Reform, 1874. szeptember (6. évfolyam, 239-268. szám)
1874-09-11 / 249. szám
249. szám. Előfizetési föltételek: Vidékre postán vagy helyben hár shoss hordva . Egész évre hátban hordva . 24 frt Fél évre.................................12 frt Negyed évre Egy hóra . Hirdetmények dija: 10 hasábos petitsor egyaieri hirdetésnél A nyílttéri petitsor.................................... Bélyegdij külön ........................................ • 6 frt 2 frt Péntek, szeptember 11. 1874. • • « « 10 kr, 30 kr. 30 kr. REFORM V. évfolyam. Szerkesztői iroda: Belváros, Bipetntosa 2. sz. a. I. emelet. E lap szellemi részét illeti minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak eli Kiadóhivatal: BelvAroz, l.ipAtntoia 9. ai. a. i. emelet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénzek, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Előfizetés REFORM” politikai és közgazdasági napilapra. — 1874. V. évfolyam. — Egy hóra ...... 2 frt. Három hóra...................................6 frt. Hat hóra..................................12 frt. Az előfizetési pénzek beküldésére legterübb a postai utalványlapokat használni. A ,REFORM* kiadóhivatala Belváros, Lipót-utcza 2-ik ss. a. I. emelet, Budapest, szeptember 10. „Lám a közösügyes párt tökéletesen érti pártérdekét. Alig lehet pártot képzelni, mely heterogénebb elemekből legyen összezsúfolva, mint ez ... de azért e zagyvalék sereg megfér együtt a közös ketreczben. Ez együtttartásnak köszöni hét éves uralmát!“ — igy jellemzi Kossuth a Deák-pártot s hozzáteszi, „miként lehet, hogy e tanulságos példa ekkorig nem hatott az ellenzékre?“ Valóban, Kossuth konstatálta a Deák-párt összetartását és erejét s beismeri az ellenzék züllöttségét és gyöngeségét. Amit Kossuth a Deákpártról mond, az, eltekintve a kifejezés nyerseségétől,merő igazság: a Deák-párt nem áll egyöntetű elemekből és mégis párt, a szó teljes értelmében, mely elvi differencziák, ellentétes személyi ambicziók, belső súrlódások és számos belpolitikai kudarcz daczára, pártszellemmel bir s politikailag összetart, mig ellenben a baloldal kevesebb elvi különbségek daczára, sehogy sem fér meg a saját bőrében, hanem nyüzsög, veszekszik és szakadozik. Honnan van ez ? Honnét van, hogy a baloldalról a legokosabb emberek évek óta sorban megszöknek és átjönnek a jobboldal „ketreczébe,“ míg a Deák-párt „zagyvalék seregéből“ soha senki nem szökik át a baloldal szabadságába? Az ember azt hinné, hogy egy párton, mely „lejárta magát“, senki soha ki nem állja, ki nem függ a kormánytól, s minden okos ember meg fogja ragadni az alkalmat, hogy átszökhessék ama másik „hazafias“ párthoz, mely mert még kormányon nem volt, szűziességével dicsekszik s erényesnek hirdeti magát, mivel bűnei nincsenek miniszteri ellenjegyzések által okmányilag bebizonyítva. Mégis a tábor, melynek zászlójára Kossuth feltüzi a keresztről levett mondatot :]in hoc signo vinces, fogy, nem gyarapszik, a seregben minduntalan provuncziamentót tesz egy-egy csapatvezető s elszakad, egyetértés nincs, párt helyett pártok vannak s az ellenzék — daczára annak, hogy közállapotainkkal az egész ország elégületlen — nem szaporodik, hanem fogy, azon „zagyvalék sereg“ pedig, melyet Kossuth és az összes baloldal az ország minden nyomorúságáért felelőssé tesz, még mindig összetart s nem fogy, hanem szaporodik. Előttünk, kik közelről látjuk az eseményeket, a baloldal bomlásának okai nem ismeretlenek. Ha azt mondanók, hogy „ki vannak éhezve“, ezzel csak visszaadnék a gorombaságot, melyet a baloldali lapok leírni nem átallanak, hogy a Deák-párt „félti a konczot“. Ezen fölfogás oly aljas, hogy a politikában visszautasitjuk s represszáliákhoz nyúlni vonakodunk. A deákpárti képviselők nagy többsége semmiféle kedvezményt nem keres és nem is kapott, hanem követi meggyőződését. Ha daczára a pártban létező mélyen fekvő politikai nézetkülönbségeknek a Deákpárt mégis összetart, ez csak az alap jósága mellett bizonyít, melyre a párt helyezkedett, s melytől tágítani senki nem akar. Ellenben, ha az ellenzék, dacára annak, hogy a kormányok sorra buknak, a jobboldal államférfiai egymásután lejáratnak, a belpolitikában egyik kísérlet a másik után kudarczczal végződik és az átalános elégületlenség évről évre fokozódik, ha mégis az ellenzék nem győzi le a „zagyvalék sereget“, ha koalíczióra sem tud lépni annak semelyik frakcziójával, ha nemcsak többségre vergődni nem bir, de már összetartani sem tud s fej és politika nélkül tengődik, hogy maholnap mint oldott kéve szétessék: ennek oka nem lehet más, mint hogy politikája alapjaiban hibás. A közjogi politika desperátus politika. A nemzet pedig nem folytathat kétségbeesett politikát. E politikának nincs jövője, vagy ha van, — Kossuth tudja és vallja — e jövő nincs az alkotmányos formák keretén belül, hanem azok mellőztével a forradalom. A nemzet nem kívánja fölcserélni alkotmányát a forradalomért. Hiszen ha forradalmat akart volna, megkísérthette volna, mikor még nem volt alkotmánya, se közös ügyei, se semilyen. Volt rá alkalom is elég, s a fölkelés nem viselte volna magán a haza elleni lázadás, a törvény elleni zendülés színét. De míg az osztrák határokon a népek csatáztak, sem a székely havasok, sem a tiszavidék buczkái és mocsárjai nem láttak fegyveres fölkelőket. Kossuth proklamácziói, melyeket most nyugodt lélekkel olvasunk a hirlapokban, gyönyörködve a stylus szépségein, akkoriban titkon adattak kézről kézre, de üzeneteinek összes hatása nem volt egyéb, mint hogy lelkes párthívei ölelkezve énekelték „ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni“, de senki sem mozdult s mikor újra üzent, a régi dalt elénekelték újból, visszaüzenve, hogy majd ha még egyszer ír nekik, akkor így meg amúgy. A Kossuth-párt és az egész ellenzék a volt kormányzóval szemben ma is ezen magaviseletét követi, s valóban csodálatos, hogy Kossuth e nemtelen játékot meg nem unta. Oka pedig, hogy miért nem csinálják meg azt a „teljes önállóságot és függetlenséget“, igen egyszerű — mert nem lehet. Józan ésszel belátják, hogy nem lehet és tehát meg sem kisértik. Csak lármáznak. Jerikho falai alatt politikai macskazenétől várják, hogy a közösügyes alkotmány védbástyái összeomoljanak. Ezt a politikát hirdeti a jobboldal évek óta kormányképtelennek ; nem fogásból, mint Csernátony mondja, hanem mert csakugyan kormányképtelen, mint ezt a hét évi tapasztalás mindenféle viszontagságai bebizonyították. Ez magyarázza meg a Deák-párt összetartását. Össze fog az tartani, amíg számbaeső közjogi oppozíczió létezik. De hát az ellenzék mért nem tart össze, amin Kossuth úgy csodálkozik. Hogy rá nem jött magától. Hiszen megírta, hogy a függetlenségi párt nem mehet vele együtt csak „a mértföldjelzőig“. Ez megmagyaráz mindent. Valahány baloldali pártárnyalat van, mindeniknek más mértföldjelzője van. A kiegyezést szidja valamennyi, de egyik új kiegyezést kiván g csak a bankegység , a vámközösség fölbontását követeli; a másik külön magyar hadsereget kiván, semmi egyebet; a harmadiknak delegáczió sem kell, hanem bihari pontok; egy negyedik a tiszta perszonális unióig akar visszafelé menni, de a pragmatika szankcziót még elismeri kötelezőnek; az ötödik a pragmatika szankcziót sem szereti s politikáját azon reményre fekteti, hogy Németország lerágja rólunk Ausztriát s mi függetlenek leszünk a nélkül, hogy kis ujjunkat megmozditottuk volna, csak épen, hogy a monarchia konszolidáczióját megakadályoztuk; végre maga Kossuth Lajos és igaz párthívei még ezen mérdföld jelzőnél sem állapodnak meg, hanem áttérnek egyenest a forradalomra. Íme a lejtő, melyen az összes közjogi oppoziczió mozog. Ferde állás az bizonyos. És Kossuth összetartást követel e pártoktól, mikor mindenik frakczió fél,, hogy lecsúszik és lerántatik a mélységbe, mihelyt az alatta állónak kezét nyújtja. Nincs közös czéljuk, nincs egymás iránti bizalom köztük, nincs törvényes alap a lábaik alatt, azért nem tart össze, azért foszlik a közjogi oppozíczió. És fog bomladozni tovább, föltartóztathatlan fátuma szerint, akármikép inti is Kossuth az ellenzéket összetartásra. Akármint dicséri is Tisza Kálmánt, ez félni fog őt követni a forradalmi létre. Lehet, sőt a baloldali lapokat olvasva gyanítanunk kell, hogy Tisza Kálmán és pártja a jövő választásokra ismét szövetkezni fog a szélső ballal, nehogy a balpárti választókat Kossuth tőle elhalássza, de ezen „egyetértés“, ha ugyan létesül, nem a balpártot fogja erősíteni, hanem csak megszilárdítaná a jobboldal összetartását. == Az új temesvári püspök. A mai hivatalos lap a következő királyi kéziratot teszi közzé: Vallás- és közoktatásügyi magyar miniszterem előterjesztésére Vojnovich György arkhimandritának a karloviczi püspöki zsinat által temesvári gör kei, szerb püsökké történt megválasztását ezennel megerősítem. Kelt Bécsben, 1874. évi szeptember hó 6-án. Ferencsi József s. k. Gr. Szapáry Gyula s. k.f. A miniszterelnök tegnap d. u. — mint a P. N. írja — hosszasabban értekezett Zsivkovics horvát osztályfőnökkel azon horvát javaslatok tárgyában, melyekben a magyar min. tanács nem egyezett meg s melyeket a horvát kormány ezután módositott. A horvát kormány e módositásai főbb pontjaikban a magyar kormány helyeslésére számithatnak. Bauhaus osztrák kereskedelmi miniszter Budapestre érkezett s a gabnavám á átalában a vám- és kereskedelmi szerződés ügyében tárgyalásokat folytat a magyar kormányférfiakkal. = Szende miniszterről az ellenőrben „egy képviselő“ azt írta, hogy midőn Szende Bittó által a tárczavállalásra fölhivatott, azt tűzte ki föltételül, hogy Hild ezredes a főparancsnokság köréből elbocsáttassék, a min. elnök azonban e föltételről megfelejtkezett. E hír megczáfolására Szende miniszter levelet intézett az Ellenőrhöz, mely e lap mai számában olvasható s így hangzik: „Tisztelt szerkesztőség! Sajnálom, hogy azon t. képviselőtársam, kitől az Ellenőr tegnapi száma „A honvédségi viszályhoz“ czimü közleményét vette, tévedésben van. Tartozom az igazságnak annak kijelentésével, hogy Bittó miniszterelnök ur által a kabinet alakítása alkalmával tárczám további megtartására fölszólittatván, nemcsak hogy oly föltételt, hogy Hild ezredes ur a főparancsnokságtól eltávolittassék, de á talán semmiféle föltételt nem szabtam én a „honvédségi viszályt“ érinteni akkor alkalmam sem volt. Legyen szabad még a t. képviselőtársam közleményének azon része ellenében, mely Hild ezredes urat a honvédség ellenségének tünteti föl, azon benső meggyőződésemnek kifejezést adnom, hogy a honvédségnek saját kebelében belül ellenségei nincsenek, és hogy ő fensége a főparancsnok úr legkevésbé tűrné meg az ilyeneket környezetében. Ha differencziák előfordulnak, ezek nézetkülönbségekre, de nem ellenséges indulatra vezethetők vissza, és kiegyenlítésüket fogják találni ott, ahová mint illetékes helyre tisztelt képviselőtársam közleményének végsorai is utalnak. Budapest, 1874. szeptember 9-én, őszinte tisztelettel Szende Béla.® = A pénzügyminiszter, a mint a Magyar Politika írja, e napokban személyesen akar meggyőződni az új vámház berendezéséről és az ottan működő hivalok mikénti elhelyezéséről. Ezen épület, melynek czélszerű építésmódja iránt nagyon is megoszlanak a vélemények, és melynek végleszámolása az előirányzatnál sokkal nagyobb költséget fog kimutatni, sokkal költségesebb, sem hogy szüksges lett volna ilyen czélra annyi nagy összeget kőbe és téglába elhelyezni. De mindenekelőtt az épület föntartása és házi kezelése oly nagy összegeket fog igénybe venni, mint ez ideig egy középület sem. A pénzügyminiszter ezen évenkint szükséges összeg leszállítását óhajtja. Néhány méltóságos és nagyságos úr azonkívül az új vámházban oly kényelmesen foglalt hivatalos helyiséget, irodát, fogadótermet szép kilátással a Dunára,hogy ha a vámhivatal teljesen működni fog, egy pár hivatal elhelyezésére nem lesz tér. Minthogy a mai pénzviszonyokkal általában össze nem fér, hogy az állam hivatalnokai vörös bársonnyal kirakott támlásszékeken és faragványokkal díszített bútorokon és szőnyegekkel terített dísztermekben végezzék hivatalos teendőiket, biztos reményünk van, hogy a pénzügyminiszter azon lesz, hogy az uj vámházban nagy fénynyel megkezdett házi rend a tisztességes egyszerűség mértékére fog leszállittatni. Nyílt levelek a Reform szerkesztőjéhez.’^) [Három Isvót.] II. Budapest, szeptember 9. Midőn Grhyczy ur pénzügyi előterjesztésében államháztartásunk rendezésének szükségét fejtegette, Francziaország példájára hivatkozott és hangsúlyozta, ha oly áldozatkészséget fogunk tanúsítani mint a francziák, pénzügyeink rendbe jutnak. Mi ígérjük Ghyczy úrnak, hogy épen oly áldozatkészséget fogunk tanúsítani mint a francziák, de viszont kérjük Ghyczy urat, hogy kövesse a pénzügyi politikában Francziaország példáját és illetőleg Thiers úr nyomdokait. Francziaország nem habozott, hanem rögtön hozzáfogott a pénzügyek rendezéséhez ; nem vitatott és fejtegetett elvkérdéseket, nem akart adóreformot létesíteni, és azzal nem vesztegette a drága időt, hanem fölemelte némely jövedelmekre, részvényekre, kötvényekre, állampapírokra, bor-, kávé-, czukorfogyasztásra, szivarra, korcsmákra, kártyákra vetett adókat és elérte azon fedezetet, mely 6000 millió kölcsöntőke kamatainak fizetésére szükséges. Ha a pénzügyminiszter úr tárczájának átvételekor azonnal ezeket megteszi, máig már tetemes adó folyt volna be. Francziaországban az egyenes adók az összes adóknak alig 20 százalékát képezik, és a legújabb terjedelmes pénzművelet folytán az egyenes adók nem emeltettek. Nálunk az egyenes adók az összes bevételek 50 százalékát képezik, és hire jár, hogy ismét az egyenes adó fog emeltetni. Hatását ezen rendszabálynak már eddig is érezhetni. Nézzen körül a pénzügyminiszter úr az országban, és tapasztalni fogja, hogy az ingatlan birtok értéke napról napra csökken és alig lesz már képes a betáblázott terheket fedezni, mely értékcsökkenést az átírási illetékek esztelen fölemelése is hathatósan elősegíti, s ha csakugyan az ingatlan adója emeltetik föl, és ezen alapja minden államnak a folytonos haluczináczió által értékteleníttetik, a disszoluczió nincs távol. úgy bánnak a kormány és képviselőház a birtokos osztállyal, mintha ezek az országban rajálik volnának. Bámulatos jelensége állapotainknak, hogy a felsőház — hol kiválólag birtokosok ülnek — ezen üzelmet eltűri, de valószínűleg népszerűségének féltése játsza itt a főszerepet. De nem kellene elfelejtenie, valamint azoknak, kik, ha az ingatlan terheltetik, csak a nagybirtokosokat veszik tekintetbe, sem kellene megfeledkezni arról, „hogy a földbirtokos családok száma két milliót tesz“, kik között a nagybirtokosok könnyen megszámlálhatók, a többi a legszükségesebb élelemnek megszerzésére szorítkozik és mindig ezen legsujtottabb osztály terheltetik. Talán mégis igazságnak kell lenni az állításban, hogy a föld bírja meg legkevésbé a megterheltetést, miután látjuk, hogy Európa nyugati államaiban, Angliában, Francziaországban, hol a nemzetgazdászatot legalább úgy értik, mint a mi állambölcseink, a föld van legkevésbé megadóztatva és megterhelve, s a mi fődolog, adója nincs ingadozásnak kitéve. Nálunk az időviszontagságok is főtekintetet érdemelnek, melyek tán sehol a világon nem gyakorolnak oly veszélyes befolyást a földmivelésre, mint a mi rónáinkon. Ha az utolsó 6 évi termés (1869—1874) véte fnék a katasztrális becslés alapjául, úgy nemcsak tiszta jövedelem nem maradna adóalapul, hanem az állam adhatna segélyezést a földmivelés folytathatására. A Pesti Napló, mint minden bekövetkező fontos kormányrendszabálynak előkirnöke, azt is kilátásba helyezi, hogy Ghyczy úr pénzügyi rendszabályai között az átalános jövedelmi adót is be akarja hozni*). A porosz háború után Francziaországban is a kormány pénzügyi műveletei közé az átalános jövedelmi adót fölvette, de a törvényhozó testület ezen adót határozottan visszautasította és a fent elősorolt fogyasztási adókkal fedezte az állam szükségleteit. Angliában az „income taxe“ csak azért hozatott be, mert a földadó oly csekély, hogy a mi földadónknak alig egy tizedrészét teszi ki. És most nálunk, hol alig két éve a földadó 4%/o-kat fölemeltetett, mely fölemelést a felsőház Cziráky János gróf nyilatkozata szerint csak azért szavazta meg, mert reméli, hogy ezen fölemelt adó fizetése egy évnél tovább nem tart, kilátásba helyeztetik a földadónak az átalános jövedelmi adó által való újabb fölemelése. Az úgy is roppant magas földadónak ekép szándékolt fölemelése valóságos merénylet ’*') CsikkhAnak az átalános jövedelmi adóra vonatkozó nézeteit nem oszthatjuk. Mi is az indirekt adófölemelés barátai és a földadó-fölemelés ellenei közé tartozunk, de ha direkt adófölemelést elkerülni nem lehet, annak legjobb formáját az átalános jövedelmi adóban látnak. Szerk. A REFORM TARCZAJA. A „jótékony bölcsész“. [Adolf Stern : „Aus dem achtzehnten Jahrhundert“. Leipzig, 1874.] Eléggé tudvalevő dolog, hogy a mult században felsőbb köreinkben a németen kívül leginkább Voltaire nyelve hangzott, a magyar pedig a közéletből úgy mint az irodalomból mindinkább háttérbe szorult, mig másrészt ugyancsak ama században a nemzeti szellem fölébredésével a franczia irodalom példányai a derék Bessenyeiben s iskolájában nálunk is követőkre találtak. De a franczia nyelv és irodalom e befolyása a XVIII-ik században nemcsak hazánk közéletében illetőleg irodalomtörténetében domborodik ki elég szembetünőleg: a franczia nyelv ez idő szerint csaknem egész Európában oly elterjedésnek örvendett, mint amellyel az azt megelőző századokban soha, az irodalom pedig európaszerte mintaszerűnek volt elismerve. A franczia műveltségnek ezen, kezdve a nemességtől föl a fejedelmi udvarokig való közelterjedését hozta legyen bár magával az akkori európai divat, vagy, ha úgy tetszik, a kor szelleme, mindenesetre azonban okozati összefüggésben van azon gyakorta előforduló esettel, minélfogva idegenek, kiknek bölcsőjénél — mint Stern mondja — mindent lehetett volna inkább jósolni, mintsem azt, hogy egykor franczia írók lesznek, mondjuk, idegenek a franczia irodalom munkásai közé sorakoznak. Ez utóbbiak közé tartozik — a jótékony bölcsész (philosophe bien faisant) is, e némileg sajátos alakja a 18 dik századnak : bölcselő, ünnepelt fejedelem, trónbitorló, politikai kalandor egy személyben: Lesezinsky Szaniszló. Lesezinsky Szaniszló 1677. október 20-án született Lembergben. Atyja, Ráfael Posen és Kális vajdája, kincstárnok s Nagylengyelország koronás hadvezére volt. Stern szerint a fiatal Szaniszló lényegileg abban az irányban neveltetett, mely egy emberkorral később Rousseau „Emil“-jének befolyása következtében a társadalom felsőbb rétegeiben egy ideig divatban volt. „Megszoktatták őt — mondja Stern — hogy a pazar fényűzés közt, melyben felnőtt, egyszerű és szigorú is tudjon lenni, hogy a dúskálódó lengyel mágnások asztalánál, hol a franczia és magyar borok árként folytak, józan maradjon és hogy környezve egy sereg szolgálatkész s ügyes rabszolgától, annak szolgálatát igénybe ne vegye*. Fiatal korában nagyobb utazásokat tett Olasz- és Francziaországban s különösen Párisban tartózkodék huzamosb ideig, hol egyrészt a franczia viszonyokat tanulmányozó korát felülmúló éles figyelemmel, másrészt a franczia irodalom iránt már ekkor nagy érdekeltséget tanusita. Fázisból azonban, hol a csinos fiatal lengyel nyájas, bizalmat gerjesztő modora s a mellett lovagiassága s kiváló társalgási ügyessége a legmagasb körökben átalános figyelmet keltött, hazája viszonyai elutazni kényszeriték. A lengyel köztársaságban t. i. Sobiesky János király meghalván, királyválasztó országgyűlés tartatott (1697), melyen mint követnek jelen kellett lennie. Királynak, hosszas küzdelmek után, Ágost, a nem rég kath. vallásra áttért szász választó-fejedelem választatott meg, kinek „pompaszeretete, tékozlása és érzékisége — mint Raumer * mondja — az arra amúgy is hajlandó népre kétszeresen veszélyes volt”. A nemességnél mindjárt eleinte rész vért szült, hogy az országba szász hadakat hozván, az északi bábomba bekeveredett, daczára, hogy ebbe a köztársasági rendek, miután XH ik Károly svéd királyt semlegességükről biztositák, belé nem egyeztek. Az elégedetlenséget csak növelte, hogy Ágost az országba orosz segédcsapatokat hívott be, mig az elkeseredés tetőpontjára hágott, midőn XI. Károly a narwai győző minden ellenállás nélkül Varsóba vonulván, ugyan ő manifesztumokat bocsátott közre, melyekben kinyilatkoztatja, hogy ő Ágost és nem a köztársaság ellen jött küzdeni és hogy Lengyelország barátságában mindaddig nem bízik, mig az ő ellensége tartja a kormányrudat kezében. Miután Károly Krakót is elfoglalta, az érsekprimás által összebitt varsói országgyűlés Ágostot trónvesztettnek nyilvánitotta. Minthogy azonban Sobiesky Jakab herczeg, kit a nemzeti párt királynak óhajtott, fivérével együtt Ágost fogságában volt, a nemzeti párt feje Radziejowsky prímás a Heilsbergben időző Károlyhoz sürgősen követséget küldött, melynek feladata volt az országgyűlés határozatát neki előterjeszteni. Ezzel a nemzeti párt egyik lelkes pártbíre, az ifjú Lesezinsky — most már Posen vajdája — bízatott meg. Mi természetesebb, mint hogy ez elegendő alkalmat nyújtott Károlynak Lesezinskyt megismerni! A fiatal vajda a szintén fiatal svéd királynak rokonszenvét annyira megnyerte, hogy —miután mindkettejök abbeli törekvése, hogy a még szabad lábon álló Sobiesky Sándor herczeget a korona átvételére bírják, hajótörést szenvedett, — Károly minden igyekezetét arra irányozta, hogy Lengyelország királyának Lesezinsky választassák meg. A választás Wola mezején történt, hol a rend föntartására svéd csapatok voltak fölállítva, sőt — a mint a krónika följegyezte — még a svéd király is ott járt kelt a nemesek sorai közt a legnagyobb inkognitóban, mig a választás tartott. Egyébiránt, hogy Lesezinsky ily hatalmas protektor szárnyai alatt meg fog választatni, az akkori körülmények közt több mint valószínűnek látszott; de hogy uralma „pünkösdi királyság” lesz, arra is sok jel mutatott. Nyilt titok volt ugyanis, hogy számos büszke s érdemekben megőszült vajda és várispán nem tudott kibékülni amaz eszmével, hogy fölöttök oly alig ismert „ifjú ember” uralkodjék; különösen sérté a prímás hiúságát, hogy a svéd király oly kevéssé méltányolta politikai bölcseségét , azért kéz alatt ő is Szaniszló ellen működött. Ágost sem maradt tétlen. A pápától egy brévét eszközölt ki, melyben a lengyel püspökök egyházi átokkal fenyegettetnek, ha az eretnekek feje (XI. Károly, lutheránus) által támogatott Szaniszlót — a lázadót — pártolni merészkednének. De Szaniszló megválasztatott. A koronázás Varsóban történt a lembergi érsek szertartása mellett. A dolgok ilyetén fordulatával szemben hiába sürgető Ágost a nemesi konföderácziókat; — szerencsére egészen elhagyni látszott őt. Károly a szász fejedelemséget svéd seregekkel özönlé el, főhadiszállását pedig Lützen közelébe Altranstadtbe téve, míg Szaniszló a leisingi várban időzött, midőn hírét vette, hogy az 1706 k i altranstädti békepontok egyike az is volt, hogy vetélytársa, II. Ágost a lengyel koronáról formailag leköszön. Ezzel a legtöbb európai udvar is elismerte Szaniszlót királynak, ki 1707. őszétől 1709. tavaszáig elég nyugodtan uralkodott Lengyelország legnagyobb része fölött. „Még csak egy konföderácziót kelle legyőznie, — úgymond Stern — mely Siniawsky gróf alatt és orosz segély által támogatva, igyekvék neki zavarokat előidézni. Siniawsky reményei egész a lengyel koronáig terjedtek, azon nézetben lévén, hogy Péter czárnak ép oly joga van egy lengyel királyt megválasztatni, mint XII. Károlynak.“ De a hír, hogy Károly Pustavánál az oroszok által megveretett — a svéd sereg megsemmisittetett — villámként hatott Szaniszlóra és híveire. II. Ágost megint szabadabban lélegezhetett; minden erejét összeszedte, hogy Lengyelországot ismét hatalmába ejtse. És a lengyel nemesség, mely elegendő ok nélkül, úgyszólván könnyelműen változtatta ez idő szerint pártállását, az az uszályhordó vajdák, kik csak imént elkiüdtek hűséget Szaniszlónak , most — a koczka fordultával — csoportosan szegődtek Ágost zászlaja alá. Mikor Ágost Varsóba érkezett, már a nemesség tetemes többsége az ő pártjára állott, amire természetesen annál nagyobb ürügyet szolgáltatott azon körülmény, hogy a pápa a lengyeleket a Szaniszlónak tett bőségi eskü alól föloldotta. Szaniszló átlátta, hogy az ő ügye veszve van; mindenkép azon dolgozott tehát, hogy szorongatott szövetségesének, — ki ez időben Benderben tartózkodott, — segélyére lehessen; összeszedte tehát a Lengyelországban maradt svéd csapatokat és Steinbock tábornokkal egyesülvén, Pomeránia védelmét vette át. — Családját Svédországba küldte, maga pedig azon gondolkozott, nem lenne-e jobb a koronát, melyre különben sem vágyódott, most pedig annak viselése nagyon is meddőnek tűnt föl előtte, letenni; mielőtt azonban e lépésre szánta volna magát, elhatározta, hogy ez iránt előbb Károly tanácsát kéri ki s azért álnév alatt Német-, Magyar- és Erdélyországon át útnak indult, hogy Benderben ez ügyben személyesen szóljon vele. Törökországban azonban, mielőtt czélját elérte volna, elfogatott, de sikerült Németországba menekülnie, hol Zweibrückenben, mely a svéd király birtoka volt, telepedett le és egyszersmind itt véve hírét, hogy szövetségese, (ki azt üzente neki, hogy ne kössön békét Ágosttal és valahogy ne gondoljon a korona letételére, mert különben — szólt az erélyes üzenet — fog ő mást is találni, ki a lengyel koronát viselje) Friedrichshallnál elesett. E bir Lesczinskyre érzékeny csapás volt, kinek most, szövetséges nélkül lévén, Zweibrückent is el kellett hagynia és lakását a weissenburgi (Elszász) várba tette át, melyet a strassburgi püspök közvetítése folytán az orleansi herczeg adott át az ő rendelkezésére. E várban jegyzé el XV. Lajos franczia király Lesezinsky bájos leányát, Máriát. A fényes lakodalom Strassburgban tartatott meg. Ipa azután Chambordban lakott és itt több éven át az irodalommal foglalkozott. Alakja a világtörténetben csak 1733-ban tűnik föl H. Ágost halálával. Pártja u. i. a most már úgynevezett „franczia párt“ — élén Potocky prímással — Őt ugyanazon év szeptember 12-én királynak kiáltotta, mig az eleinte kisebb ellenpárt Lubomirsky és Wisniowicky herczegek s a poseni püspök alatt Prágában gyűlt össze és Lengyelország királyának orosz befolyás mellett III. Ágost szász választófejedelmet választá meg. Szaniszló ezalatt Danczigban időzött, miután azonban azt az orosz hadsereg ostrom alá vette, a várt franczia segély pedig nem jévén, a város nem volt képes soká ellentállani. — Szaniszló kellemetlen helyzetéből csak az által menekülhetett, hogy álruhába öltözve, porosz területre szökött, hol I. Frigyes Vilmos parancsára a porosz hatóság nagy figyelemben részesité és lakást Königsbergben a királyi várban nyert. Itt mondott le Szaniszló 1736-ban a lengyel koronáról, de a bécsi béke értelmében kárpótlást nyert Bar- és Lotharingiában, meghagyatván neki egyúttal a lengyel királyi czim is. Lotharingia és Bar belügyeiben nézve teljesen saját belátása szerint intézkedhetett, de a tulajdonképi politikai és külső ügyekben úgy tekintetett a kis tartomány, mint Francziaország tartozéka. 1737. ápril 3-án vonult be Szaniszló Luneville várába, melyet székhelyéül választott. Most immár, úgymond Stern, értékesíthette azokat a jó kormányelveket, melyekről annyit olvasott, részben pedig maga is írt, melyeknek azonban eddig gyakorlati érvényt nem szerezhetett, mert épen azt kellett nélkülöznie, ami minden jótékony kormányzásnak fő föltételét képezi: a békét. A fölvilágosodott autokratizmus és despotizmus, mely a mai kor alkotmányos fogalmaival, a modern jogállam eszméjével ellenkezik, a múlt század eszménye volt. A legjobb szándékú uralkodó is ezen században despotikus áramlatok befolyása alatt áll, melyek meggátlására e korban sem intézmény, sem közvélemény nincs. „Miután — mondja Stern — a szuverén önkénye (Anglia kivételével) a XVIII század minden államéletének alapját képező, csak az jöhet kérdés alá: mily czélra irányult ez az önkény.“ Az önző kéjenczek és a komoly kötelességérzettől áthatott, alattvalóik jólétét óhajtó fejedelmek közt különbséget kell tennünk. Ez utóbbiak sikere sem mondható mindig szerencsésnek, mert hamis uralkodó elméletek gyakran tévútra vezették őket, vagy személyes korlátoltság, túl gyakori experimentálás akadályukra, kárukra szolgált; azonban a derék, nemes szándék menti hiányaikat, menti gyengeségeiket. „A mi —úgymond Stern — a XVIII. század szellemében jó és emelő volt, központosulni látszék a fejedelmi személyiségekben. És a vétkes kötelességfeladás, a határtalan elvhajhászat, őrült dölyf és fagyos szigor sötét hátterére — mely e kor annyi udvarát jellemzi — annál élénkebben , fényesebben ötlik szembe az emberies fejedelmek képe.“ Milyen ellentét is például a versaillesi és a lunévillei udvar között! Ott egy önző , erkölcsileg évről évre mindinkább sülyedő király, ki ledér czéljaira, metraissei orgiáira az állam erejét kizsákmányolja; király, ki mig államot nyomoz, az alsó néposztály végső szüksége s a vélemények korrupcziója komoly veszélylyel fenyegeti, azzal foglalkozik, ’’’ V. ö. Lengyelhun bukása. Baulmer Frigyes után forditá: Horváth Döme. Berskemét, 1859.