Reformátusok Lapja, 1991 (35. évfolyam, 3-52. szám)

1991-01-20 / 3. szám

1991. január 20. Egyházkerületi közgyűlések A tiszáninneni egyházkerület január 28-án, hétfőn délelőtt 8 órakor Miskolcon, a Kossuth utcai templomban istentisztelet keretében iktatja be tisztébe újonnan választott püspökét, dr. Mészáros Istvánt és főgondnokát, Szabó Dánielt. A dunamelléki egyházkerület január 29-én, kedden délelőtt 10 órakor, a budapest-Kálvin téri templomban istentiszteletet és közgyűlést tart, amely Tőkés László királyhágómelléki püspök szolgálatával beiktatja dr. Hegedűs Lóránt budapest-Sza­badság téri lelkipásztort, a dunamelléki egyházkerület megválasztott püspökét. Az ünnepi istentiszteletekre szeretettel várják az érdeklődőket. Kérdések tisztújítás után Hosszú és bizony feszültségektől sem mentes időszak áll mö­göttünk. Megtörtént az általános tisztújítás, megválasztottuk egy­házunk új vezetőit. Ismerjük az új neveket, ám a jövő körvona­lait még csak homályosan látjuk. A református közvéleményben kérdések vetődnek fel: vajon a megválasztottak miként sáfárkod­nak majd választóik bizalmával? Az alábbi cikk szerzője jól meg­fogalmazza a sokakban élő általános várakozás néhány fontosabb kérdését. L­apunk kötelesen felkeresi az új vezetőket, hogy számol­janak be a közegyháznak terveikről, célkitűzéseikről. A szerkesz­tőség. Befejez­ödött a hosszú küzdelem: négy törvényesen választott püspö­ke van a Magyarországi Reformá­tus Egyháznak. Isten gazdag ál­dását kérjük mindegyikőjükre. Itt az ideje, hogy elcsöndesedjenek a választási harcokban feltüzesedett indulatok. A győztesek és a vesz­tesek baráti kézfogása bizonyítja azt, hogy a továbbiakban testvéri egységben akarjuk munkálni egy­házunk megújulását. Ennek a na­gyon szükséges egységnek érdeké­ben kérdések fogalmazódnak meg bennünk. 1. Nem dicsekedhetünk azzal, hogy a választások során „a hívők összessége szívében és lelkében egy volt'’ (Ap. csel. 4:32). Küzdelmek árán született a győztesek győzel­me. Vannak vesztesek, vannak, akik nem örülnek a választások ered­ményének. Elégedetlenekkel, csa­lódottakkal, erős ellenzékkel kell együttmunkálkodniuk a győztesek­nek. Vajon, hogyan viszonyulnak a győztesek a legyőzött ellenzékük­höz? Mindenütt érvényes ez az igazság: többet lehet tanulni az el­lenfeleinktől, mint a barátainktól. Hajlandók-e megvizsgálni a győz­tesek . Miért nem szavazott rám a másik tábor? Ők miért nem akar­ták, hogy én püspök legyek? Nagy hasznára válik mindegyik püspök­nek, ha lesz bátorsága szemébe nézni ennek a fájdalmas problémá­nak. Ne az ellenzéktől várják a közeledést, ők maguk tegyék meg feléjük az első lépést és kérdez­zék meg: Mikor veszítettem el és hogyan nyerhetem vissza a bizal­matokat? (Magasra tettük a mér­cét. Lesz-e elég alázat ehhez a püspökökben és lesz-e elég bátor­ság a nyílt beszédre az ellenzék­ben?) 2. Az előző évtizedekben sok visszaélés történt a püspöki tisztség­gel. És egyáltalán: a református egyházak szerte a nagyvilágban jól funkcionálnak püspökök nélkül is. Vajon a most megválasztott püs­pökeink miként hagyják maguk mögött az engedelmességet köve­telő és méltósággal teljes uralko­dás régi képét és készek lesznek-e közreműködni abban, hogy a­ meg­alkotandó új egyházalkotmányunk­ban a püspöki tisztség korlátozás és ellenőrzés alá kerüljön? Egyházunk jelentős tábora az egész püspöki rendszer megszüntetését kíván­ja. Hogyan viszonyulnak püspökeink ehhez a reformátori-református tö­rekvéshez? Kérésünk: ne legyenek hasonlók azokhoz, akik a püspök­ség elle­n beszéltek mindaddig, amíg meg nem választották őket püspökökké. Onnan kezdve nagyon jól érezték magukat ebben a tiszt­ségben és vigyáztak arra, hogy élet­hossziglan meg is maradhassanak benne. 3. A történelem tanúsága szerint gyakran alakulnak „kamarillák” a választások után. Azaz: a győztesek az ellenzék mellőzésével saját em­bereiket ültetik vezető pozíciókba. (Országunk politikai történéseiből világosan kitűnik, hogy lehet ezt ,,demokratikusan" is cselekedni!) Vajon közöttünk is ez fog történ­ni? Akik a püspökeink ellen sza­vaztak — mindenki tudja, kik ezek —, de történetesen jó „szakembe­rek" (evangélisták, tanítók, kariz­mákkal megajándékozottak) meg­kapják-e az őket megillető szolgá­lati lehetőségeket? És nem utolsó­sorban: A szolgálatokra alkalmas „világiak” megkapják-e végre az „esélyegyenlőséget” a „klérus” ed­digi túltengő uralma után? Az egyetemes papság bibliai-reformá­­tori elve valóra válik-e? 4. Nem csupán egyházalkotmá­nyunknak, de szinte szinte még in­kább teológiánknak és a hétközna­pokban gyakorolt kegyességünknek is meg kell újulnia. Néhány évvel ezelőtt az egyházkormányzat meg­fenyített minket, amikor — éppen e lap hasábjain — szót emeltünk a „legyező-nyitás” érdekében, azaz a teológiai és a kegyessé­gi plura­lizmus érdekében. Most is és itt is „esélyegyenlőséget” kérünk a külön­böző „irányzatok” számára. Azaz: ha püspökeinknek saját egyéni teo­lógiai „profiljuk” van, emellett ter­mészetesnek kell most már tarta­nunk, hogy — a református Hit­vallások fegyelmében és tágasságá­ban — egyéb teológiai és kegyes­­ségi koncepciók is érvényesülhesse­nek egyházunkban. Ne a zsinati döntések határozzák meg a Szent­lélek útját, hanem a Szentlélek kö­zöttünk is örvendetesen bontakozó munkája határozza meg a zsinati döntéseket. Egyházunkban folyamatos párbe­szédre van szükség. Mi most el­kezdtük a dialógust — azért, mert vannak reménységeink —, várjuk a folytatást. Farkas József Jegyzet A magyar állampolgároknak már csupán néhány európai országba szükséges beutazási vízum. Szaba­don utazhatunk. Ezért érthetetlen és elszomorító, hogy hazánkban nap­­ról-napra találkozunk az idegen­­gyűlölettel. A Biblia az „idegenek” között több csoportot is megkülön­böztet. Más az átmenetileg ott tartózkodó idegen és más szóval jelölték az állandóan köztük lakó idegent, aki nem bennszülött, de életmódja többé-kevésbé hasonlít az ószövetségi népéhez. S megkü­lönböztette azt az idegent, aki el­lenséggé lett, s aki ellen harcolni kell. Ábrahám átutazó idegen volt. Kánaán földjén Hebronban, s­­ami­kor meghal a felesége Sára, kény­telen elmenni az ott lakó hettiták­hoz ilyen kéréssel: „Jövevény és zsellér vagyok közöttetek, adjatok nekem sírhelynek való birtokot ná­latok, hogy oda temethessem ha­lottamat!" (I. Mózes 23,4), így ju­tott Ábrahám az első földdarabhoz Kánaánban. Később olvassuk, hogy az áruló Júdás, amikor visszaviszi a harminc ezüstpénzt a főpapok­nak és véneknek, nem teszik azt a templom kincsei közé, hanem „ha­tározatot hoztak, és megvásárolták belőle a Fazekas mezőt, az ide­genek számára temetkezési he­lyül” (Mt. 27,7). Tehát az idege­neknek a Szentföldön külön temet­kezési helyük volt Jézus földön jártakor. Az idegentől szedhettek kamatot IV. Mózes 23,21), de ki­zsákmányolásukat tiltja a törvény (V. Mózes 24,14). Nagyon fontos tudni, hogy az özvegyekkel, árvák­kal egyszerre említi a jövevénye­ket és ezt mondja a törvény: „Az Úr.. . szereti a jövevényt, kenye­ret és ruhát ad neki. Szeressétek a jövevényt, mert ti is jövevények voltatok Egyiptom földjén" (V. Mózes 10,18). „Az Úr őrzi a jöve­vényeket, támogatja az árvát és az özvegyet” (Zsolt, 146,9). Sajnos, napjainkban nagyon so­kat rontanak a mi jövevényeinken, az ide menekült erdélyieken is azok, akik visszaélnek helyzetük­kel, vagy az ő nevükben mások jelennek meg parochiákon és plé­bániákon — mint a napokban a környékünket végigjárta pénzkére­getés címén, magát a községben albérletben élőnek kiadó „nagyvá­radi” fiatalember. Ideiglenes lakás­adónak viszont olyan nevet mon­dott, aki nem lakik itt, s így bu­kott le sorra, ahogy lelkésztár­saim is elmondták. Valóban micso­da öröm lenne, ha nem csak azt tudnák, hogy kenyeret és ruhát (és pénzt) kell adni a jövevénynek, ha­nem azt is, hogy rájuk is vonat­kozik az ünnepre utaló törvény! „Ha jövevény tartózkodik közötte­tek, és elkészíti az Úr puskáját, ő is a puskára vonatkozó rendelkezés és végzés szerint járjon el. Ugyan­az a rendelkezés vonatkozik orszá­gotokban a jövevényre is, meg a bennszülöttre is” (4 Mózes 9,14). Az ünnep, az Úr napja, megtartása mindenkire egyformán vonatkozik! S nem csak a „külföldről” áttele­pült idegenre, hanem a más köz­ségből, vagy városból áttelepülőre is. Milyen egyszerű és felemelő lenne, ha nem csak akkor találnák meg a templomot, mikor szolgál­tatásra van szükségük, hanem al­­kalomról-alkalomra. „Nincs különbség zsidó és görög között, mert mindenkinek ugyan­az az Ura” (Róm. 10,12). Krisztus­ban megoldódott ez az óriási val­lási és kulturális ellentét, ha hisz­­szük, hogy nem vagyunk idege­nek és jövevények, hanem polgár­társai a szenteknek és házanépe Istennek (El. 2,19). Isten elfogad bennünket, fogadjuk el mi is em­bertársainkat, gyűlölettől, előítélet­től mentesen szeretethez­ éljünk! Sándor Endre Idegengyűlölet REFORMÁTUSOK APJA 3 Restaurátoradomány A hír rövid. Csaknem­­2 fv­­ évi restaurálás után elkészült, régi színeiben ragyog a Rá­day Gyűjtemény képe, a Cra­­gijí nach-iskolához tartozó Betle­­hemi gyermekgyilkosság. A hír háttere: Varga De­zső az Esztergomi Keresztyén Múzeum főrestaurátora. a­­ Képzőművészeti Főiskola res- Rs­taurátor intézetének vezetője,­­ az esztergomi református gyü­lekezet presbitere, több száz- ’ ezer forintos adományt adva egyházának, 3 társával együtt , restaurálta a Rádayak haj­­­­dan gazdag képtárából meg­­­­maradt európai hírű fest- I­ményt. Úgy gondolom, tartozunk a­­ református olvasóközönségnek­­ azzal, hogy a „bőkezű ada- l­kozót” bemutassuk a Refor- r mátusok Lapja hasá­bjain. Varga Dezsővel az esztergomi Várhegy oldalán, a Keresztény Mú­zeum meghitt, barátságos, évszá­zados festményekkel zsúfolt restau­rátor műhelyében beszélgettünk. Örömmel idézte pályája kezdetét, mely régi alföldi református, pe­dagógus családból indult. Ezzel a családi háttérrel természetesnek tűnt az elhatározás: rajztanár lesz. Egy évi tanulás után azonban ki­derült, hogy a rajztanárképzést megszüntetik, s mivel a 40-es évek végét írták , az ekkori Poór Ber­talan osztály Rákosi-kép­gyártó buz­galma sem vonzotta Varga Dezsőt. A bizonytalan helyzetben azon­ban felcsillant a remény, talán még­sem kell a főiskolát elhagynia, ha­nem megpróbálkozik az újonnan in­duló, Kaposi Nándor szervezte, res­taurátor tanszékkel. Ez az időszak tulajdonképpen a magyar restaurá­tor-képzés kezdetét jelentette, hi­szen Varga Dezső és társai: Móré Mi­klós és Nikácsi Lajos végzé­séig csak Kákai Szabó György fes­tőművész,­­ aki római ösztöndí­jasként restaurátor tanulmányokat is folytatott — volt az egyetlen képzett restaurátor Magyarorszá­gon. A kissé kényszerű pályamódosí­tás Varga Dezsőt egy életreszóló elhivatással ajándékozta meg, fő­iskolai képzése során majd az azt követő olaszországi tanulmányuta­kon örökre eljegyezte magát a res­taurálás sok alázatot, nagy türel­met és óriási szakértelmet követelő munkájával. Kiváló restaurátorrá válásában nagy élmények — Itáliában részt­­vehetett Giotto­ Maiesta-jának res­taurálási munkálataiban — és a rengeteg itthoni feladat segítették. A világháború rendkívül sok ma­gyar műkincset megsemmisített, megrongált. Varga Dezső ma is azt vallja, hogy a magyar restaurátor szakma európai színvonalra emel­kedésében döntő érdeme volt annak a nagy buzgalomnak, amellyel a restaurátorok a háború okozta se­beket próbálták gyógyítani. Mert tanulás ide vagy oda, a szakmá­ban a legfontosabb a gyakorlat, az elvégezendő feladat, mely mindig új és újabb feladatok elé állítja a restaurátort megannyi év munká­ja után is. Varga Dezső társaival, Eszlár Évával, Mojzer Miklóssal, Mucsi Andrással az 50-es évek közepén került az akkor még a Balassa Múzeummal összevontan működő Keresztény Múzeumba, Esztergom­ba. Erre, a szegényes körülmények között dolgozó, de lelkes csapatra, mely Zolnay László igazgatása alatt működött, ma is nagy szeretettel gondol. Ennek a nagy nevű kol­lektívának, köztük Varga Dezsőnek köszönhető az, hogy ma a Keresz­tény Múzeum anyaga az országban a legrendezettebb. Varga Dezső Esztergomban olyan műveken dolgozhatott, melyek a magyar művészettörténet fényes lapjain szerepelnek: rendbe tette a középkori magyar anyagot, res­taurálta Kolozsvári Tamásnak a XV. század elején a garamszentbe­­nedeki apátság főoltárára készült táblaképeit, mely a Zsigmond-kori Magyarország egyik legnagyobb mű­vészi teljesítménye; a majd egy évszázaddal később alkotó, magát MS szignóval jelző mester oltárá­nak passióképeit, mely munka for­rásaiként Schongauert, Dürert, Ro­gier van der Waydent nevezhetjük meg, s amelyet Grünewald Isenhei­­mi oltárával szoktak kimagasló tel­jesítményként párhuzamba hozni, legutóbbi jelentős munkája pedig a bodrogolaszi táblakép restaurálá­sa volt. Ezeket a rangos munká­kat olykor heroikus küzdelem árán, tárgyi feltételek hiányában végez­te, kiváló színvonalon. Varga Dezsőt, kimagasló restaurá­tori tevékenységét elismerve, 1969- ben — Kapos Nándor nyugdíjba vonulása után — meghívják a fő­iskolára, hogy irányítsa a magyar restaurátorképzést. A megtisztelő feladatot elvállal­ja ugyan, s restaurátor nemzedé­keket nevel, de Esztergomot sem hagyja el. A főiskolát ma is — nyugdíjba vonulását fontolgatva, — szép kalandnak tekinti, de az igazi vonzalma a Keresztyén Múzeum, s az ottani szép feladatok maradtak. A Cranadh-kép restaurálását mintegy egyházi „adóként" ajánlotta fel egyházának. Szívből kívánjuk Varga Dezsőnek, hogy sok szép feladatot oldjon meg nyugdíjas éveiben, a művészetet szerető kö­zönség és a maga örömére. Ado­mányáért pedig hálásan mondunk köszönetet K. Fogarasi Zsuzsa

Next