Reformátusok Lapja, 1991 (35. évfolyam, 3-52. szám)
1991-01-20 / 3. szám
1991. január 20. Egyházkerületi közgyűlések A tiszáninneni egyházkerület január 28-án, hétfőn délelőtt 8 órakor Miskolcon, a Kossuth utcai templomban istentisztelet keretében iktatja be tisztébe újonnan választott püspökét, dr. Mészáros Istvánt és főgondnokát, Szabó Dánielt. A dunamelléki egyházkerület január 29-én, kedden délelőtt 10 órakor, a budapest-Kálvin téri templomban istentiszteletet és közgyűlést tart, amely Tőkés László királyhágómelléki püspök szolgálatával beiktatja dr. Hegedűs Lóránt budapest-Szabadság téri lelkipásztort, a dunamelléki egyházkerület megválasztott püspökét. Az ünnepi istentiszteletekre szeretettel várják az érdeklődőket. Kérdések tisztújítás után Hosszú és bizony feszültségektől sem mentes időszak áll mögöttünk. Megtörtént az általános tisztújítás, megválasztottuk egyházunk új vezetőit. Ismerjük az új neveket, ám a jövő körvonalait még csak homályosan látjuk. A református közvéleményben kérdések vetődnek fel: vajon a megválasztottak miként sáfárkodnak majd választóik bizalmával? Az alábbi cikk szerzője jól megfogalmazza a sokakban élő általános várakozás néhány fontosabb kérdését. Lapunk kötelesen felkeresi az új vezetőket, hogy számoljanak be a közegyháznak terveikről, célkitűzéseikről. A szerkesztőség. Befejezödött a hosszú küzdelem: négy törvényesen választott püspöke van a Magyarországi Református Egyháznak. Isten gazdag áldását kérjük mindegyikőjükre. Itt az ideje, hogy elcsöndesedjenek a választási harcokban feltüzesedett indulatok. A győztesek és a vesztesek baráti kézfogása bizonyítja azt, hogy a továbbiakban testvéri egységben akarjuk munkálni egyházunk megújulását. Ennek a nagyon szükséges egységnek érdekében kérdések fogalmazódnak meg bennünk. 1. Nem dicsekedhetünk azzal, hogy a választások során „a hívők összessége szívében és lelkében egy volt'’ (Ap. csel. 4:32). Küzdelmek árán született a győztesek győzelme. Vannak vesztesek, vannak, akik nem örülnek a választások eredményének. Elégedetlenekkel, csalódottakkal, erős ellenzékkel kell együttmunkálkodniuk a győzteseknek. Vajon, hogyan viszonyulnak a győztesek a legyőzött ellenzékükhöz? Mindenütt érvényes ez az igazság: többet lehet tanulni az ellenfeleinktől, mint a barátainktól. Hajlandók-e megvizsgálni a győztesek . Miért nem szavazott rám a másik tábor? Ők miért nem akarták, hogy én püspök legyek? Nagy hasznára válik mindegyik püspöknek, ha lesz bátorsága szemébe nézni ennek a fájdalmas problémának. Ne az ellenzéktől várják a közeledést, ők maguk tegyék meg feléjük az első lépést és kérdezzék meg: Mikor veszítettem el és hogyan nyerhetem vissza a bizalmatokat? (Magasra tettük a mércét. Lesz-e elég alázat ehhez a püspökökben és lesz-e elég bátorság a nyílt beszédre az ellenzékben?) 2. Az előző évtizedekben sok visszaélés történt a püspöki tisztséggel. És egyáltalán: a református egyházak szerte a nagyvilágban jól funkcionálnak püspökök nélkül is. Vajon a most megválasztott püspökeink miként hagyják maguk mögött az engedelmességet követelő és méltósággal teljes uralkodás régi képét és készek lesznek-e közreműködni abban, hogy a megalkotandó új egyházalkotmányunkban a püspöki tisztség korlátozás és ellenőrzés alá kerüljön? Egyházunk jelentős tábora az egész püspöki rendszer megszüntetését kívánja. Hogyan viszonyulnak püspökeink ehhez a reformátori-református törekvéshez? Kérésünk: ne legyenek hasonlók azokhoz, akik a püspökség ellen beszéltek mindaddig, amíg meg nem választották őket püspökökké. Onnan kezdve nagyon jól érezték magukat ebben a tisztségben és vigyáztak arra, hogy élethossziglan meg is maradhassanak benne. 3. A történelem tanúsága szerint gyakran alakulnak „kamarillák” a választások után. Azaz: a győztesek az ellenzék mellőzésével saját embereiket ültetik vezető pozíciókba. (Országunk politikai történéseiből világosan kitűnik, hogy lehet ezt ,,demokratikusan" is cselekedni!) Vajon közöttünk is ez fog történni? Akik a püspökeink ellen szavaztak — mindenki tudja, kik ezek —, de történetesen jó „szakemberek" (evangélisták, tanítók, karizmákkal megajándékozottak) megkapják-e az őket megillető szolgálati lehetőségeket? És nem utolsósorban: A szolgálatokra alkalmas „világiak” megkapják-e végre az „esélyegyenlőséget” a „klérus” eddigi túltengő uralma után? Az egyetemes papság bibliai-reformátori elve valóra válik-e? 4. Nem csupán egyházalkotmányunknak, de szinte szinte még inkább teológiánknak és a hétköznapokban gyakorolt kegyességünknek is meg kell újulnia. Néhány évvel ezelőtt az egyházkormányzat megfenyített minket, amikor — éppen e lap hasábjain — szót emeltünk a „legyező-nyitás” érdekében, azaz a teológiai és a kegyességi pluralizmus érdekében. Most is és itt is „esélyegyenlőséget” kérünk a különböző „irányzatok” számára. Azaz: ha püspökeinknek saját egyéni teológiai „profiljuk” van, emellett természetesnek kell most már tartanunk, hogy — a református Hitvallások fegyelmében és tágasságában — egyéb teológiai és kegyességi koncepciók is érvényesülhessenek egyházunkban. Ne a zsinati döntések határozzák meg a Szentlélek útját, hanem a Szentlélek közöttünk is örvendetesen bontakozó munkája határozza meg a zsinati döntéseket. Egyházunkban folyamatos párbeszédre van szükség. Mi most elkezdtük a dialógust — azért, mert vannak reménységeink —, várjuk a folytatást. Farkas József Jegyzet A magyar állampolgároknak már csupán néhány európai országba szükséges beutazási vízum. Szabadon utazhatunk. Ezért érthetetlen és elszomorító, hogy hazánkban napról-napra találkozunk az idegengyűlölettel. A Biblia az „idegenek” között több csoportot is megkülönböztet. Más az átmenetileg ott tartózkodó idegen és más szóval jelölték az állandóan köztük lakó idegent, aki nem bennszülött, de életmódja többé-kevésbé hasonlít az ószövetségi népéhez. S megkülönböztette azt az idegent, aki ellenséggé lett, s aki ellen harcolni kell. Ábrahám átutazó idegen volt. Kánaán földjén Hebronban, samikor meghal a felesége Sára, kénytelen elmenni az ott lakó hettitákhoz ilyen kéréssel: „Jövevény és zsellér vagyok közöttetek, adjatok nekem sírhelynek való birtokot nálatok, hogy oda temethessem halottamat!" (I. Mózes 23,4), így jutott Ábrahám az első földdarabhoz Kánaánban. Később olvassuk, hogy az áruló Júdás, amikor visszaviszi a harminc ezüstpénzt a főpapoknak és véneknek, nem teszik azt a templom kincsei közé, hanem „határozatot hoztak, és megvásárolták belőle a Fazekas mezőt, az idegenek számára temetkezési helyül” (Mt. 27,7). Tehát az idegeneknek a Szentföldön külön temetkezési helyük volt Jézus földön jártakor. Az idegentől szedhettek kamatot IV. Mózes 23,21), de kizsákmányolásukat tiltja a törvény (V. Mózes 24,14). Nagyon fontos tudni, hogy az özvegyekkel, árvákkal egyszerre említi a jövevényeket és ezt mondja a törvény: „Az Úr.. . szereti a jövevényt, kenyeret és ruhát ad neki. Szeressétek a jövevényt, mert ti is jövevények voltatok Egyiptom földjén" (V. Mózes 10,18). „Az Úr őrzi a jövevényeket, támogatja az árvát és az özvegyet” (Zsolt, 146,9). Sajnos, napjainkban nagyon sokat rontanak a mi jövevényeinken, az ide menekült erdélyieken is azok, akik visszaélnek helyzetükkel, vagy az ő nevükben mások jelennek meg parochiákon és plébániákon — mint a napokban a környékünket végigjárta pénzkéregetés címén, magát a községben albérletben élőnek kiadó „nagyváradi” fiatalember. Ideiglenes lakásadónak viszont olyan nevet mondott, aki nem lakik itt, s így bukott le sorra, ahogy lelkésztársaim is elmondták. Valóban micsoda öröm lenne, ha nem csak azt tudnák, hogy kenyeret és ruhát (és pénzt) kell adni a jövevénynek, hanem azt is, hogy rájuk is vonatkozik az ünnepre utaló törvény! „Ha jövevény tartózkodik közöttetek, és elkészíti az Úr puskáját, ő is a puskára vonatkozó rendelkezés és végzés szerint járjon el. Ugyanaz a rendelkezés vonatkozik országotokban a jövevényre is, meg a bennszülöttre is” (4 Mózes 9,14). Az ünnep, az Úr napja, megtartása mindenkire egyformán vonatkozik! S nem csak a „külföldről” áttelepült idegenre, hanem a más községből, vagy városból áttelepülőre is. Milyen egyszerű és felemelő lenne, ha nem csak akkor találnák meg a templomot, mikor szolgáltatásra van szükségük, hanem alkalomról-alkalomra. „Nincs különbség zsidó és görög között, mert mindenkinek ugyanaz az Ura” (Róm. 10,12). Krisztusban megoldódott ez az óriási vallási és kulturális ellentét, ha hiszszük, hogy nem vagyunk idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és házanépe Istennek (El. 2,19). Isten elfogad bennünket, fogadjuk el mi is embertársainkat, gyűlölettől, előítélettől mentesen szeretethez éljünk! Sándor Endre Idegengyűlölet REFORMÁTUSOK APJA 3 Restaurátoradomány A hír rövid. Csaknem2 fv évi restaurálás után elkészült, régi színeiben ragyog a Ráday Gyűjtemény képe, a Cragijí nach-iskolához tartozó Betlehemi gyermekgyilkosság. A hír háttere: Varga Dezső az Esztergomi Keresztyén Múzeum főrestaurátora. a Képzőművészeti Főiskola res- Rstaurátor intézetének vezetője, az esztergomi református gyülekezet presbitere, több száz- ’ ezer forintos adományt adva egyházának, 3 társával együtt , restaurálta a Rádayak hajdan gazdag képtárából megmaradt európai hírű fest- Iményt. Úgy gondolom, tartozunk a református olvasóközönségnek azzal, hogy a „bőkezű ada- lkozót” bemutassuk a Refor- r mátusok Lapja hasábjain. Varga Dezsővel az esztergomi Várhegy oldalán, a Keresztény Múzeum meghitt, barátságos, évszázados festményekkel zsúfolt restaurátor műhelyében beszélgettünk. Örömmel idézte pályája kezdetét, mely régi alföldi református, pedagógus családból indult. Ezzel a családi háttérrel természetesnek tűnt az elhatározás: rajztanár lesz. Egy évi tanulás után azonban kiderült, hogy a rajztanárképzést megszüntetik, s mivel a 40-es évek végét írták , az ekkori Poór Bertalan osztály Rákosi-képgyártó buzgalma sem vonzotta Varga Dezsőt. A bizonytalan helyzetben azonban felcsillant a remény, talán mégsem kell a főiskolát elhagynia, hanem megpróbálkozik az újonnan induló, Kaposi Nándor szervezte, restaurátor tanszékkel. Ez az időszak tulajdonképpen a magyar restaurátor-képzés kezdetét jelentette, hiszen Varga Dezső és társai: Móré Miklós és Nikácsi Lajos végzéséig csak Kákai Szabó György festőművész, aki római ösztöndíjasként restaurátor tanulmányokat is folytatott — volt az egyetlen képzett restaurátor Magyarországon. A kissé kényszerű pályamódosítás Varga Dezsőt egy életreszóló elhivatással ajándékozta meg, főiskolai képzése során majd az azt követő olaszországi tanulmányutakon örökre eljegyezte magát a restaurálás sok alázatot, nagy türelmet és óriási szakértelmet követelő munkájával. Kiváló restaurátorrá válásában nagy élmények — Itáliában résztvehetett Giotto Maiesta-jának restaurálási munkálataiban — és a rengeteg itthoni feladat segítették. A világháború rendkívül sok magyar műkincset megsemmisített, megrongált. Varga Dezső ma is azt vallja, hogy a magyar restaurátor szakma európai színvonalra emelkedésében döntő érdeme volt annak a nagy buzgalomnak, amellyel a restaurátorok a háború okozta sebeket próbálták gyógyítani. Mert tanulás ide vagy oda, a szakmában a legfontosabb a gyakorlat, az elvégezendő feladat, mely mindig új és újabb feladatok elé állítja a restaurátort megannyi év munkája után is. Varga Dezső társaival, Eszlár Évával, Mojzer Miklóssal, Mucsi Andrással az 50-es évek közepén került az akkor még a Balassa Múzeummal összevontan működő Keresztény Múzeumba, Esztergomba. Erre, a szegényes körülmények között dolgozó, de lelkes csapatra, mely Zolnay László igazgatása alatt működött, ma is nagy szeretettel gondol. Ennek a nagy nevű kollektívának, köztük Varga Dezsőnek köszönhető az, hogy ma a Keresztény Múzeum anyaga az országban a legrendezettebb. Varga Dezső Esztergomban olyan műveken dolgozhatott, melyek a magyar művészettörténet fényes lapjain szerepelnek: rendbe tette a középkori magyar anyagot, restaurálta Kolozsvári Tamásnak a XV. század elején a garamszentbenedeki apátság főoltárára készült táblaképeit, mely a Zsigmond-kori Magyarország egyik legnagyobb művészi teljesítménye; a majd egy évszázaddal később alkotó, magát MS szignóval jelző mester oltárának passióképeit, mely munka forrásaiként Schongauert, Dürert, Rogier van der Waydent nevezhetjük meg, s amelyet Grünewald Isenheimi oltárával szoktak kimagasló teljesítményként párhuzamba hozni, legutóbbi jelentős munkája pedig a bodrogolaszi táblakép restaurálása volt. Ezeket a rangos munkákat olykor heroikus küzdelem árán, tárgyi feltételek hiányában végezte, kiváló színvonalon. Varga Dezsőt, kimagasló restaurátori tevékenységét elismerve, 1969- ben — Kapos Nándor nyugdíjba vonulása után — meghívják a főiskolára, hogy irányítsa a magyar restaurátorképzést. A megtisztelő feladatot elvállalja ugyan, s restaurátor nemzedékeket nevel, de Esztergomot sem hagyja el. A főiskolát ma is — nyugdíjba vonulását fontolgatva, — szép kalandnak tekinti, de az igazi vonzalma a Keresztyén Múzeum, s az ottani szép feladatok maradtak. A Cranadh-kép restaurálását mintegy egyházi „adóként" ajánlotta fel egyházának. Szívből kívánjuk Varga Dezsőnek, hogy sok szép feladatot oldjon meg nyugdíjas éveiben, a művészetet szerető közönség és a maga örömére. Adományáért pedig hálásan mondunk köszönetet K. Fogarasi Zsuzsa