Reformátusok Lapja, 1984 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1984-05-13 / 19. szám

REFORMÁTUSOK­A PIAG Í­me a kezdet: „Ezeknek a gyerekeknek pedig a Pápai Református Kollégiumban a helye!” Ez a határozott, és meleg apai szívből eredő kijelentés a pápai gyü­lekezet prédikátorának, Ólé Sándor főiskolai gondnoknak az ajkáról hangzott el, éspedig akkor, amikor megtudta, hogy ezek a gyerekek: Somossy Laci és Tamás vérszerinti egye­nes leszármazottjai mándi Márton Istvánnak, a pápai ősi Kollégium hajdan volt direktorának, örökemlékű refundáto­­rának, így kerültek a Somossy-ikertestvérek már 12 éves ko­rukban a Kollégium szárnyai alá, Ólé Sándor gondoskodó szeretete által. A legtragikusabb pillanatokban nyúlt feléjük a segítő kéz, mert mire ősszel az iskolába indultak volna, édesapjuk még nem tért vissza a hadifogságból. Az apa nél­kül maradt család kétségbeejtő helyzetbe jutott. Az édes­anya beteges volt és semmi jövedelemre nem számíthatott. A kis Somossy-fiúk a rokonok támogatására voltak utalva, de sajnos, a rokonok is küszködve éltek. Mivel Pápán én voltam az egyedüli rokonuk, bekopog­tattam a konviktust vezető tanárhoz, Borbély Sándorhoz, s megkérdeztem: miként lehetne segíteni ezeken a kisdiákokon, akik a fészekből kihullott madárfiókák sorsára jutottak. Borbély tanár úr meleghangú szavakkal felelte: — A Somossy-fiúk sorsát Olé Sándor tiszteletes úr már elrendezte. — Hogyan? — kérdeztem. — Úgy, hogy meghagyta: ha a fiúk rokonai nem tudnák fizetni a gyermekek ellátását, nem kell őket zaklatni, hanem a tartozást a „Hátralék” rovatba kell bejegyezni, s ha majd tudnak fizetni, jó, s ha nem tudnának, úgy is jó. A rokonok bizony alig-alig tudták fizetni az ellátási dí­jakat. A két fő dolog mégis biztosítva volt ily módon: a szeretet jegyében. Megvolt a jó szállás, lakás a Kollégium internátusában, s a konviktus asztalán mindennap jutott egy-egy tányér meleg, főtt étel a kisfiúk számára is. A leg­fontosabb problémák tehát megoldódtak. V­olt még azonban egy harmadik gond is: a ruházat gondja. Laci és Tamás gyorsan nőttek, fejlődtek, ele­ven, mozgékony, ügyes tornászok is voltak kitűnő tornatanárok. Illyés József irányításával, s bizony egy-kettőre kinőttek, elnyűtték ruhácskáikat, cipőjüket. Egy-egy viselt kabát­nadrág akadt ugyan számukra a rokonoknál, ám ez nem volt elég, s bizony a téli hidegben dideregve mentek iskolába, mert egyiküknek sem volt télikabátja. Igen, a télikabát gondja volt a legnehezebb gond! Jól emlékszem arra a napfényes, de hideg, sáros, nedves napra, amikor a pápai temetőben Medgyaszay Vince szuperinten­­denst helyezték örök nyugalomra. A Kollégium kántusa éne­kelte a gyászdalokat. Minden diákon jó cipő, ünnepi ruha, meleg télikabát volt, csupán az utolsó sorban szerényen meghúzódó Somossy-fiúknak nem volt télikabátja: egy-egy kis lenyűtt, rövid rongyos „kabát” szégyenkezett rajtuk, s mégis talán ők énekelték a legbuzgóbban: „Tebenned bíz­tunk élettől fogva...” A kálvinisták ez ősi zsoltára, mint sasszárnyak libbenése szállt a magasságos magasba az erős Istenhez. Jókai-Ihász Miklósnéval együtt sűrű könnyhullatással hallgattuk az ifjú szívekből áradó éneket. Mindkettőnknek nagy oka volt a könnyhullatásra. Jókainé — nyilván a nagy KI SEGÍT? idegenségben bolyongó fiaira gondolva — csendesen felsó­hajtott: — Milyen rongyosak ezek a szegény kis Somossy-gyere­­kek! Milyen elárvultak szegénykék! Ha valakire, ezekre iga­zán ráférne egy-egy jó meleg kabát! Tehetetlenségemben nem tudtam mit felelni, hiszen az én vállamat is öt árva gyermekem gondja nyomta. Szomorúan, elgondolkozva tértünk haza. Másnap — mintha mesében él­tünk volna — különös dolog történt, csodálatos fordulat állt elő. A posta hozott egy folyóiratot, s abból megtudtuk, hogy az Irodalomtörténeti Társaság pályázatot hirdetett Csokonai Vitéz Mihály életére vonatkozó adatgyűjtésre. Szívesen vesz­nek minden adalékot, anekdotát, a legkisebb emlékforgácsot is. Még pénzjutalmat is kilátásba helyeztek. (Csokonai ha­lálának 150. évfordulójáról kívántak ily módon megemlé­kezni.) N­agyot dobbant a szívünk! Itt a segítség a Somossy­­gyerekek számára! Mert hiszen mi is tudunk ilyen emlékforgácsot szolgáltatni Csokonai életrajzához! A mi elődeinknek személyes kapcsolata volt a nárciszillatú Lilla-dalok poétájával! Nyomban elővettük a Somossy-gyere­­kek apai ágon lévő dédapjuk, néhai dr. Závory Sándor or­ (SOMOSSY TAMÁS RAJZA)­ vosnak (1842—1921) „Emlékeim” c. könyvét, amelyben a szer­ző megemlékezik arról a meleg, baráti viszonyról, amely családunk egyik ősét, Oroszy Mihály martosi rektort Csoko­naihoz fűzte. Ez a barátság a sárospataki Kollégiumban szö­vődött, amikor Csokonai a jogot hallgatta, Oroszy pedig a Teológián tanult 1795-ben. Csokonai később igen kellemes napokat töltött Martoson, kedves barátjánál, Oroszy Mihály­­nál. (Az erről szóló hiteles történetet beküldtem az Irodalom­történeti Társaságnak és 200 forint jutalmat kaptunk érte.) No, ez jó lesz a Laci és Tamás gyerekek télikabát-alap­­jára — határoztuk el a családban nagy örömmel. A harmadik 100 forintot özv. Jókai Miklósné ajándékozta: — A Somossy-gyerekek télikabát-alapjára — mondta mosolyogva. A negyedik 100 forintot pedig a gyerekek nagyanyja, özv. Somossy Lászlóné Závory Leona küldte. Háromszáz forintot pedig a kollégiumi alapból fizettek ki a két fiúnak, így gyűlt össze az a 700 forint, amelyért akkor egy jó meleg, hosszú télikabátot vehettünk. Meg is vettük azonnal. A­z egyik fiúra tehát már került meleg kabát. De honnan lesz a másik számára? — tűnődtünk szorgosan. Tamás és Laci nagy testvéri szeretettel úgy osztozkodtak, hogy egyik nap Tamás, másik nap Laci viseli a kabátot. Ez azonban igen siralmas megoldás lett volna. Egyik nap az egyik, másik nap a másik fázzék, dideregjen a téli hideg­ben? Nem! Ez sehogy sem lett volna jó! De hát mitévők legyünk? Hogyan kellene segíteni a bajon? — töprengtünk nehéz szívvel. Egyszer aztán váratlanul ismét olyan fordulat állott be, amikor szinte sírva fakadtunk. A fiúk rokoni látogatóban voltak dr. Cseh-Szombathy László orvosnál. Ahogy az unokanagybácsi ránéz a kedves és szépen serdült fiúkra, szemébe öllik nyomban Tamáson az új kabát, s megdöbbenve látja Lacin az elnyűtt kabátot. — De szép meleg kabátod van, Tamás! Hol szerezted? A Tamás gyerek boldogan és rendre elbeszéli, hogy ő azt bizony valójában Csokonai Vitéz Mihály által kapta, s ezért úgy is nevezi: „Csokonai-kabát”. — Hát neked meg ilyen silány kabátod van? — fordult az orvos Lacihoz. — Nekem bizony csak ilyen — feleli a Laci gyerek csüggedten. Az unokanagybácsi szó nélkül veszi a mankóját (a fél­lábát a harctéren vesztette el). Besántikál a másik szobába, kinyit egy fiókot, s abból kivesz egy nagyobb csomagot. — Nesze, Laci öcsém. Neked is legyen meleg kabátod! A csomagban éppen egy kabátra váló finom meleg posztó volt. M­ondjam tovább? Minek? Anélkül is elképzelhető mind­ezek után, hogy milyen határtalan öröme telt a So­­mossy-fiúknak a télikabátokban. Első eshetett, hóvihar száguldhatott: Laci, Tamás nem fázott a jó öreg Alma Mater és a segítőkész rokonok jóvoltából. Mosolyogva néztek min­den nap a tél szemébe. Hála ezért az iskolának és azoknak, akiknek „füle va­gyon a hallásra és szeme a látásra”. Lux Lajosné örvendeznek és énekelnek Elnézem, vasárnap a gépkocsikat meg a hajókat a kirándulókkal. Va­jon hányan vannak, akik nem vakon és süketen járják végig az utat, ha­nem látják és hallják, mit mutat, mit mond a szép Duna-kanyar? Meg le­het hallani azt az énekszót, amit a teremtett világ zeng az Isten dicsősé­gére. Eleget tesz a 66. zsoltár felhívásának: „örvendj, egész Föld, az Is­tennek, és énekelj szép zengéssel." Zeng, harsog, dúdol a nagy Duna-kanyar. Meghallhatod tavasszal a fakadó hársak andantéját, a nyári zivatar for­­tisszimóját, az őszi szélben lehulló sárga levelek pianóját, a novemberi köd sostenutóját. A magyar népdalok megszemélyesítik, megszólaltatják a ter­mészetet. „Piros alma mosolyog a hegytetőn" —­ énekelték a gyűjtőnek Menyhén. „Sír az út előttem, bánkódik az ösven" — dalolták neki Kászon­­újfaluban. Megtaláljuk ezt költőinknél is. Kosztolányi azt írja „Késő ősz a ludasi pusztán” című versében: „A pitvaron a tengeri nevet a Nap piros tüzére”. Juhász Gyula „Hazafelé" című versében azt mondja: „Már dalol­nak az út mentén a nyárfák”. Tóth Árpádnak „A tejút alatt” című költe­ményében pedig azt olvassuk: „Úgy tetszik, dalolunk, és néma dalba olvad velünk körül a táj”. Milyen szép, izmos, férfias líra és bibliai kijelentés szól hozzánk Szenes Molnár Albert soraiból a 65. zsoltár 9. versében: „A szép sík mezők ékeskednek Sok baromcsordákkal, Villognak a szép szántó­földek Sűrű gabonákkal. A hegyoldalak, mezőföldek Szép búzanövéssel ör­vendeznek és énekelnek Nagy gyönyörűséggel." Még a hajdan itt húzódó végvári vonal porladó vitézei is, akik legnagyobbrészt reformátusok voltak: Vác, Nógrád, Drégely, Balassagyarmat katonái és a „sereg-prédikátorok”, akikhez Nagy László szép könyvének közlése szerint úgy ragaszkodtak: „Ser­kenjetek fel és énekeljetek, akik a porban lakoztok” (Ezs. 26:19). „Hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten di­csőségére” (Fi­. 2:10, 11), így énekelhetnek poraink is, mindaddig, míg meg­­rendül az ének az üvegtengernél (Jel. 15). „Énekeljetek minden népek!” Hirtelen­ szőke svédek, finnek, kis, fe­kete néger gyermekek, a jávai szigetek lakói és mi magyarok is. Isten a teremtett világban kijelentette magát, de ez az egyetemes, álta­lános kijelentés „befejezetlen szimfónia”, mint Schubert H-moll szimfó­niája. Ezért adott Isten még különös, üdvözítő kijelentést is a Bibliában, a testté lett Igében, Jézus Krisztusban. A kereszten Jézus nagy fennszóval ki­áltott: „Elói, Elói, lamma sabakhtáni!” („Én Istenem, én Istenem, miért hagyál el engemet?") Miért kiáltott nagy fennszóval? Mert nem az elhall­gatni való kudarc szólalt meg szavában, hanem a kijelentés, amit meg kel­lett hallani az embereknek, a tanítványoknak, hogy megtudják: Isten Fia most szenvedi el a poklok gyötrelmeit és bár iszonyú az Istentől való el­­hagyatottság érzése, még e szenvedésekben is az Atyába fogózik, imádko­zik, a 22. zsoltárt idézi. A legmegrázóbb, a legfelemelkedőbb ima. Zengő énekké kell, hogy váljanak bennünk a szépségek, a tájak, az él­mények, a hallott és olvasott igék. Aztán, amikor ott kopogunk az írógé­pen, kiszolgáljuk a vevőt a pult mellett, befűzzük egy kisgyermek cipőjét, meghallgatunk türelmesen egy öreget, vezetjük a traktort, akkor is, a tet­teinkben is ez az ének zendülhet meg. Bárcsak olyan lenne az életünk, hogy az emberek azt mondanák rólunk: örvendeznek és énekelnek! (Vác) Id. Hörömpö Gergely TAVASZ CSONT Tavasz csont a kert alatt, Napszemével szobámba nézett, aranyszínű volt, mint a mez, szinte megigézett. Az ő arca színes volt, az enyém egy fehér folt, télszítta, vártas én... Vitaminhiányos tél után, egy szép, napsugaras délután jól esett. Nincs is semmi panaszom, hiszen élve értem meg ezt az új, talán utolsó tavaszom. Fejszés András Csónakos (IMRE LAJOS FAMETSZETE) 1984. május 13. Családi áhítat 1. A mi segítségünk jöjjön az Űrtől! Amen. 2. Énekeljük el a 61. zsoltár 1—3. versét. 3. A Zsidókhoz írt levél 10. részének a 38—39. versét olvasom:... A türelem a hitből származik. Mert sohasem lennénk képesek a küz­delmek elviselésére, ha a hitre nem támaszkodnánk. A hit az, aminek ere­jével a magasba emelkedünk. Ez az, aminek segítségével az élet minden válságán, nyomorúságán és nehézségén átgázolunk. Ez a mi nyugodalmas állomásunk a viharok és szélvészek között. Tehát, akik Isten előtt igazaknak minősülnek, azok nem élhetnek más­ként, mint a hit által. Az „él” szó pedig az örök életre utal. Mi történik azzal, aki meghátrál? Ez a meghátrálás (vagy eloldalgás) semmiben sem különbözik attól az elbizakodottságtól, amely az istentelenek keblét dagasztja. Emezek Isten elleni makacs lázadása onnan van, hogy a hamis önbizalomtól megrészegedve, kivonják magukat az ő hatalma alól, és magukra nézve minden bajtól mentes állapotot remélnek. Azt mondja róluk az apostol, hogy „meghátrálnak”, amikor olyanforma hamis erődít­ményeket állítanak maguk elé, amelyekkel Isten minden félelmét és tisztele­tét elháríthatják maguktól. Így ez a szó éppen úgy kifejezi a hit erejét, mint az istentelenség sajátosságát. Ugyanis azért gőgös az istentelenség, mert nem adja meg Istennek azt a köteles tiszteletet, hogy Neki rendelné alá az embert. Ennek az elbizakodottságnak, dacosságnak és megvetésnek az lesz a következménye, hogy a gonoszok — amíg jól van dolguk, még a felhőket is, mint a költő mondja, lepocskondiázzák. A mondat másik felét, abban nem gyönyörködik az én lelkem — az előbb mondottak megerősíté­sére mondja az apostol. De mi nem a meghátrálás emberei vagyunk! Fentebb arra intette az apostol az olvasókat, hogy ne hagyják el az egyházat. Hiszen akkor a hit­től, és a Krisztus kegyelmétől is elszakadnak. Most azt tanítja: úgy kap­ták az elhívást, hogy sohase hátráljanak meg. És újból szembeállítja a hitet, mint a lélek megmentését vagy elkárhozását. De jegyezzük meg, hogy ez a kijelentés ránk is vonatkozik. Akiket Is­ten egyszer az ő evangéliumának világosságára méltatott, fel kell ismer­nünk: elhivatásunknak az a célja, hogy egyre jobban előrehaladjunk az Is­ten iránti engedelmességben, és folytonosan igyekezzünk közelebb jutni őhozzá. Ebben áll az élet igazi megnyerése. Ha így cselekszünk, akkor el­kerüljük az örök halált. Imádkozzunk. 4. Áldunk és magasztalunk téged, édes Atyánk, hogy életünket a te utadon vezetted és vezeted. Hogy megoltalmaztál bennünket a visszafordulástól, a meghátrálástól. Könyörgünk Hozzád: ezután se engedd el a kezünket, őrizd meg életünket az üdvösségre, az Úr Jézus Krisztus által! Ámen. 5. Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben... 6. Az 55. zsoltárt énekeljük el. 7. A mi Urunk Jézus Krisztusnak kegyelme legyen mindnyájunkkal! Ámen. (Tata) Kálvin János tanítása nyomán: Dr. Márkus Mihály

Next