési miniszterhez az iránt, hogy szándékozik-e a valódi primitív jellegű kocsi utak használhatóvá tétele iránt in­tézkedéseket tenni ? Az interpelláczió ki fog adatni a közlekedési miniszternek. Napirenden van: A tiszai korona uradalmi kerület meg­váltásáról szóló törvényjavslat. Felolvastatik a hármas bizottságnak jelen­tése e törvényjavaslat tárgyában, mely a törvény­­javaslatot a főrendeknek elfogadás végett ajánlja a mennyiben azonban ugyanezen törvényjavaslat 3. §. a váltsági árt az állam számára megszerzett kisbéri uradalom vételárának törlesztésére fordi­­tandónak rendeli s igy ezen uradalom legalább a váltsági ár öszvege erejéig koronái uradalom jel­legét nyerendi, a képviselőházat a főrendek által felszó­litandónak javalja, hogy a kisbéri uradalom­nak a koronás uradalmak közé való beczikkelye­­­zése az 1848. V. s 1869. XXV. törvényczikkek­­hez hasontartalmú törvényjavaslatnak a kormány­­által az országgyűlés elé való terjesztése utján eszközöltessék. A törvényjavaslat a bizottság jelentésének értelmében fogadtatott el. Következik: a nyíregyház-ungvári vasút kiépítésé­ről szóló törvényjavaslat. Olvastatik a hármas bizottság jelentése e tárgyban, mely a törvényjavaslatot s engedély­­okmányt átalánosságban s lényegében a főrendek­nek elfogadásra ajánlja. Volna ugyan az egyesült hármas bizottság­nak az engedélyokmány némi részleteire nézve a némely eltérő nézete s megjegyzése, a mennyiben szerződő társulatnak kezeit a vállalat kivite­lére s annak üzlete folytatására nézve tán kelleti­­nél túl megszoritottnak, s név szerint a vasanya­­gokek s gyári készítményekre nézve a kormány habár magában szükséges felügyelet jogát szerfe­lett kiterjesztett mértékben igénybe véve találja, miután azonban arról meggyőződött, hogy ezen jelen engedélyokmány pontozatai s szabályos fel­tételei a már előbb hasonló vállalatoknál kikötött, s ott már törvény erejére emelt engedélyokmányi pontozatoktól s feltételektől lényegében el nem térők, ezen indoknál fogva a hármas bizottság a kívánatosnak mutatkozó eltérések részletezésébe nem bocsátkozva, mind a törvényjavaslatot, mind az engedélyokmányt részleteiben­­ is elfogadásra ajánlja. Andrásy Manó gr. azért szólal fel, mert a miniszteri jelentésben az foglaltatik, hogy, miután ezen viczinális pályára vállalkozó nem volt talál­ható, ezen vaspályáinak garancziával való kiadása ajánltatik. Ez tévedésen alapszik, miután az ung­vári vasútra épen úgy akadt vállalkozó mint a gömörre, különben sem tartja jónak, hogy az ál­lam a viczinális vaspályákat a garanczia terére so­dorja. Ha elgondolja, hogy mily súlyosan fog az ezüst agro reánk nehezedni, nem csodálja, ha a főrendek óvatosan járnak el a vasutak állami garantirozásában. Arra szólítja fel tehát a főrendeket, mondanák ki, hogy a vasúti rendszer további kifejlesztését nem akarják ugyan akadá­lyozni, de e téren némileg fontolva kivannak ha­ladni. Benyújtja határozati javaslatát e tárgyban, mely szerint határozza el a felsőház, hogy másod­rendű vaspályáknak állami garancziát egyátalában nem ad; elsőrendűnknek is csak azoknak, melyek adatok nyomán kimutatják, hogy a garantirozott összegnek %-dát kihozza az illető pálya. Zichy Ferencz gr. A törvényjavaslatot va­lamint a hármas bizottság jelentését ő is elfo­gadja, de azon látszólagos ellenmondás megfej­tése czéljából, mely e szavazata s a kamatbiztosí­­tás jelen rendszere ellen múltkor tartott beszéde közt tettünhetnék, néhány megjegyzést tart szük­­sé­gesnek; különösen tekintettel arra, hogy a most szóban levőnél még fontosabb vasúti kérdések fog­nak a ház elé kerülni. lölte Az 1868. 49. t. sz. 2. §. határozattan kije­az Ungvár-nyiregyházi vasút kiépítésének módját, t. i. az állam segedelem melletti építést. Ezen törvényt egy év óta nem lehetett foganato­­sitani utóbbi időben mindkét ház határozata kö­vetkeztében, ezen nem kamat­biztosítás, hanem segélyezési mód szélesebb körre terjesztetett felté­vén jogosítva a közi. miniszter, minden előleges intézkedés megtételére, hogy ezen törvénynek fo­ganatot szerezzen. Ily tények ellenében nehéz a dolgot most más térre terelni, és nem marad más hátra, mind a törvényjavaslatot, mind átalánosság­ban mind részleteiben elfogadni. A vasutak tervezésénél majd pénz és keres­kedelmi, majd stratégiai és politikai okok lehet­nek döntők, mint például a nem­sokára tárgyalás alá kerülő horvátországi pálya, melynek létesítését ő szivéből kívánja, csakhogy nem konzorczium utján, mely a hasznot előre magának elkomp­­tálja. Hibák és tévedések a vasutlétesités rend­szerében minden országban voltak, ránk nézve pedig különösen azon pénz- és h­itelhiány volt hátrányos, mely az 1867-diki törvények életbe léptekor uralkodott, s ez fejt meg sok hibát. Ma csak egyet emel ki szóló: a kormány valótlansá­got biztosit. A kormány azt biztosítja mit nem tel­­jesithet,s mi soha teljesedésbe nem mehet. A biztosi­­tásnak e módja és rendszere által a befektetési tőke és a jövedelem közt fölcserélés történik, s e fülcserélés hol valóságos eszme­zavar támad. Azon vasút, mely termékeny zónákon vonul keresztül, kevesebbe kerül, s többet jövedelmez, mint a hegyeken és béreteken átmenő pálya, a kormány pedig azon vasútnak, melynek előállítása, melynek befekte­tési tőkéje kisebb, nagyobb jövedelmet, a másik­nak kisebb kamatot biztosít. Szaló ezután részletekben hivatkozik azokra, miket a jelen rendsz­erről múltkori beszédében oly szempontból mondott, hogy a biztosított kamatnál fogva a társulatok érdeklődését a pályák iránt a kormány ellenőrzésének kell pótolnia, mely min­dig hiányos — s ezeket alkalmazni kívánja azon szerződés nehány pontjára, mely napirenden van. Elnök megjegyzi, hogy ez talán a részletes tárgyalásba tartozik­ Zichy Ferencz gr. Csak azon elvek alkal­mazását akarja megkísérteni, melyeket előadott. Az 5. pont, mely a felépítmény anyagának meg­rendelésére és szállítására, valamint a vitelbér meghatározására még a kamatbiztosítás tartamán túl is túlnyomó befolyást biztosít a kormánynak, szintúgy a 28. §, melynél fogva a kormány vizs­gálati, betekintési, sőt felfüggesztési jogot köt ki a társulat intézkedéseire nézve, megszünteti a társulat szabad mozgását s azon érdeket, mely­lyel ez maga törekednék vállalatát telhetőleg emelni. Hasonló feltételekért annak idején mint bureaukratákat támadták meg az osztrák kormányt, a jelentékenyebb külföldi vállalkozók pedig ilyenek miatt vonakodtak minden összeköttetéstől. Szaló ezekkel nem a szőnyegen levő tör­­vényjavaslatot akarta megtámadni, mely bevégzett tény, s melynek elfogadását azért ajánlja: csak a szerződés részletein kívánta bebizonyítani korábbi elvi megjegyzéseinek alaposságát. Vécsey Sándor báró csak tárgyilagosan kí­vánja azon indokokat elsorolni, a­melyeknél fogva ő a kérdéses vasút létrehozása körül is működött. Észak Szabolcs és a Kárpátok azon része, a­mely­nek Ungvár központját képezi, külön kereskedelmi területet képeznek, a­mely élénk forgalomban van a Tiszán inneni alfölddel. E forgalom indítá már a múlt kormányt arra, hogy­­ egy nagyobb tiszai híd építését kezdeményezze, a­mely azonban elmaradt, miután ott hathatósabb közlekedési esz­közök létrehozása került kilátásba. Ő mint Sza­­bolcs megye főispánja meggyőződött arról, hogy az ottani helyi viszonyok közt a vasút a legkönn­­­nyebben előállítható közlekedési eszköz, miután egy mértföldnyi kcút építése legkevesebb 110 ezer forintba, évenkénti fentartása pedig 9.300 forintba kerülne. Ez kelté benne a vasút eszméjét, a­mely most már eddig fejlődött. A létrehozás módozatára nézve saját tapasztalásából is állít­­hatja, hogy azt más alapon ez idő szerint létre­hozni nem lehetett. Lehet a czélszerűség, vagy a kozequenczia szempontjából kiindulni. A­kik a kozequeneziának a czélszerűségét feláldozzák, azoknak Andrásy Manó érvelését kell elfogad­­niuk, de a­ki ezt nem teszi, az kénytelen elfo­gadni e módozatot, mely a miniszteri indokolás szerint az államra nézve is előnyösebb. A kérdés egy dilemmában kulminál; vagy behozza a vasút a 20 ezer forintot, akkor az állam, kamatbiztosí­tás mellett sem fizet, vagy nem hozza be, akkor a subvenezionális terv mellett is veszt. Ő azon­ban azt hiszi, hogy a vasút eleitől fogva positive fog állani. Végső érvül az illető vidék érdekét említi fel, a­melyre az állam is oly súlyt fektet, hogy felső Szabolcsnak és Zemplénnek segélyt ajánlott, hogy magukat az árvíz ellen biztosít­hassák. A közlekedési eszközök gyarapodása folytán ama vidék nem­sokára saját erejéből is fogja ma­gát ama veszélyek ellen biztosíthatni. Méltányolja Zichy Feren­cz indokait a kamatbiztositás ellen, de ha nálunk a systema már­­ el van fogadva, ezen vasútnál még a legelőnyösebben van az al­kalmazva. Ajánlja a törvényjavaslatot: Waldstein­ János gr. A szőnyegen levő tárgyra nézve két nézet van, a­mely figyelembe veendő. Az első a segélyezés, mely ma ezen te­remben is tárgyalásnak subjektuma volt­ a másik azon garanczia, mely 20,000 frttal szintén most terveztetetk. Az elsőt illetőleg tökéletesen kötve lévén a ház dálgozó vélemény nem lehet. A­mi a másikat illeti, szóló a mellett Van, hogy ezen va­spályára nézve is, valamint minden pályára nézve is kimondassék, hogy a garanczia megadatik, mert ez nem csak azon vaspálya ki­építésének, hanem egyszersmind ezen vidék ös­­­szeköttetésének is egyedüli módja. Ezen vidék ugyanis majdnem csak oly drágán kapná ezen jó­téteményt, ha más utakkal köttetnék össze, mint­ha vaspályával fog összeköttetni. Mindezeknél fogva a tvjavaslat lényegére nézve semmi észre­vétele nincsen. Csak arra emlékeztet, hogy a tárgy némileg­­ már szőnyegre került 1868. év nyarában, midőn t. i. azon társulat, mely a mos­tani munkácsi vasutat tervezte, egyenesen Ungvár­­ra kívánta vezetni a vonalat. Ha a terv elfogad­­tatott volna, míre fél millióval éretett volna el azon czél, mely most sok millióval éretik el. Minthogy azonban nem tagadhatni, hogy bár utak az or­szágban szükségesek, e vonal mégis oly vidéken megy keresztül, mely vad, sivatag, nagy népese­déssel nem bir, ipar tekintetében haladásokat ed­dig se nem tett, de tenni, alkalma sem volt, a pénz e nagy strükében a financziális viszonyok azon szóm­om állapotában, melyben jelenleg egész Európa pang, részéről nem találja szükségesnek oly vonalat vezetni, mely­ Nyiregyházat e vidékeken keresztül hozza Ungvárral öss­zeköttetésbe, sem azt, hogy egymás mellett két tökéletesen parallel vonal huzassék oly vidéken, mely erre még eddig nem szorult. E vasutak pedig egymás mellett oly közel vannak, hogy sem Belgium, sem Franczia, de sőt An­golország sem, a főváros közel vidékét kivéve, ily sűrű hálózattal nem bírnak. Szóló ezután oly tárgyat érint, melyről mint egy érdekelt társulat tagja tudomással bir. Az indokolás fölemlíti t. i., hogy a jelen vasút építésére nem volt konkurrenczia, míg a végén azt mondja, hogy a tiszai vaspálya is jelentkezett. Ennek kiadattak ugyan az adatok és a beadott tervek, de három hét alatt kellett ajánlatát be­adni. Még 14 napi időt kért, melynek elmúltával beadta — nem formális tervét ugyan, hanem azon nyilatkozatot, hogy kész minden beadható aján­lattal szembe szállni, s annak feltételeit elvállalni. A társulat ezt tehette, mert Nyíregyháza az állomása s azért olcsóbban építhet ott, mint bár­­­ki más. Ezen ajánlatra azonban máig felelet nem jött, hanem szóval tudtára adatott a társulatnak, hogy ajánlata nem vétetett igénybe. Megjegyzendő, hogy itt csak­is a 100,000 frtnyi segélyről volt szó, a 20,000 frtnyi garancziáról azonban nem. Tehát a tiszai vaspályatársulattal azon föltétel, mely alatt a vasút később kiadatott, nem is kö­­zöltetett. A második pályázó társulat a felsővidéki munkácsi vaspályának izgazgató tanácsa volt, harmadik volt Strousberg ezen társulat pénztárno­a­ka, tözsére s építőmestere.­­ A verseny törvé­nyei szerint ki szokott hirdettetni, hogy ki által nyeretik el a vállalat. Itt nem történt. Az eg­yik­­nek átadatott, hanem, hogy az egyik fogja-e kié­píteni, vagy pedig mindketten, — azt szóló a t. ház bírálatára bízza. Észrevételei korántsem a közlekedési minisz­térium ellen vannak intézve, hanem inkább a modor ellen, melyben a pályázatok kihirdet­­tettek. A törvényjavaslatot különben elfogadandó­­nak tartja Kerpákolyi Károly pénzügyminiszter*­ min­­denekelőtt a tényállást állapítja meg. Az ország eredetileg 100.000 forintnyi segél­lyel ígérkezett mértföldenként járulni e vasút építéséhez, s mint­hogy erre vállalkozó nem jelentkezett, most 200,000 frtnyi kamatbiztosítékot akar ajánlani. Ama 100,000 forint 66 árfolyammal kibocsátva, került volna az államnak 150,000 forintba, s mi­után ennek kamatozásáról mindaddig, míg a vál­lalkozók befektetett tőkéjének teljes 5 ®­g-es ka­matja ki nem jutott, az állam akkor lemondott, ezzel kijelentette készségét, évenként 7500 forint­tal járulni a vasút jövedelméhez. Az tehát szintén kamatbiztositás volt, t. i. limitált kamatbiztositás s a jelen módozat, mely szerint a társulatnak 20.000 forint biztosittatik csak annyit tesz, hogy utólag azt vállalkozik az állam kipótolni, a meny­­nyivel kevesebbet teend a vasút mértföldenként­­brutto bevétele 12,500 forintnál. Ezek után szóló Zichy Ferencz gróf előadását taglalja. A grófnak három kifogása közül, melylyel a jelen kamatbiztositási rendszer ellen emelt, az első, hogy t. i. a termékeny zónákon keresztülvonuló s könnyen építhető vasutaknak nagyobb kamat biztosittatik, mint a terméketlen vidéken nehezen épített pályáknak, a tényállással ellenkezik. A biztosítás úgy történik, hogy azon tőkének, melyet a vállalkozók az építkezésbe fektetnek, garanti­­ráz a kormány bizonyos perezentet. Már pedig az építkezést és a fölmérést a kormány ellenőrzi s igy a könnyen, kevesebb tökével épített vasútnak csak a töke nagyságához mért kevesebb jövedel­met biztosit, annak pedig, mely nagyobb akadá­lyokkal s nagyobb tőkével épül, arányosan nagyobbat. A második kifogás, melyet Zichy gr. felho­zott, az volt, hogy e rendszer mellett a vállalatból netalán várható haszon az engedményesek által már eleve elkomptiroztatik, előbb, mint a vasút csak el is készülne. Meglehet, hogy ez történik, de ez nem a rendszer ellen bizonyíthat, hanem csak azt, hogy az roszul s nem elég gonddal kezeltetik. Mert az engedményesek csak a tett­leg befektetett tőke százalékait kapván biztosítékul, ha ezen százalékokról jövedelmesebb az engedély s azt haszonnal tovább adják, ez csak onnan le­het, hogy vagy több befektetési tőkét tudtak ki­mutatni, mint a­mennyit valósággal befektettek, vagy a pénzbeszerzés kamatlábánál engedett meg a kormány oly magas felszámítást, mely a pénz­­piacz valódi viszonyának nem felel meg. Mind­kettő nem a rendszer hibája, hanem a kezelés é­s a kormánynak kötelessége, ettől őrizkedni, de a törvényhozásnak is van alkalma, az előterjesztés alkalmával követelni, hogy a magasan föltett pénzláb kellő mértékre redukáltassék. Ezután így folytatja szóló: A végletekig menni, hogy az engedménye­seknek sem egyik sem a másik tételnél ne ma­radjon semmi, természetesen nem lehet, mert akkor nem lenne oka a miért fáradozzanak, csupán annyi szigort kell hát kifejteni a kormánynak és a törvényhozásnak, mely mellett azok többen, mint a közbejárót megillető polgári nyereményben, ne részesüljenek. Ez pedig a rendszer­­ elvetése nélkül is igen jól meg lehet.­­ Minden egyes esetben módjában van a kormánynak s a törvény­­hozásnak a rendszernek helyes kezelése illetőleg a kezelés ellenőrzése által eszközölni, hogy a con­­zorcziumok nagyobb nyerességre ne tegyenek szert, mint azon polgári nyeremény, a mely őket fárad­ságuk után méltán megilleti. Harmadik érve­m exellencziájának az volt, hogy hamis a bázis, melyen a rendszer áll, mert egészséges talajról egészségtelenre lesz áthe­lyezve általa az üzlet t. i. az érdekeltség helyébe az ellenőrzést tevén. Bocsánatot kérek, ha jól fogtam föl ö excel­­lencziáját, úgy második érve kivetkőzteti erejéből a harmadukat. Ugyanis ha hasznot, mely ily válla­latoknál jár, escomptirozza maga a conzorczium, akkor az épülő vasút tulajdonosai a részvényesek, a­kik megvásárlák a részvényeket azon enged­ményesektől, kik a részvények eladása, s az építés befejezte után rendszerint visszavonulnak, az amazok által elvitt haszonba nem részesülve, csak a bizto­sított 5 ®­%-ra vannak szorítva, (értve a nominális vasort) mit csak­is önérdekükben kifejtendő szor­galommal emelhetnek fölébb, de a mivel még az államot is fölmentik a biztosítás terheitől. Ebből következik, hogy vagy nem eskomp­­tírozhatják az engedményesek a vállalattal együtt járó hasznot, s ekkor elesik ő N. Méltósága má­sodik kifogása, vagy eskomptírozhatják, s el­­komptirozván is, ez által elviszik a forgalom ki­fejtése nélkül elérhető könnyű hasznot, úgy hogy nem marad abból a részvényeseknek, kényszerül­vén igy azok szorgalommal biztosítani azt a ma­guk részére. Mivel meg ő N. Méltóságának 3-dik ellenvetése veszti el alapját. Nem a rendszer tehát elvetendő, hanem an­nak netán itt-amott hibás kezelése. A ma­gos főrendeknek minden egyes eset­nél módjukban van és lesz megnézni, ha vajjon annyi effektiv költség számitatott-e ki, valamely vonalra a mennyi valósággal szükséges, s többet ne méltóztassanak engedni, csak annyit, a­men­­nyi valóban szükséges, s az összeg beszerzése csupán annyit, a­mennyi nélkül nem lehet meg­is szerezni az el­engedhetlen összeget, hozzá­adván ehhez még a vállalkozó méltó nyereségét. Nehéz is volna, csak úgy könnyedén kimon­dani, hogy a biztosítási rendszert átalában mel­lőzzük. Mivel helyettesítenők azt? Az én felfogá­som szerint csak kettővel lenne lehetséges, vagy a subvenczió rendszerével vagy az állam saját költsé­gére való építéssel. A subvenczió rendszerével legyünk tisztában. Mit tesz a subvenczió rendszere úgy a mint azt az 1868-diki XLIX. t. cz. kimondá­s semmit mást, minthogy az állam maga is részesévé akar válni a vállalatnak, osztván annak veszteségét, nyeresé­gét, szóval esélyeit. Ha kerül a mértföld 300,000 frtba, s az állam abból elvállal pl. 100,000-et. Ezzel tulajdonképen semmit sem segít, objektumot kisebbíti, a­mi nem előny, csak az hanem hátrány, mert ha nagy az objektum, akkor a kic i haszon is jelentékeny, de ha csekély a vállalat, akkor az eltűnő csekélység. Az ily módja a su­b­­vencziónak tulajdonkép nem is subvenczió, s egy cseppet sem csodálkozom, hogy ily form­a sub­venczió mellett vállalkozó nem találkozott. . . Mi történt tehát? Az, hogy a közlekedési miniszter kénytelen volt a törvényhozást felkérni, hogy engedjen meg egy kis változtatást, t. i. azt, hogy az állam által mértföldenként felajánlott, 100,000 frtot posterioritások alakjában adhassa, az az, hogy csak ha az első seriesbeli részvényesek a maguk kamatját megkapják, kerüljön rá a sor az állam által adott összeg kamatozására. Kérel­­me teljesíttetett is. Ha pedig igy, tehát a poste­­ritások formájában nyújtana az állam mértfölden­­ként 100, névleg tehát 150,000 frtot, úgy csak az esetre lenne a 200,000 frtos biztosítással vál­laltnál kisebb a magára vett teher, ha 12,500 frt tiszta jövedelmet se hozna e kérdéses vonal. Ha en­nyit hoz, az államsegélynek 20,000 frtnyi biztosítással fölcserélésében nincs semmi veszteség­, fordítva, ha többet nem hoz, nem lenne nyereség abban, ha helyesen ama segélyt adná. Ez is biztosítási rendszer,de a limitált bizto­sításnak rendszere. Limitált biztosítás mellett építeni természetes hogy inkább kívánok, mert én az államra in­kább veszem azon rizikót, mely mellett 750 frtot veszíthet, mint azt mely mellett 20,000 frtot is veszthet, a mennyit vesztene például a jelen esetben, ha a vasúttársaság ezen nem venne be többet, mint a mennyi az üzlet folytatására s a vasut­ fen­tartására szükséges. S meg is vagyok győződve, hogy az ily limitált biztosítás mellett építés épen nem lehetlen, mert ha 10 ezer frtnyi segély mellett nem akad vállalkozó talán akad 150 ezer frt mellett s még akkor is csak 11250 frtot koczkáztat az állam, a további risikó a vál­lalkozóké. Én e limitált biztosítási rendszert egészsé­gesnek és gyakorlatinak is tartom ha a tárgyalás szabadon hagyatik, nem úgy­ állítván a kérdést, hogy vagy csak 7500 frtig vállal az állam rizikót adván 100 ezer forintot vagy mindjárt az egészet vállalja. Megvan azonban azon határ is, a­melyen túl jobb a föltétlen biztosítás rendszere m­int a­­ limitálté, miután annak azon előnye van, hogy mellette az államnak készpénzre nincs szüksége az üzlet megnyitásáig, sőt azon túl egy évig, még az államsegélyezéshez pozitív tőke befektetésére van szükség. A másik mód, mel­lyel a biztosítás rendsze­­­rét helyettesíthetnék lenne az, hogy az állam építsen a maga számadására kölcsön vett pénzzel, m­ert magunknak nincs. Ezen eljárás mellett ket­tőt kell figyelembe venni. Először sok pénzt kell előteremteni, má­sodszor a pénzért a vasutakat meg kel építtetni. Véleményem szerint a kérdést könnyű­­ eldönteni, mert mire valók a konzorc­iu­­mok? Épen arra valók, hogy először pénzt te­remtsenek. Másodszor, hogy azzal eszközöljék az utak építését. Remélhetjük-e azt, hogy az állam­i maga mind­azon óriási vasutak számára, melyek eddig munkába vannak adva a szükséges tőkéket ha keresi olcsóbban megkapja, mint a­hogy meg­kapták s megkapják a konzorczium­ok s hogy meg­kapván azzal olcsóbban építhet. Én nem­ remény­lem. Annyi összeköttetése az államnak magának, annyi segédeszközei, mint annyi tömérdek vál­lalkozónak, az egyiknek itt, a másiknak amott nincsen. És én nem hiszem, hogy abból, hogy a 60 milliónyi vasúti kölcsönt például 7 mel­lett sikerül beszerezni, azt a következtetést lehes­sen alaposan vonni, hogy sikerült volna 600 milliót is beszerezni, ugyanolyan áron. Hogyha az államnak kellene pénzbeszerzés­­ről gondoskodni nagy mennyiségekben csak igen terhes feltételek mellett kaphatná meg azt. dám Másik dolga a konzorcziumnak, mint mon­abban áll, hogy kiadja az építést vagy vegye azt saját számadására. Vájjon ha az állam, minden vonalra ipaga keresne építést, olcsóbban kapna-e, mint azon társulatok, melyek mindenike csak egy-egy vonalra keres ? Én nem hiszem, ha pedig nem kapnánk vállalkozót méltányos ár mellett, és magunk akar­nánk kiépíteni az összes vonalakat, még akkor lenne csak szükség azon ellenőrzésre, melyről Zichy gr. ö exczellencziája oly helyesen mondá, hogy mi minden kellene ahoz, hogy az állam ez ellen­őrködést elegendőleg tudja gyakorolni, most az állam mégis csak második vonalban pedig gya­korolja az ellenőrzést, mert első vonalban gyako­rolják a vállalkozók vagy a helyükbe állt részvénye­sek, mert azok is fedezni akarják a maguk hátát; nem akarják , hogy rész­ulpitvén az építő , nekik legyen bajuk az állammal s a javitásokkal. Tehát ha az­ állam maga épitene, első vonalban állitanak oda, hol most a második vonalban van, s mégis sok bajjal küzd. Mindezeket bátor voltam elmondani azért, hogy némi indokolt­sággal fejtsem ki abbeli véleményemet, nem tartom az állam­biztosítási rendszert, hogy én átalá­ban elveten­dőnek, és az egyszer megkezdett ösvényt átalában elhagyandónak , hanem azt tartom helyesnek, hogy a lehető legnagyobb szabatos­sággal kezeltessék az mind a pénzbeszerzés díja megszabásánál, mind az eff­ectiv összeg kiszámí­tásánál a lehető legnagyobb pontosság és prec­ízió tartatván szem előtt. És ez úgy kötelessége a kor­mánynak , mint magának a törvényhozásnak. Mindezekből tehát azt vonom le, hogy átalában a biztosítási rendszer útját elhagyni felfogásom szerint nagy koczkáztatás nélkül nem lehetne, kivévén, hogy ha meg akarnánk állani az építkezésben. Az azonban mindenesetre szükséges, hogy ne mohó­sággal menjünk előbbre, miután a legtöbb és legszükségesebb vonalakat már kiépítettük, vagy biztosítottuk, sőt szükséges, hogy nagyon­­ megvá­logassuk az építendő vonalakat, bármi rendszerrel építsünk. Azt állítottam előbb, hogy részemről a biztosí­tási rendszert átalában elhagyni nem tartom indo­koltnak, hátra van, hogy megfeleljek arra, hogy legalább a másodrendű vasutaknál mellőzendőnek tartom-e e rendszert? Mélt. főrendek, én nem szeretem áltatni magamat, ha a mélt. főrendek vagy a képviselőház vagy a törvényhozás mind­két háza kimondaná azt, hogy az elsőrendű vas­utaknak ad garancziát a másodrendüeknek pedig nem ád, ez által a garancziáért való ostrom nem fogna elenyészni, hanem csak a rezet fogna változ­tatni, minden vonal azt pretendalván, hogy ő elsőrendű. S ekként a mit ma kevesebb költséggel megépíttetünk, azt is drágábban építenék meg ott, hol ma 15 fontos síneket használunk, 22-ösöket kelljen alkalmaznunk, így sem a garanciától meg nem szabadulna az állam, sem azon előnyben nem részesülne, hogy legalább olcsóbban építsen. Ez tehát a segélynek nem módja, hanem módja: minden egyes esetben megítélni, vajjon érdemes-e valamely vonal a biztosításra, érdemes-e az álam­ által, hozandó ezen áldozatra, s mily mértékben ? a méltóságos főrendeknek s a törvényhozásnak átalában nincs szüksége arra, hogy m­agat szabjon. *) A pénzügyminiszter jeles beszédéből csak kivona­tott adhatunk : az országgyűlési gyorsiroda főnöksége, mely tán egész Európában páratlan magasságú összegekkel fizet­teti meg hanyagul készült tudósításait, ma annyira ment szeretetreméltóságában, hogy­­»közbejött akadályok« miatt egy szót sem közölt Kerkápolyi beszédéből, s az egészet holnapra ígéri. Még csak kivonatot sem adván ideiglenes pótlékul, budakeszi Tuskulumába rándult Fen­y­v­e­s­s­y ur, a lelkiismeretes főnök. Mi a, kivonatot jegyzetek nyomán adjuk melyeknek netaláni fogyatkozásait azon g­yorsasággal kérjük kimenteni, melylyel Kerkápolyi beszélni szokott, valamint azzal, hogy az országgyűlési gyorsiroda tudósitá­­­sára számlütottunk, s­­zámitani jogunk volt. Szerk.

Next