Reformátusok Lapja, 2001 (45. évfolyam, 1-52. szám)
2001-01-07 / 1. szám
2001. január 7 REFORMATUS SZEMMEL -AMIRMITIM m 3 Adventből adventbe Nemrégiben ünnepeltük a keresztyén emberiség legfölemelőbb ünnepét, a karácsonyt. Az ünnep az emberiség érzelmi világában feloldott egy különös lelki folyamatot, a várakozást. Nincs kit s nincs miért várni. Beteljesült az ősi ígéret, megszületett a várva várt Megváltó, az Úr Jézus Krisztus! Sajnos, azonban az események, melyek alkotói a világtörténelemnek, új formában új várakozással sújtották az emberiséget. A várns egy igekötős igében jelent meg. Ez az ige, így, ebben a formában lett fájdalmas valósággá: visszavárni. Ez a kifejezés sok fájdalmas eseménysor egyikeként lépett be tudatvilágunkba. 1943. január 12-e lett a nyitány, amelyik megsokszorozta a hazavárók és hazavártak szomorú sorát. A fiúk, a hitvesek, az édesapák tízezrei kapták kézbe a SAS-behívót, melynek során megkezdődött a búcsúzkodás. Könnyek között búcsúzott a szülő, a hitves, a gyermek. A felszólító mondatok sokaságától lett hangos a táj: Jöjj vissza! - visszavárunk! - Isten legyen az oltalmazod! Visszhangként jött erre a búcsúzók ígérete: Várjatok, visszajövök...! Mostanában a fájdalmas emlékek idézésének szomorú napjain a számadatok elszomorító nagysága a bizonyítéka annak, hogy hány tízezer magyar család életében lettek meddővé a hangzatos kívánságok s ígéretek. Az új formájú ádvent mindmáig nem hozta el a megvalósulás boldog karácsonyát. Évtizedek hosszú sora után a megcsonkult családok ezrei várják még ma is a közelmúlt hihetett csodáját, a maguk Torna Andrásának már nem is remélt visszatérését. A címemre mindmáig érkező levelek és személyes megkeresések a bizonyítékai annak, hogy a hat évtized távlatában is élő fogalom a visszavárás. Sok családban még ma is él egy csodálatos adventnek a reménysége. Legyen reménységeik szerint! Péteri Ferenc Anyanyelvünk őrhelyei */ 3 iiiiiiiiiii 888 mm MMfflfflMmmmmmfi/ „Jaj, naponként mind elfogyunk...” - A kései kuruc költészet - A 17. századot méltán nevezte Németh László a művelt magyar próza századának. De mi lett a lírával, amely oly bőven patakzott a kuruc küzdelmek idején? Igaz, a nemzet lelkét megrezgető idők megtermik a lírai költészet, a dalköltészet művelőit s műveit is. A névtelen kuruc dalok szerzői mellett emlékezhetünk a neves első magyar költőnőre, Pekryné Petrőczi Kata Szidóniára vagy a labanc oldalon álló Koháry István barokk képzeletű, személyes hangú verseire. Ők igazi, vérbeli lírikus tehetségek voltak. De ha Cserei Mihály verses előhangjára gondolunk erdélyi Históriájához, vagy Apor Péternek a maga Metamorphosis-át versekbe foglaló strófái kopogó rímeire, meg kell vallanunk, hogy e század, úgy látszik, mégis valóban a magyar művelt próza százada elsősorban, csak utolsó évtizedeiben - Faludi Ferenc, Csokonai, Batsányi, Virág Benedek s a többiek feltűntével - billen más irányba a mérleg. S az elmondottak érvényesek az olvadó beszédű, hajlékony tollú Mikes Kelemenre is, aki szintén megpróbálkozott versírással rodostói magányában, nem sokkal múlva felül Csereit és Aport, prózában ugyancsak kiváló erdélyi honfitársait. A fájdalom, a szomorúság avatta költővé őt is a Márvány-tenger partján, hiszen nemcsak a lelkesedés, a győzelmi öröm hangulata rezgeti meg a szív húrjait: a keserűség éppúgy megtermi a maga líráját. A hetyke hangú kuruc dalok után a lehanyatlott majtényi zászlók árnyékában fölcsendül a bukás fájdalmas csalódása, a bujdosás keserűsége. A csíkszentléleki Bocskor-kódex megkapó bujdosóverse a 18. század második évtizedéből, népdalokra emlékeztető hangvételével, stílusával, képeivel tűnik ki: „Édes hazám, szánjad válásom, / Messze földre van indulásom, / Úgy fordulhat, világból is lesz kimúlásom. II Most bocsátod el hív szolgádat, / Nem szánod-e szegény árvádat, / Tőled szintén eltávozni kedves fiadat? I/ Más nemzetségek országára, / Idegen föld tartományára. I Hát én szegén, hogy induljak más határára? H [...] Ne hadd héjába könnyhullásom, / Nem sok tőled én kévánságom: / Csak, hogy szánjad édes hazám, tőled válásom!" Ez a bujdosóvers „kedves fiaként" emlegetve búcsúzik „édes hazájától” , s van olyan bujdosóének is, amelyben a haza allegorikusan valóban édesanyaként siratja kibujdosott fiát. Ez már sokkal művesebb, tudatosabb munka, sokkal inkább műköltői alkotás. A megindító költemény Lugossy József imádságos könyvében maradt fenn, s a kötet szerint 1727- ben keletkezett: a szatmári békétől 1727-ig csakugyan tizenhat év telt el, amint a vers is utal rá: „Tizenhat esztendők / Immár folydogálnak”. A bujdosó ének ugyan latin címmel maradt fenn: „Metrum cuiusdam peregrini” vagyis: „Egy valaki bujdosónak verse”, de különben egyetlen latin szó nem fordul elő benne. A sasok többszöri emlegetése félreérthetetlenül a császári jelvényre, az idegen hatalom címerére vonatkozik: „Sírjatok szemeim, / Folyjatok könnyeim, / Keserves bánatim / Zengjetek siralmim, / Víg nótáim / És ékes verseim, / Változzatok sírásra szemeim! !/ Keserű kenyerem / És az életem! / Könnyeimmel vizem / Gyakran elegyítem. / Árva fejem, / Senki sem szán engem. I Gyalázattal gyakran illettettem. / [...] Rejtekben lappangok / Napfényben nem járok I Kősziklák közt rakok / Fészket, mint az sólymok, / Mert az sasok, / Vadkörmű állatok, / Reáim törnek az éh oroszlánok.” Legemlékezetesebb lírai darabja a kuruc szabadságharc utáni költészetnek a Rákóczi-nóta néven ismert vers, amely az elbukott harc „Fényes csillagi" -t, Rákóczit, Bercsényit hívogatja vissza a vezére, kenyére, szabadsága vesztett, sasnak körme közt fonnyadozó országba. A versforma változatos, hiszen énekelték. A címe ennek is latinul maradt fenn a század derekáról, 1749-ből, s nyomtatásban először csak majd száz év múlva, 1849-ben jelent meg a népdalgyűjtő Erdélyi János Szabad hangok című verseskönyvének függelékében: Cantio Hungarica ad Notam seu Marsch Rákóczyanum - vagyis: „Magyar ének a Rákóczi-nóta vagy -induló dallamára" . „Jaj, régi szép magyar nép, / Az ellenség téged mikép / Szaggat és tép! / Mire jutott állapotod, / Romlandó cserép? I Valál olyan szép, / Magyar nép! / De a sasnak körme között I Fonnyadsz mint a lép, / Szegény magyar nép! / (szilágyi) Lehet másként is! Mindenkor többen lesznek, akik azt mondják: „Amit a sors rád mér, viseld el!”. Mert az úgynevezett „tapasztalt emberek” szerint Isten alapjában véve a sors, mindenek felett ott lebeg a végzet. Mindennek úgy kell lenni - mondják ahogy van, és úgy kell jönni az eseményeknek, ahogy jönnek. Minden mögött ott áll a természeti törvény. Természeti törvény a Nap és a csillagok pályafutása, a felhők vonulása, a vizek áramlása, az évszakok váltakozása, az ember születése, növekedése, az öröm, fájdalom, betegség, halál. Természeti törvény a jóra vagy rosszra való hajlandóság az ember életében. Mindennek megvan a maga oka. Az élet és a világ tulajdonképpen már befejezett, nemcsak az, ami volt, hanem az is, ami van és holnap lesz. Egészen rendjén való, hogy minden ember vágyat érez az öröm iránt, de az is egészen természetes, hogy mindenki keserves csalódásokból fog tanulni és ezt mondja: „az élet zavartalan örömében egyetlen ember sem lesz részes”. Az is természetes, hogy minden embernek van lelkiismerete, és időről időre aszerint cselekszik, de az is természetes, hogy van bizonyos pont, amelyen túl az ember nem követheti lelkiismeretét. A világ ilyennek látszik, úgy, amint az emberek elgondolják. Egészen világosan látják - mint egy nagy képet - ezt a „sorsvilágot”, amelyben semmi sem történhet másként. De figyeljünk arra, mit mond Jézus: „Az egyik városban volt egy bíró, aki az Istent nem félte, az embereket pedig nem becsülte” (Lukács 18,2). Egy önkényes, öntörvényű, szeszélyes zsarnok. Ez a nagy úr nem a megtestesült sors, az állítólagos természeti törvény. Az a város, amelyben ilyen gonosz kormányzás folyik, nem az a világ, amilyennek mi gondoljuk. De még valami hiányzik erről a képről, hiányzunk mi magunk, az emberek, akik ebben a „sorsvilágban” vagyunk kénytelenek élni. Jól értjük: ilyen világban kell élni gyermekeinkkel, fájdalmunkkal, gondunkkal, álmainkkal és reményeinkkel, nyugtalan szívünkkel és élő lelkünkkkel. Mi vagyunk kiszolgáltatva az igazságtalan bírónak... akinek jó és rossz, boldogság és boldogtalanság, élet és halál, minden mindegy. Itt azonban megértünk valamit Jézus beszédéből: „Élt abban a városban egy özvegyasszony is, aki gyakran elment hozzá, és ezt kérte tőle: „Szolgáltass nekem igazságot ellenfeleimmel szemben” (Lukács 18,3). És a bíró sokáig nem akarta. De az özvegy nem hagyta magát elutasítani, nem szűnik meg könyörögni, nem törődik a hamis bíró igazságtalanságával..., ő csak egyre gondol, a maga igazára, a maga szükségére, a maga kérésének az erejére. Éppen azt hiszi, ami hihetetlen, hogy az ember vizet tud fakasztani a kősziklából, mint Mózes. És a csoda megtörtént, a kemény szív megenyhült: „igazságot szolgáltatok neki”. És íme víz folyik a kősziklából és rés vezetett az igaztalan bíró igazságtalanságán. Tud másként is cselekedni! Azt teszi, amit rosszkedvében és keményfejűségében nem akart cselekedni. És ez az egyszerű asszony példát mutat, hogy sok minden másként is mehet a világon, ha erősen tudunk hinni. Ilyen erős hit tud változásokat teremteni, egyéni, családi, nemzeti, egyházi életünk változhatatlannak hitt történéseiben az új évszázad első új esztendejében is. Csak hinni, kérni, imádkozni kell rendületlenül! Az elkeseredett emberre vár a bűnbocsánat, vár a mentő irgalom, mert senki nem arra való, hogy gonoszul elkárhozzék. Nem úgy van, hogy a meghalás nem természetes, hogy az embernek védekezni kell a halál ellen, és ha nem tud védekezni, akkor a halálon túl lenni kell egy másik életnek, ahol nincs többé enyészet, úgy, hogy végre is az élet az igazság és nem a halál?! Ez mind így van égen és a mi szívünkben. Az emberi gyöngeség és az isteni kegyelem gondolatai új életre ébrednek szívünkben. Nekünk is jogunk és lehetőségünk van, mint annak az özvegynek, hogy hathatós védelmet keressünk a bűn, szenvedés, a halál ellenében. És ez a jogunk Isten örök igazságosságán alapszik. Egyre erősebben kell hinnünk azt, hogy a sors mögött ott rejtőzik az, ami nagyobb, mint a természeti törvény: Isten végtelen kegyelme. Ami a dolgok mögött van, ami az események hátterében rejlik, ami a legigazabb érték a világon, az ránk nézve: segítség, szabadulás, igazságszolgáltatás, és ez vár minden emberre. Ez a végső, elrejtett, sajátságos hatalom: ez az Isten! Ezért kell az én jogomnak előtörni. Annak a világnak, mely az én szívemben igaz, mindenütt igaznak lenni. Mert Isten olyan, aki segít, aki a haláltól megment, és minden másnak, ami látszat, csak bálvány és kísértet, össze kell omlani! Az özvegy is így várt. Végül is rés törik a sorson. A nagy úr másként is tehet! Eljön az a nap, mikor nem is lesz olyan nagy úr. Mert a hit az élet, a sors pedig csak egy balga, szánalmas emberi kitalálás. Ha az élet jön, akkor szökni kell a képzelet rémeinek, mert Isten, az élő Isten velünk van, nem ellenünk. Akinek a gondolatai a békesség gondolatai és nem a gyötrelemé. Aki velünk akar küzdeni, a mi ellenségünk ellen és ezt mondja: megszabadítom az embert a pokoltól és a halál rettentéseitől! Igen, ha a sors a hittel szembe kerül, akkor csakugyan vizek fakadnak a kősziklából, akkor új világ támad, akkor Isten hajlítja kormánypálcája alá azokat, akik övéi. Akkor a tegnapiaknak új következménye keletkezik..., akkor lehetséges lesz, hogy az elnyomottak jogot kapjanak, a szétszórtak egyesüljenek, a siralmasok vidámságot lássanak, betegek meggyógyuljanak, a haldoklók az életre menjenek és ne a halálba! Minden forradalmak között ez lesz a legnagyobb, ha a hit szembeszegül a sorssal. Ez a forradalom, amelyben Isten ősi teremtő ereje szegül ellene a hazug látszat képzelődéseinek. Vegyük már egyszer észre, hogy Isten szüntelenül gondol életünkre. Az egész megmérgezett „sorsvilág” egy gonosz képzelődés, amelytől nem látjuk az igazi látásokat. Hiszen mi nem az igaztalan bíró előtt állunk! Már minden megtörtént, aminek meg kellett történnie. A falon rés törve: Krisztus törte azt éreztünk! Megküzdött a sorssal, a halállal, láthatóvá lett Isten dicsősége az ő életében és halálában, és azóta tudjuk, hogy Isten az úr és nem a Sátán és nem a halál. Nem messzevivő az út tőlünk Istenhez, mert Isten olyan közel van hozzánk, amint csak lehet. Ő ad jogot, ő akar segíteni. Istennél a bűnbocsánat, a megváltás, az örök élet. Bizony, igazságot szolgáltat hamarosan. Csodálatos, hatalmas, bátorító, erőt adó evangélium ez az új évezred emberének a megtartásáért. Miért tudunk erről oly keveset? Jézus másik kérdéssel felel: „De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” (Lukács 18,8). Különös a helyzetünk e két kérdés között. A „sorsvilág” nem tud egészen kibontakozni hazugságaiból, képtelenségeiből? Nincs nyitva a kivezető út, a zörgető özvegy útja, aki kivezet a hamis bíró világából? És mi még mindig botladozunk, vergődünk erőtlenségeink köteleiben, amíg Isten várakozik reánk? Mondhatjuk bátran, hittel megváltásunkról: az megvan, az végbement, az készen van „De hála az Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által! (1 Kor 15,57). Aki segít bennünket, hogy ébredjünk fel a képzelet álmaiból és lássuk meg napjának világosságát. Kocsis Attila Ífj évi gondolatok Január eleje, késő este. A szobámban ülök. A karácsony áhítatos hangulata elszállt az angyalokkal, az aranyhalak fakulnak. Egyedül vagyok, köröttem csend. A szolid szilveszterezés emléke is a múlté. Olvasgatok. Kezembe kerül egy vers, amely a karácsony és az újév misztériumának az ötvözete. Utolsó versszaka: Adjunk hálát az jó Istennek, / Atyának, fiúnak és szent léleknek. / Újesztendőnek mi vigadjunk, / Született Jézust mi imádjuk. Megható sorok. Összevonja két, a közhit szerint egymástól merőben különböző ünnep rezdüléseit. Az egyik általában a befelé fordulás, a másik gyakran a kocsmaízű mulatozás örömét és gondját idézi. A vers a szintézist jelenti. A gyönyörű költeménytől eltelve tértem nyugovóra. Másnap a könyvtárba siettem, hogy megismerjen a költő, Tuba Mihály, életét. Tudós elmék műveiből megtudtam, hogy a szerző születési helye és ideje ismeretlen, tanulmányairól sincs adat. A Vág partján fekvő Sempte községben volt lelkész, itt is hunyt el 1572-ben. Nevét két fennmaradt verse örökítette meg. Az egyik Az Újesztendőre való dicséret. Ennek tizenegy strófájából az utolsót idéztem. A másik, A halálról szóló ének, Bornemisza Péter prédikátor gyűjteményéből maradt ránk. A tekintélyes Horváth János irodalomtörténész - A reformáció jegyében című könyvében - állítja, hogy a korszak énekszerzői közül kétségtelenül Tuba Mihályé a pálma. Még az élesnyelvű Bornemisza is elismeréssel és sajnálattal ír róla. Megjegyzi, hogy beteges volt, családi problémák is gyötörték. Ennek ellenére sem szakadt el Istentől, „csak nyögött és könyörgött”. E szenvedő embernél hívőbb dicséretet nem írtak. Szemléli s emlékezetünkbe idézi Krisztus születését, ellenségei felett aratott győzelmét. Minden versszak négy sorból áll. A két első sor felhív az örvendezésre, Jézus imádására. A szöveget felvette több későbbi énekeskönyv, így széles körben ismerték, faluhelyen karácsony vagy szilveszter estéjén ma is hallani a kéregetők ajkáról. Fejet hajthatunk Tuba Mihály emberi nagysága és vallásossága előtt. Béketűrő magatartása példamutató, különösen ma. * Dr. Horváth Károly