Reform, 1989. május-augusztus (2. évfolyam, 17-33. szám)
1989-05-05 / 17. szám
reform területén. Ha már nem fenyeget a „vörös veszély”, mi szükség van a fegyverkezésre - teszik fel mind többen a kérdést az NSZK-ban, s olyan politikusokért kiáltanak, akik többet törődnének a globális együttműködés kérdéseivel, a szociális biztonság erősítésével, a környezetvédelemmel, és kevésbé kötné le őket a Bundeswehr folyamatos korszerűsítése vagy az „amerikai kapcsolat” erősítése. Többek szerint Kohl a mostani kabinetmódosítással utolsó aduját játszotta ki: ha nem sikerül újjáalakított csapatával visszaszereznie a választók határozott bizalmát, a következő választásokon búcsút kell mondania a kancellári hivatalnak, és át kell adnia a helyét a szociáldemokraták és a Zöldek szövetségének. K J. Waigel, az új pénzügyminiszter, Stoltenberg, pénzügy után hadügy, Schäuble, az új belügyes, Klein, a szóvivő, Scholz, a leváltott hadügyminiszter, Zimmermann, belügy helyett közlekedés, Ost, megvonták tőle a szót 3 Akadályfutás két rendszer határán Andre Bledorn amatőrfotós készítette ezeket a megdöbbentő felvételeket a hónap elején Berlin (az NDK fővárosa) és Nyugat- Berlin határán, a chaussestrassei átkelőhelynél. A fiatalember, aki korábban az NDK állampolgára volt, 1982-ben tiltott határátlépési kísérletért börtönben ült, majd engedéllyel Nyugatra távozott, amikor hírét vette, hogy két barátja disszidálni készül, fényképezőgépével lesben állt. A menekülők átugrottak egy sorompót, nagy iramban futni kezdtek Nyugat-Berlin irányába, ám amikor az NDK egyik határőre pisztolyából lövéseket adott le, megadták magukat. Egyikük megadó pózba merevedett, a másik egy darabon tovább futott még, majd a földre vetette magát. A fegyveres határőrök pillanatok alatt elszállították őket. flÖXÜT retHUI TÜKÖR Azok az újságírók, akiket a sors arra szánt, hogy a testvérországról írjanak, eddig nem sok örömet leltek hivatásukban. Egy lengyel újságíró panaszkodik így a Prawo i Zycieben. Sokkal rosszabb helyzetben voltak, mint azok a kollégáik, akik a nyugati eseményeket kommentálhatták. A „barátokról” ugyanis csak dicsérő szép szavakkal lehetett írni. Ki kellett emelni eredményeiket, állandó fejlődésüket, s óvakodni attól, hogy bármilyen negatív vélemény elhangozzék. Hogy mindezekben az írásokban senki sem hitt? Sem az, aki írta, sem aki olvasta? Szerzőik is jól tudták, hogy ezek nem a mindennapi újságolvasónak szólnak. Tartalmuk iránt elsősorban a központi bizottsági külügyi osztályok hivatalnokai, a külügyminisztériumok illetékes tisztviselői és a testvéri országok nagykövetségeinek sajtóattaséi érdeklődtek. Jó volt a cikk - dicsérendő az újságíró teljesítménye -, ha mindezek az illetékesek semmi kifogásolni valót nem találtak benne. Mindezt most sem azért írja a lengyel újságíró, mintha a peresztrojka áldásos hatására gyökeresen megváltozott volna a helyzet. Egyszerűen csak elindult valami - ami jelzi, hogy ebben is lehet új módon gondolkodni. De azért - írja - még a legfiatalabb lengyel újságíró is tudja, mely országokról jobb nem írni bírálatot. (Hazánkat úgy említi, mint ahol talán a legradikálisabban szakítottak a „sértődős barát” rossz sémájával.) A probléma az - ahogyan a cikkíró fejtegeti -, hogy a peresztrojka immár négyesztendős, és éppen ezen a területen nem tapasztalható sok változás. Még mindig nagy győzelemnek és nem egyszerűen rendjén való dolognak tekintik a szerkesztőségekben, ha sikerül egy szókimondóbb cikket megjelentetni valamely szocialista országról. Ahelyett, hogy természetes dolognak tekintenék egymás valósághű bemutatását. Fel kellene végre hagyni az olyan ostobaságokkal - javasolja a lengyel cikkíró -, hogy a „bírálat az ellenség malmára hajtja a vizet”.