Reformátusok Lapja, 2015 (59. évfolyam, 2-52. szám)
2015-11-15 / 46. szám
1517 2017 „Az értelmet át kell verni, meg kell vakítani, és el kell pusztítani. A hitnek lábbal kell taposnia minden értelmet, érzéket és megértést, és bármit lát is, figyelmen kívül kell hagyni és (...) semmit sem ismerni, csak az Úr szavát.” (Luther Márton) H allgass a szívedre! Mit érzel? Milyen tapasztalatod van ?” - teszi fel a kérdést a posztmodern ember. No meg a posztmodern hívő ember is. Értelem, érzelmek, tapasztalatok útján próbál tájékozódni, de mintha valahogy már az elindulásnál zsákutca lenne minden ilyen útkeresés. Luther egyértelműen azt mondja, ha Isten szava helyett mást teszel az első helyre, akkor elvesztél. Az alapelv a sola Scriptura. Nem pedig a sola traditio, a sola familia vagy az ego. A biblikusan gondolkodó hívő ember nem azt a kérdést teszi fel, hogy mit gondol, mit érez egyikünk vagy másikunk. Hanem először azt firtatja, hogy mit mond erről vagy arról a Szentírás. Amely persze nem mond el mindent. Például azt sem, hogy mikor indul a vonatom vagy hogyan kell gulyáslevest főzni. De az is biztos, hogy az életemet érintő legfontosabb kérdésekkel kapcsolatban nem a Horváth Ilona-féle szakácskönyvet fogom elővenni. A Biblia nem modern könyv, hanem örökkévaló. Nem valami mágikus könyv, amelyet ha véletlenszerűen kinyitok valahol, automataként választ ad sorsdöntő kérdésekben. Nem internetes felület, nem blog, nem szenzációkönyv és nem is napi újság. Valóságos könyv, az Isten beszéde. Tudom, tudom, hogy folyton ezt szajkózzuk, szinte már berekedt hangon ordítjuk: „Sola Scriptura!” De mintha úgy mondanánk, mint ahogy eldaráljuk néha az úri imádságot minden meggyőződés nélkül. Megszokásból. Luther nem akart kora modern megmondóembere lenni, sőt soha egyetlen reformátor sem volt individualista bölcselő. Pedig ma ez a módi. Elmondom saját gondolataimat, kitűzöm a kezemben lévő zászlóra, és irány utánam! Pedig eleink nem hivatkoztak saját, égből pottyant filozófiai gondolataikra vagy emocionális tapasztalataikra, csak szenvedéllyel kutatták a Szentírást, és egyedül abban hittek szent meggyőződéssel, hogy amit „hasogatnak” (2 Tim 2,15), az az igazság beszéde. HORVÁTH MARIANN Csak tiszta forrásból Interjú. Jubileumi koncertet adott november 7-én a Cantemus Kórus a Pesti Vigadóban. A negyvenéves világhírű kóruscsalád karnagyát, Szabó Dénest a kezdetekről, a magyar kóruskultúra helyzetéről és a mindennapos iskolai éneklés ügyéről kérdeztük. - Hogyan emlékezik a kezdetekre? - A kórus a zenetagozatos Kodály Zoltán Általános Iskola énekkaraként alakult Nyíregyházán. Nem előzmények nélkül, hisz az iskolának már korábban is figyelemre méltó kórusai voltak. Amikor 1972-ben odakerültem, az intézmény kisebb énekkaraiból alakult nyolcvanfős kórus vezetése lett a feladatom. Már a következő évben a megye legjobbja lettünk, aztán 1974-ben és 1975-ben is megismételtük ezt az eredményt. Ekkor történt az is, hogy a Rádió „Éneklő Ifjúság” rendezvényén a legjobbak közé kerültünk, ezért lemezfelvétel készült velünk, jutalom táborozást kaptunk, a rádió pedig élőben közvetítette a sikeres énekkarok, köztük a mi kórusunk műsorát is. Ezért az első országos siker évét, 1975-öt választottuk születésnapunknak. -A Cantemus azóta világhírű lett. Álmodtak ekkora sikerről? - Nem! Nem volt más célunk, mint amit Kodály Zoltán is megfogalmazott: a közös éneklés által örömet szerezni a gyerekeknek. De a sikereket követték az újabb felkérések, majd a külföldi meghívások, mi pedig próbáltunk ezeknek a kodályi elveknek a legjobb tudásunk szerint megfelelni. Csoportjaink azóta világszerte képviselik a magyar énekkari kultúrát, mindig csodálatra késztetve a közönséget. Nem álmodtunk annak idején ekkorát, de a kodályi nevelési elvekből, a Kodály-módszerből megszülettek ezek a sikerek. - Hol van ma a magyar kóruskultúra helye a világon ? - Huszonöt éve nem a magyarok nyilaitól rettegett Európa, hanem a magyar kórusoktól. A kórusversenyeken a magyar énekkarok rendre az élmezőnyben végeztek, többnyire a dobogó legfelső fokán. Ám mára az énekoktatás annyira háttérbe szorult, hogy csak pár műhely képviseli NÉVJEGY Szabó Dénes Kossuth- és Lisztdíjas karnagy 1947-ben született Makón, ötgyermekes lelkészcsaládban. Jelenleg a nyíregyháza-belvárosi gyülekezet tagja. 1969-ben fuvola-, szolfézs- és énektanári diplomát, később karnagyi oklevelet szerzett. Nyíregyházán 1969 óta tanít, a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karának karvezetői hallgatóit pedig 2001 óta oktatja. A Cantemus kóruscsalád tagja jelenleg a Cantemus gyermekkar, a Pro Musica leánykar, a Cantemus Ifjúsági Vegyeskar és a felnőttekből álló Cantemus vegyeskar, hazánkban a korábbi színvonalat. Kodály országa már nem ismeri azt a módszert, amelyet a világ ma is változatlanul csodál és próbál utánozni. - Egy állami bizottság azon dolgozik, hogy ismét legyen mindennapos éneklés az iskolákban. - Ez jó hír. Ám ne feledjük: a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Mi a lehető legkisebb megalkuvással követjük Kodály eszmei útmutatását, ezért felelősséget érzek, hogy receptünket az illetékesek elé tárjam. A kodályi elvek ma is érvényesek, ezért teret kell adni nekik. Nem szabad a kor követelményeire hivatkozva mindenáron újítani, mert a kor követelménye sosem lehet az, hogy a gyerekeket ne a legmagasabb színvonalon képezzük. A világhírű magyar agykutatók is hangsúlyozzák, hogy a korai ének- és zenetanulás jelentős szerepet játszik az agy fejlődésében. Ez nem vitás. Ahogy az sem, amit Bartók és Kodály mondott, csak tiszta forrásból. Nem mindegy tehát, min nőnek fel a gyerekek. Nincs igazuk azoknak, akik azt mondják, mindegy, hogy mit énekelnek, csak énekeljenek. A tiszta forrás mindig a legkiválóbbat jelenti, amelyről Kodály azt nyilatkozta: az anya is megválogatja, mivel eteti a csecsemőt, és a legjobbat, a vitamindús táplálékot adja neki. KISS SÁNDOR „A kodályi elvek ma is érvényesek, ezért teret kell adni nekik. Nem szabad a kor követelményeire hivatkozva mindenáron újítani, mert a kor követelménye sosem lehet az, hogy a gyerekeket ne a legmagasabb színvonalon képezzük.” FOTÓ: DIMÉNY ANDÁS 2015. november 15. REFORMÁTUSOK LAPJA 3 REFORMÁTUS SZEMMEL Olvasások és öröm Ez a szöveg nem akar mással foglalkozni, mint a bibliaolvasással, amely a maga egyértelműségével együtt is annyi kérdést, kétséget, nehézséget, bűntudatot vet fel az emberben. Pedig a bibliaolvasás nem akar sem evidencia, sem vívódás tárgya lenni. Az akar lenni, ami csodája annak, ahogy a kijelentés szavait újra és újra felolvasva közösségbe kerülünk a meghalt és feltámadott Jézus Krisztussal, akiben Isten kijelentette magát, Szentlelke által pedig egymással. Felolvasni csodálatos dolog. Azonban az, hogy valami, ami megtörtént, felolvasható legyen, először le kellett jegyezni. Hány és hány olyan helyzetre tekintünk szomorúan vissza, amikor hallgatni, figyelni, jegyzetelni kellett volna az elszálló szavakat, mert akkor még nem éreztük annak a súlyát, hogy a szavak után száll egyszer kimondójuk, és nem lesz honnan elővennünk őt többé. Amikor azon kapjuk magunkat, hogy régen volt dolgokról mesélünk a szeretteinknek, mintha csak ma lennének, mert beleértünk abba, amit egykor láttunk - beleérünk apáink-nagyanyáink korába, élethelyzetébe, és jó lenne elővenni őket, legalább a leírt szavaikat, hogy könynyebben kiigazodjunk általuk magunkon. Leírni kellett volna sok mindent, és újra és újra felolvasni, hogy az utánunk jövők előtt is valóság legyen az is, amiről régebben nem volt szabad beszélni. Annyi mindent meg kellett volna őrizni, hogy most, a mában kiigazodhassunk önmagunkon, és kapaszkodót adjunk a mieinknek, hogy majd, ha kell, legyen mivel párbeszédbe kerülniük, ha kérdéseik vannak magukról, életről, halálról, kapcsolatokról, hitről, szenvedésről. Mert lesznek kérdéseik, és mert az ember keresni fog valamit, valakit, aki válaszol, megfejtést, receptet ad neki, amit pontosan végrehajtani kell, amivel nem kell párbeszédbe kerülni. Isten kijelentette magát Igéjében, beszélt az emberhez, leíratta szavát, rendelkezéseit és testté lett, nemcsak szövegtestté, hanem valóságossá Jézus Krisztusban, aki mind a mai napig velünk van ígérete szerint az írott Igében, Szentlelke által, hogy mi is vele lehessünk, és általa egymással. A bibliaolvasás, a felolvasás közösségi, közösségteremtő műfaj nem kapcsolódik szükségszerűen össze a magyarázattal, azonban mindenképp igényli a reflexiót. Igényli, hogy kimondjuk vagy végiggondoljuk, miben szólított meg, miben érintett meg a felolvasott kijelentés. Szüksége van a párbeszédre, amelyből olyan kevés van, ige és igehallgató párbeszédére, szükséges metszéspontot találni a Biblia egyéni, közösségi és liturgikus olvasása, a közösségi összetartozás magától értetődősége, a csak intellektussal és a csak érzelmileg közelítés között. A Bibliát kell vasárnap, az istentiszteleti közösségben olvasni, kell bibliaórán tanulmányozni, kell otthon sírva vagy örvendezve, nem feltétlenül értve, de érzelmileg mélyen bevonódva forgatni. Mindegyik olvasásra szükség van. Olvasásra szükség van. Isten Igéjében ott vannak egyéni és közösségi történeteink a hatvanhat könyv szövegében is, de nem csak ott. Ott vannak a szakadozott, újrakötésre szoruló, régi bibliákba dugdosott könyvjelzőkben, gyermekrajzokban, fényképekben és képeslapokban, aláhúzott sorokban, régi-régi levelekben, futólag beletömött blokkban, ha épp már nem akadt kézbe más megragadni, megjelölni a szót. A könyvbe került sok-sok emlék, bizonyosság, megélt találkozás új történetet bont ki az előtt, aki kézbe veszi az utat, amelyen Istenünk, az Úr vezetett bennünket. Mi a célja a bibliaolvasás néha zavaróan magától értetődő, mégis titokzatos folyamatának? Mi a célja Istennek, amikor újra és újra találkozni akar a tőle elszakadt emberrel? Azt akarja, hogy boldogok legyünk - nem tettek, nem akarás, nem kínlódás árán, hanem egyedül kegyelemből, hit által, Krisztussal találkozva a Szentírás olvasásában. Mert, ahogy a Jelenések könyvében olvassuk: „Boldog, aki felolvassa, és boldogok, akik hallgatják ezeket a prófétai igéket, és megtartják azt, ami meg van írva bennük, mert az idő közel van.” (Jel 1,3) BAGDÁN ZSUZSANNA , A szerző lapunk munkatársa A Bibliát kell vasárnap, az istentiszteleti közösségben olvasni, kell bibliaórán tanulmányozni, kell otthon sírva vagy örvendezve, nem feltétlenül értve, de érzelmileg mélyen bevonódva forgatni. Mindegyik olvasásra szükség van. Olvasásra szükség van. JJ