Reformátusok Lapja, 2015 (59. évfolyam, 2-52. szám)

2015-11-15 / 46. szám

1517 2­017 „Az értelmet át kell verni, meg kell vakítani, és el kell pusztítani. A hitnek lábbal kell taposnia minden értelmet, érzéket és meg­értést, és bármit lát is, figyelmen kívül kell hagyni és (...) semmit sem ismerni, csak az Úr szavát.” (Luther Márton) H­ allgass a szívedre! Mit érzel? Milyen tapasztalatod van ?” - teszi fel a kér­dést a posztmodern ember. No meg a poszt­modern hívő ember is. Értelem, érzelmek, ta­pasztalatok útján próbál tájékozódni, de mintha valahogy már az elindulásnál zsák­utca lenne minden ilyen útkeresés. Luther egyértelműen azt mondja, ha Isten szava he­lyett mást teszel az első helyre, akkor elvesz­tél. Az alapelv a sola Scriptura. Nem pedig a sola traditio, a sola familia vagy az ego. A bib­likusan gondolkodó hívő ember nem azt a kérdést teszi fel, hogy mit gondol, mit érez egyikünk vagy másikunk. Hanem először azt firtatja, hogy mit mond erről vagy arról a Szentírás. Amely persze nem mond el min­dent. Például azt sem, hogy mikor indul a vo­natom vagy hogyan kell gulyáslevest főzni. De az is biztos, hogy az életemet érintő leg­fontosabb kérdésekkel kapcsolatban nem a Horváth Ilona-féle szakácskönyvet fogom elővenni. A Biblia nem modern könyv, hanem örökkévaló. Nem valami mágikus könyv, amelyet ha véletlenszerűen kinyitok valahol, automataként választ ad sorsdöntő kérdésekben. Nem internetes felület, nem blog, nem szenzációkönyv és nem is napi újság. Valóságos könyv, az Isten beszéde. Tudom, tudom, hogy folyton ezt szajkóz­zuk, szinte már berekedt hangon ordítjuk: „Sola Scriptura!” De mintha úgy monda­nánk, mint ahogy eldaráljuk néha az úri imádságot minden meggyőződés nélkül. Megszokásból. Luther nem akart kora mo­dern megmondóembere lenni, sőt soha egyetlen reformátor sem volt individualista bölcselő. Pedig ma ez a módi. Elmondom saját gondolataimat, kitűzöm a kezemben lévő zászlóra, és irány utánam! Pedig eleink nem hivatkoztak saját, égből pottyant filozó­fiai gondolataikra vagy emocionális tapasz­talataikra, csak szenvedéllyel kutatták a Szent­írást, és egyedül abban hittek szent meggyő­ződéssel, hogy amit „hasogatnak” (2 Tim 2,15), az az igazság beszéde. HORVÁTH MARIANN Csak tiszta forrásból Interjú. Jubileumi koncertet adott november 7-én a Cantemus Kórus a Pesti Vigadóban. A negy­venéves világhírű kóruscsalád karnagyát, Szabó Dénest a kezdetekről, a magyar kóruskultúra hely­zetéről és a mindennapos iskolai éneklés ügyéről kérdeztük. - Hogyan emlékezik a kezdetekre? - A kórus a zenetagozatos Kodály Zoltán Általános Iskola énekkara­ként alakult Nyíregyházán. Nem előzmények nélkül, hisz az iskolának már korábban is figyelemre méltó kórusai voltak. Amikor 1972-ben odakerültem, az intézmény kisebb énekkaraiból alakult nyolcvanfős kórus vezetése lett a feladatom. Már a következő évben a megye legj­obbj­a lettünk, aztán 1974-ben és 1975-ben is megismételtük ezt az eredményt. Ekkor történt az is, hogy a Rádió „Éneklő Ifjúság” rendezvényén a leg­jobbak közé kerültünk, ezért lemez­­felvétel készült velünk, jutalom tábo­rozást kaptunk, a rádió pedig élőben közvetítette a sikeres énekkarok, köz­tük a mi kórusunk műsorát is. Ezért az első országos siker évét, 1975-öt választottuk születésnapunknak. -A Cantemus azóta világhírű lett. Álmodtak ekkora sikerről? - Nem! Nem volt más célunk, mint amit Kodály Zoltán is megfo­galmazott: a közös éneklés által örö­met szerezni a gyerekeknek. De a si­kereket követték az újabb felkérések, majd a külföldi meghívások, mi pedig próbáltunk ezeknek a kodályi elveknek a legjobb tudásunk szerint megfelelni. Csoportjaink azóta vi­lágszerte képviselik a magyar ének­kari kultúrát, mindig csodálatra kész­tetve a közönséget. Nem álmodtunk annak idején ekkorát, de a kodályi nevelési elvekből, a Kodály-mód­­szerből megszülettek ezek a sikerek. - Hol van ma a magyar kóruskul­túra helye a világon ? - Huszonöt éve nem a magyarok nyilaitól rettegett Európa, hanem a magyar kórusoktól. A kórusverse­nyeken a magyar énekkarok rendre az élmezőnyben végeztek, többnyire a dobogó legfelső fokán. Ám mára az énekoktatás annyira háttérbe szo­rult, hogy csak pár műhely képviseli NÉVJEGY Szabó Dénes Kossuth- és Liszt­díjas karnagy 1947-ben született Makón, ötgyermekes lelkészcsa­ládban. Jelenleg a nyíregyháza-bel­városi gyülekezet tagja. 1969-ben fuvola-, szolfézs- és énektanári dip­lomát, később karnagyi oklevelet szerzett. Nyíregyházán 1969 óta tanít, a Debreceni Egyetem Zene­­művészeti Karának karvezetői hall­gatóit pedig 2001 óta oktatja. A Cantemus kóruscsalád tagja jelen­leg a Cantemus gyermekkar, a Pro Musica leánykar, a Cantemus Ifjú­sági Vegyeskar és a felnőttekből álló Cantemus vegyeskar, hazánkban a korábbi színvonalat. Kodály országa már nem ismeri azt a módszert, amelyet a világ ma is vál­tozatlanul csodál és próbál utánozni. - Egy állami bizottság azon dol­gozik, hogy ismét legyen mindenna­pos éneklés az iskolákban. - Ez jó hír. Ám ne feledjük: a po­kolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Mi a lehető legkisebb megalkuvással követjük Kodály esz­mei útmutatását, ezért felelősséget érzek, hogy receptünket az illetéke­sek elé tárjam. A kodályi elvek ma is érvényesek, ezért teret kell adni nekik. Nem szabad a kor követelmé­nyeire hivatkozva mindenáron újí­tani, mert a kor követelménye sosem lehet az, hogy a gyerekeket ne a leg­magasabb színvonalon képezzük. A világhírű magyar agykutatók is hangsúlyozzák, hogy a korai ének- és zenetanulás jelentős szerepet játszik az agy fejlődésében. Ez nem vitás. Ahogy az sem, amit Bartók és Ko­dály mondott, csak tiszta forrásból. Nem mindegy tehát, min nőnek fel a gyerekek. Nincs igazuk azoknak, akik azt mondják, mindegy, hogy mit énekelnek, csak énekeljenek. A tiszta forrás mindig a legkiválóbbat jelenti, amelyről Kodály azt nyilat­kozta: az anya is megválogatja, mivel eteti a csecsemőt, és a legjobbat, a vi­tamindús táplálékot adja neki. KISS SÁNDOR „A kodályi elvek ma is ér­vényesek, ezért teret kell adni nekik. Nem szabad a kor követelménye­ire hivatkozva mindenáron újí­tani, mert a kor követelménye sosem lehet az, hogy a gyere­keket ne a leg­magasabb színvonalon ké­pezzük.” FOTÓ: DIMÉNY AND­­ÁS 2015. november 15. REFORMÁTUSOK LAPJA 3 REFORMÁTUS SZEMMEL Olvasások és öröm E­z a szöveg nem akar mással foglalkozni, mint a bibliaol­vasással, amely a maga egyértelműségével együtt is annyi kérdést, kétséget, nehézséget, bűntudatot vet fel az emberben. Pedig a bibliaolvasás nem akar sem evidencia, sem vívódás tár­gya lenni. Az akar lenni, ami­ csodája annak, ahogy a kije­lentés szavait újra és újra felolvasva közösségbe kerülünk a meghalt és feltámadott Jézus Krisztussal, akiben Isten kije­lentette magát, Szentlelke által pedig egymással. Felolvasni csodálatos dolog. Azonban az, hogy valami, ami megtörtént, felolvasható legyen, először le kellett jegyezni. Hány és hány olyan helyzetre tekintünk szomorúan vissza, amikor hallgatni, figyelni, jegyzetelni kellett volna az elszálló szavakat, mert akkor még nem éreztük annak a súlyát, hogy a szavak után száll egyszer kimondójuk, és nem lesz honnan elővennünk őt többé. Amikor azon kapjuk magunkat, hogy régen volt dolgokról mesélünk a szeretteinknek, mintha csak ma lennének, mert beleértünk abba, amit egykor láttunk - beleérünk apáink-nagyanyáink korába, élethelyzetébe, és jó lenne elővenni őket, legalább a leírt szavaikat, hogy köny­­nyebben kiigazodjunk általuk magunkon. Leírni kellett volna sok mindent, és újra és újra felolvasni, hogy az utánunk jövők előtt is valóság legyen az is, amiről ré­gebben nem volt szabad beszélni. Annyi mindent meg kel­lett volna őrizni, hogy most, a mában kiigazodhassunk ön­magunkon, és kapaszkodót adjunk a mieinknek, hogy majd, ha kell, le­gyen mivel párbeszédbe kerülniük, ha kérdéseik vannak magukról, életről, halálról, kapcsolatokról, hitről, szenvedésről. Mert lesznek kérdéseik, és mert az ember keresni fog valamit, valakit, aki válaszol, megfejtést, receptet ad neki, amit pontosan végrehajtani kell, amivel nem kell párbeszédbe kerülni. Isten kijelentette magát Igéjé­ben, beszélt az emberhez, leíratta szavát, rendelkezéseit­­ és testté lett, nemcsak szövegtestté, hanem valóságossá Jézus Krisztusban, aki mind a mai napig velünk van ígérete szerint az írott Igében, Szentlelke által, hogy mi is vele lehessünk, és általa egymással. A bibliaol­vasás, a felolvasás közösségi, közösségteremtő műfaj­­ nem kapcsolódik szükségszerűen össze a magyarázattal, azonban mindenképp igényli a reflexiót. Igényli, hogy kimondjuk vagy végiggondoljuk, miben szólított meg, miben érintett meg a felolvasott kijelentés. Szüksége van a párbeszédre, amelyből olyan kevés van, ige és igehallgató párbeszédére, szükséges metszéspontot találni a Biblia egyéni, közösségi és liturgikus olvasása, a közösségi összetartozás magától ér­­tetődősége, a csak intellektussal és a csak érzelmileg köze­lítés között. A Bibliát kell vasárnap, az istentiszteleti kö­zösségben olvasni, kell bibliaórán tanulmányozni, kell ott­hon sírva vagy örvendezve, nem feltétlenül értve, de érzel­mileg mélyen bevonódva forgatni. Mindegyik olvasásra szükség van. Olvasásra szükség van. Isten Igéjében ott vannak egyéni és közösségi történeteink­­ a hatvanhat könyv szövegében is, de nem csak ott. Ott van­nak a szakadozott, újrakötésre szoruló, régi bibliákba dug­­dosott könyvjelzőkben, gyermekrajzokban, fényképekben és képeslapokban, aláhúzott sorokban, régi-régi levelekben, fu­tólag beletömött blokkban, ha épp már nem akadt kézbe más megragadni, megjelölni a szót. A könyvbe került sok-sok emlék, bizonyosság, megélt találkozás új történetet bont ki az előtt, aki kézbe veszi­ az utat, amelyen Istenünk, az Úr veze­tett bennünket. Mi a célja a bibliaolvasás néha zavaróan magától érte­tődő, mégis titokzatos folyamatának? Mi a célja Istennek, amikor újra és újra találkozni akar a tőle elszakadt ember­rel? Azt akarja, hogy boldogok legyünk - nem tettek, nem akarás, nem kínlódás árán, hanem egyedül kegyelemből, hit által, Krisztussal találkozva a Szentírás olvasásában. Mert, ahogy a Jelenések könyvében olvassuk: „Boldog, aki felolvassa, és boldogok, akik hallgatják ezeket a prófétai igé­ket, és megtartják azt, ami meg van írva bennük, mert az idő közel van.” (Jel 1,3) BAGDÁN ZSUZSANNA , A szerző lapunk munkatársa A Bibliát kell vasárnap, az is­tentiszteleti közösségben ol­vasni, kell bibliaórán tanul­mányozni, kell otthon sírva vagy örvendezve, nem feltét­lenül értve, de érzelmileg mé­lyen bevonódva forgatni. Mindegyik olvasásra szükség van. Olvasásra szükség van. JJ

Next