Reformátusok Lapja, 2001 (45. évfolyam, 1-52. szám)

2001-01-07 / 1. szám

2001. január 7 REFORMATUS SZEMMEL -AMIRMITI­M m 3 Adventből adventbe Nemrégiben ünnepeltük a keresz­tyén emberiség legfölemelőbb ünne­pét, a karácsonyt. Az ünnep az emberi­ség érzelmi világában feloldott egy kü­lönös lelki folyamatot, a várakozást. Nincs kit s nincs miért várni. Betelje­sült az ősi ígéret, megszületett a várva várt Megváltó, az Úr Jézus Krisztus! Sajnos, azonban az események, me­lyek alkotói a világtörténelemnek, új formában új várakozással sújtották az emberiséget. A várns egy igekötős igé­ben jelent meg. Ez az ige, így, ebben a formában lett fájdalmas valósággá: visszavárni. Ez a kifejezés sok fájdal­mas eseménysor egyikeként lépett be tudatvilágunkba. 1943. január 12-e lett a nyitány, amelyik megsokszorozta a hazavárók és hazavártak szomorú sorát. A fiúk, a hitvesek, az édesapák tízezrei kapták kézbe a SAS-behívót, melynek során megkezdődött a bú­csúzkodás. Könnyek között búcsúzott a szülő, a hitves, a gyermek. A felszó­lító mondatok sokaságától lett hangos a táj: Jöjj vissza! - visszavárunk! - Is­ten legyen az oltalmazod! Visszhang­ként jött erre a búcsúzók ígérete: Vár­jatok, visszajövök...! Mostanában a fájdalmas emlékek idézésének szomorú napjain a szám­adatok elszomorító nagysága a bizo­nyítéka annak, hogy hány tízezer ma­gyar család életében lettek meddővé a hangzatos kívánságok s ígéretek. Az új formájú ádvent mindmáig nem hozta el a megvalósulás boldog karácsonyát. Évtizedek hosszú sora után a megcson­kult családok ezrei várják még ma is a közelmúlt hihetett csodáját, a maguk Torna Andrásának már nem is remélt visszatérését. A címemre mindmáig érkező leve­lek és személyes megkeresések a bizo­nyítékai annak, hogy a hat évtized táv­latában is élő fogalom a visszavárás. Sok családban még ma is él egy csodá­latos adventnek a reménysége. Le­gyen reménységeik szerint! Péteri Ferenc Anyan­yelvünk őrhely­ei */ 3 iiiiiiiiiii 888 m­m MMfflfflMmmmmmfi/ „Jaj, naponként mind elfogyunk...” - A kései kuruc költészet - A 17. századot méltán nevezte Németh László a művelt magyar próza századának. De mi lett a lírával, amely oly bőven patakzott a kuruc küzdel­mek idején? Igaz, a nemzet lelkét megrezgető idők megtermik a lírai költé­szet, a dalköltészet művelőit s műveit is. A névtelen kuruc dalok szerzői mel­lett emlékezhetünk a neves első magyar költőnőre, Pekryné Petrőczi Kata Szidóniára vagy a labanc oldalon álló Koháry István barokk képzeletű, sze­mélyes hangú verseire. Ők igazi, vérbeli lírikus tehetségek voltak. De ha Cserei Mihály verses előhangjára gondolunk erdélyi Históriá­jához, vagy Apor Péternek a maga Metamorphosis-át versekbe foglaló strófái kopogó rímeire, meg kell vallanunk, hogy e század, úgy látszik, mégis valóban a magyar művelt próza százada elsősorban, csak utolsó évtizedeiben - Falu­­di Ferenc, Csokonai, Batsányi, Virág Benedek s a többiek feltűntével - bil­len más irányba a mérleg. S az elmondottak érvényesek az olvadó beszédű, hajlékony tollú Mikes Kelemenre is, aki szintén megpróbálkozott versírás­sal rodostói magányában, nem sokkal múlva felül Csereit és Aport, prózá­ban ugyancsak kiváló erdélyi honfitársait. A fájdalom, a szomorúság avatta költővé őt is a Márvány-tenger part­ján, hiszen nemcsak a lelkesedés, a győzelmi öröm hangulata rezgeti meg a szív húrjait: a keserűség éppúgy megtermi a maga líráját. A hetyke han­gú kuruc dalok után a lehanyatlott majtényi zászlók árnyékában fölcsen­dül a bukás fájdalma­s csalódása, a bujdosás keserűsége. A csíkszentléle­­ki Bocskor-kódex megkapó bujdosóverse a 18. század második évtizedé­ből, népdalokra emlékeztető hangvételével, stílusával, képeivel tűnik ki: „Édes hazám, szánjad válásom, / Messze földre van indulásom, / Úgy for­dulhat, világból is lesz kimúlásom. II Most bocsátod el hív szolgádat, / Nem szánod-e szegény árvádat, / Tőled szintén eltávozni kedves fiadat? I/ Más nemzetségek országára, / Idegen föld tartományára. I Hát én szegén, hogy induljak más határára? H [...] Ne hadd héjába könnyhullásom, / Nem sok tőled én kévánságom: / Csak, hogy szánjad édes hazám, tőled válá­som!" Ez a bujdosóvers „kedves fiaként" emlegetve búcsúzik „édes hazájá­tól” , s van olyan bujdosóének is, amelyben a haza allegorikusan valóban édesanyaként siratja kibujdosott fiát. Ez már sokkal művesebb, tudato­sabb munka, sokkal inkább műköltői alkotás. A megindító költemény Lugossy József imádságos könyvében maradt fenn, s a kötet szerint 1727- ben keletkezett: a szatmári békétől 1727-ig csakugyan tizenhat év telt el, amint a vers is utal rá: „Tizenhat esztendők / Immár folydogálnak”. A buj­dosó ének ugyan latin címmel maradt fenn: „Metrum cuiusdam peregrini”­­ vagyis: „Egy valaki bujdosónak verse”, de különben egyetlen latin szó nem fordul elő benne. A sasok többszöri emlegetése félreérthetetlenül a császári jelvényre, az idegen hatalom címerére vonatkozik: „Sírjatok sze­meim, / Folyjatok könnyeim, / Keserves bánatim / Zengjetek siralmim, / Víg nótáim / És ékes verseim, / Változzatok sírásra szemeim! !/ Keserű ke­nyerem / És az életem! / Könnyeimmel vizem / Gyakran elegyítem. / Ár­va fejem, / Senki sem szán engem. I Gyalázattal gyakran illettettem. / [...] Rejtekben lappangok / Napfényben nem járok I Kősziklák közt rakok / Fészket, mint az sólymok, / Mert az sasok, / Vadkörmű állatok, / Reáim tör­nek az éh oroszlánok.”­­ Legemlékezetesebb lírai darabja a kuruc szabadságharc utáni költészet­nek a Rákóczi-nóta néven ismert vers, amely az elbukott harc „Fényes csil­­lagi" -t, Rákóczit, Bercsényit hívogatja vissza a vezére, kenyére, szabadsá­ga vesztett, sasnak körme közt fonnyadozó országba. A versforma változa­tos, hiszen énekelték. A címe ennek is latinul maradt fenn a század dereká­ról, 1749-ből, s nyomtatásban először csak majd száz év múlva, 1849-ben jelent meg a népdalgyűjtő Erdélyi János Szabad hangok című versesköny­vének függelékében: Cantio Hungarica ad Notam seu Marsch Rákóczyanum - vagyis: „Magyar ének a Rákóczi-­nóta vagy -induló dal­lamára" . „Jaj, régi szép magyar nép, / Az ellenség téged mikép / Szaggat és tép! / Mire jutott állapotod, / Romlandó cserép? I Valál olyan szép, / Ma­gyar nép! / De a sasnak körme között I Fonnyadsz mint a lép, / Szegény ma­gyar nép! / (szilágyi) Lehet másként is! Mindenkor többen lesznek, akik azt mondják: „Amit a sors rád mér, viseld el!”. Mert az úgynevezett „tapasztalt emberek” szerint Isten alapjában véve a sors, mindenek felett ott lebeg a vég­zet. Mindennek úgy kell lenni - mond­ják ahogy van, és úgy kell jönni az eseményeknek, ahogy jönnek. Minden mögött ott áll a természeti törvény. Természeti törvény a Nap és a csilla­gok pályafutása, a felhők vonulása, a vizek áramlása, az évszakok váltako­zása, az ember születése, növekedése, az öröm, fájdalom, betegség, halál. Természeti törvény a jóra vagy rosszra való hajlandóság az ember életében. Mindennek megvan a maga oka. Az élet és a világ tulajdonképpen már be­fejezett, nemcsak az, ami volt, hanem az is, ami van és holnap lesz. Egészen rendjén való, hogy minden ember vágyat érez az öröm iránt, de az is egészen természetes, hogy mindenki keserves csalódásokból fog tanulni és ezt mondja: „az élet zavartalan örömé­ben egyetlen ember sem lesz részes”. Az is természetes, hogy minden em­bernek van lelkiismerete, és időről idő­re aszerint cselekszik, de az is termé­szetes, hogy van bizonyos pont, ame­lyen túl az ember nem követheti lelki­ismeretét. A világ ilyennek látszik, úgy, amint az emberek elgondolják. Egészen vilá­gosan látják - mint egy nagy képet - ezt a „sorsvilágot”, amelyben semmi sem történhet másként. De figyeljünk arra, mit mond Jézus: „Az egyik városban volt egy bíró, aki az Istent nem félte, az embereket pedig nem becsülte” (Lukács 18,2). Egy önkényes, öntörvé­nyű, szeszélyes zsarnok. Ez a nagy úr nem a megtestesült sors, az állítólagos természeti törvény. Az a város, amely­ben ilyen gonosz kormányzás folyik, nem az a világ, amilyennek mi gondol­juk. De még valami hiányzik erről a képről, hiányzunk mi magunk, az em­berek, akik ebben a „sorsvilágban” va­gyunk kénytelenek élni. Jól értjük: ilyen világban kell élni gyermekeink­kel, fájdalmunkkal, gondunkkal, ál­mainkkal és reményeinkkel, nyugtalan szívünkkel és élő lelkünkkkel. Mi va­gyunk kiszolgáltatva az igazságtalan bírónak... akinek jó és rossz, boldog­ság és boldogtalanság, élet és halál, minden mindegy. Itt azonban megér­tünk valamit Jézus beszédéből: „Élt abban a városban egy özvegyasszony is, aki gyakran elment hozzá, és ezt kérte tőle: „Szolgáltass nekem igazsá­got ellenfeleimmel szemben” (Lukács 18,3). És a bíró sokáig nem akarta. De az özvegy nem hagyta magát elutasíta­ni, nem szűnik meg könyörögni, nem törődik a hamis bíró igazságtalanságá­val..., ő csak egyre gondol, a maga iga­zára, a maga szükségére, a maga kéré­sének az erejére. Éppen azt hiszi, ami hihetetlen, hogy az ember vizet tud fa­kasztani a kősziklából, mint Mózes. És a csoda megtörtént, a kemény szív megenyhült: „igazságot szolgáltatok neki”. És íme víz folyik a kősziklából és rés vezetett az igaztalan bíró igaz­ságtalanságán. Tud másként is csele­kedni! Azt teszi, amit rosszkedvében és keményfejűségében nem akart cse­lekedni. És ez az egyszerű asszony példát mutat, hogy sok minden más­ként is mehet a világon, ha erősen tu­dunk hinni. Ilyen erős hit tud változá­sokat teremteni, egyéni, családi, nem­zeti, egyházi életünk változhatatlannak hitt történéseiben az új évszázad első új esztendejében is. Csak hinni, kérni, imádkozni kell rendületlenül! Az elkeseredett emberre vár a bűn­bocsánat, vár a mentő irgalom, mert senki nem arra való, hogy gonoszul el­­kárhozzék. Nem úgy van, hogy a meg­­halás nem természetes, hogy az ember­nek védekezni kell a halál ellen, és ha nem tud védekezni, akkor a halálon túl lenni kell egy másik életnek, ahol nincs többé enyészet, úgy, hogy végre is az élet az igazság és nem a halál?! Ez mind így van égen és a mi szívünk­ben. Az emberi gyöngeség és az isteni kegyelem gondolatai új életre ébred­nek szívünkben. Nekünk is jogunk és lehetőségünk van, mint annak az öz­vegynek, hogy hathatós védelmet ke­ressünk a bűn, szenvedés, a halál elle­nében. És ez a jogunk Isten örök igaz­ságosságán alapszik. Egyre erősebben kell hinnünk azt, hogy a sors mögött ott rejtőzik az, ami nagyobb, mint a természeti törvény: Isten végtelen ke­gyelme. Ami a dolgok mögött van, ami az események hátterében rejlik, ami a legigazabb érték a világon, az ránk nézve: segítség, szabadulás, igazság­szolgáltatás, és ez vár minden emberre. Ez a végső, elrejtett, sajátságos hata­lom: ez az Isten! Ezért kell az én jo­gomnak előtörni. Annak a világnak, mely az én szívemben igaz, mindenütt igaznak lenni. Mert Isten olyan, aki se­gít, aki a haláltól megment, és minden másnak, ami látszat, csak bálvány és kísértet, össze kell omlani! Az özvegy is így várt. Végül is rés törik a sorson. A nagy úr másként is te­het! Eljön az a nap, mikor nem is lesz olyan nagy úr. Mert a hit az élet, a sors pedig csak egy balga, szánalmas em­beri kitalálás. Ha az élet jön, akkor szökni kell a képzelet rémeinek, mert Isten, az élő Isten velünk van, nem el­lenünk. Akinek a gondolatai a békes­ség gondolatai és nem a gyötrelemé. Aki velünk akar küzdeni, a mi ellensé­günk ellen és ezt mondja: megszabadí­tom az embert a pokoltól és a halál ret­tentéseitől! Igen, ha a sors a hittel szembe kerül, akkor csakugyan vizek fakadnak a kősziklából, akkor új világ támad, akkor Isten hajlítja kormány­pálcája alá azokat, akik övéi. Akkor a tegnapi­aknak új következménye ke­letkezik..., akkor lehetséges lesz, hogy az elnyomottak jogot kapjanak, a szét­szórtak egyesüljenek, a siralmasok vi­dámságot lássanak, betegek meggyó­gyuljanak, a haldoklók az életre men­jenek és ne a halálba! Minden forradal­mak között ez lesz a legnagyobb, ha a hit szembeszegül a sorssal. Ez a forra­dalom, amelyben Isten ősi teremtő ere­je szegül ellene a hazug látszat képze­lődéseinek. Vegyük már egyszer észre, hogy Is­ten szüntelenül gondol életünkre. Az egész megmérgezett „sorsvilág” egy gonosz képzelődés, amelytől nem lát­juk az igazi látásokat. Hiszen mi nem az igaztalan bíró előtt állunk! Már minden megtörtént, aminek meg kel­lett történnie. A falon rés törve: Krisz­tus törte azt éreztünk! Megküzdött a sorssal, a halállal, láthatóvá lett Isten dicsősége az ő életében és halálában, és azóta tudjuk, hogy Isten az úr és nem a Sátán és nem a halál. Nem messzevivő az út tőlünk Istenhez, mert Isten olyan közel van hozzánk, amint csak lehet. Ő ad jogot, ő akar segíteni. Istennél a bűnbocsánat, a megváltás, az örök élet. Bizony, igaz­ságot szolgáltat hamarosan. Csodála­tos, hatalmas, bátorító, erőt adó evan­gélium ez az új évezred emberének a megtartásáért. Miért tudunk erről oly keveset? Jé­zus másik kérdéssel felel: „De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” (Lukács 18,8). Különös a helyzetünk e két kérdés között. A „sorsvilág” nem tud egészen kibonta­kozni hazugságaiból, képtelenségei­ből? Nincs nyitva a kivezető út, a zör­gető özvegy útja, aki kivezet a hamis bíró világából? És mi még mindig bot­ladozunk, vergődünk erőtlenségeink köteleiben, amíg Isten várakozik reánk? Mondhatjuk bátran, hittel meg­váltásunkról: az megvan, az végbe­ment, az készen van­­ „De hála az Is­tennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által! (1 Kor 15,57). Aki segít bennünket, hogy éb­redjünk fel a képzelet álmaiból és lás­suk meg napjának világosságát. Kocsis Attila Ífj évi gondolatok Január eleje, késő este. A szobámban ülök. A karácsony áhítatos hangulata elszállt az angyalokkal, az aranyhalak fa­kulnak. Egyedül vagyok, köröttem csend. A szolid szilvesz­­terezés emléke is a múlté. Olvasgatok. Kezembe kerül egy vers, amely a karácsony és az újév misztériumának az ötvö­zete. Utolsó versszaka: Adjunk hálát az jó Istennek, / Atyá­nak, fiúnak és szent léleknek. / Újesztendőnek mi vigadjunk, / Született Jézust mi imádjuk. Megható sorok. Összevonja két, a közhit szerint egymás­tól merőben különböző ünnep rezdüléseit. Az egyik általá­ban a befelé fordulás, a másik gyakran a kocsmaízű mulato­zás örömét és gondját idézi. A vers a szintézist jelenti. A gyönyörű költeménytől eltelve tértem nyugovóra. Másnap a könyvtárba siettem, hogy megismerjen a költő, Tuba Mihály, életét. Tudós elmék műveiből megtudtam, hogy a szerző születési helye és ideje ismeretlen, tanulmá­nyairól sincs adat. A Vág partján fekvő Sempte községben volt lelkész, itt is hunyt el 1572-ben. Nevét két fennmaradt verse örökítette meg. Az egyik Az Újesztendőre való dicsé­ret. Ennek tizenegy strófájából az utolsót idéztem. A másik, A halálról szóló ének, Bornemisza Péter prédikátor gyűjte­ményéből maradt ránk. A tekintélyes Horváth János irodalomtörténész - A refor­máció jegyében című könyvében - állítja, hogy a korszak énekszerzői közül kétségtelenül Tuba Mihályé a pálma. Még az élesnyelvű Bornemisza is elismeréssel és sajnálattal ír róla. Megjegyzi, hogy beteges volt, családi problémák is gyötörték. Ennek ellenére sem szakadt el Istentől, „csak nyögött és könyörgött”. E szenvedő embernél hívőbb dicséretet nem írtak. Szem­léli s emlékezetünkbe idézi Krisztus születését, ellenségei felett aratott győzelmét. Minden versszak négy sorból áll. A két első sor felhív az örvendezésre, Jézus imádására. A szö­veget felvette több későbbi énekeskönyv, így széles körben ismerték, faluhelyen karácsony vagy szilveszter estéjén ma is hallani a kéregetők ajkáról. Fejet hajthatunk Tuba Mihály emberi nagysága és vallá­sossága előtt. Béketűrő magatartása példamutató, különösen ma. * Dr. Horváth Károly

Next