Reformátusok Lapja, 2017 (61. évfolyam, 2-53. szám)
2017-01-08 / 2. szám
ISI? „No azért ti minnyájan, kis gyermekecskék, / Ne féljetek, de Istent dicsérjétek, / Szent Fiáért mert irgalmas ti néktek, / Az keresztség erről bizonyság néktek.” (Bornemisza Péter) Bornemisza Péter nevéhez fűződik az első ismert, magyar nyelvű bölcsődalunk. Bájos címének magával ragadó lejtése ma is megkapó: Énekecske gyermekek rengetésére. Első pillantásra meglepő, hogy a reformációt és a humanizmust életművében összekapcsoló Bornemissza Péternek arra is volt érkezése, hogy a magyar nyelvű gyermekirodalom úttörőjeként is letegye névjegyét, de nagyon is logikus, hogy a nevelés, az iskoláztatás fontosságát felismerő reformáció egyik kiemelkedő alakja gyerekversben foglalja össze a teremtés, bűnbeesés és megváltás történetét a „kicsinkéknek”. A tanítást a lehető leghamarabb, a bölcsőben elkezdi, és ez még akkor is méltánylandó ebből a majdnem fél évezrednyi távolságból, ha a csecsemők pedagógiai és pszichológiai értelemben nem biztos, hogy fel vannak készülve erre a tanításra. Ha túl összetett is számukra ez a furmányosan sűrített, alaposan megszerkesztett vers, de a „Ne féljetek, de Istent dicsérjétek” felszólítást, amely ott van, ott lehet minden babusgatásban, szerető anyai-apai ölelésben, már egy újszülött is értheti. Az előző év végének sztárjai kétségkívül a Debrecenben született négyes ikrek voltak. Amikor a szülők hazavitték a kisbabákat, a szülészeti klinika igazgatója úgy fogalmazott, hogy ebben a családban innentől kezdve „minden nap karácsony lesz”. Valóban, a gyermekáldás, még ha „csak” egy utód születik is, nem pedig több ikertestvér, könnyedén párhuzamba állítható a karácsonnyal. És bár az ünnepek mellé dolgos hétköznapok is kellenek, van úgy, hogy az ünnep nem ér véget. Bornemisza szövege sok száz éves példa arra, hogy a gyereknevelés, a családi élet állandó tere lehet ennek az ünneplésnek - egyszerre tapasztalhatjuk meg azt, hogy a kisgyermek ajándék, és egyszerre taníthatunk is neki valamit Isten szeretetéről a saját gondoskodásunk révén. POGRÁNYI PÉTER A Szentírás közösséget épít Interjú. A Tiszántúli Református Egyházkerület valamennyi - összesen több mint négyszáz - gyülekezetét végigjárja idén a reformáció ötszázadik évfordulójára készített vándorbiblia. A kezdeményezésről Tóth Mihála Veronika református lelkészt, a tiszántúli Hirdesd az Igét! program vezetőjét kérdeztük. - Miért indították útnak a tiszántúli vándorbibliát? - A cél, hogy a reformáció ötszázadik és a magyar református egyház létrejöttének négyszázötvenedik évfordulóján visszatekintsünk azokra az alapvető fontosságú dolgokra, amelyek összekötik az elmúlt ötszáz és négyszázötven évet. Ilyen például a bibliaolvasás, hiszen a református egyház Bibliát rendszeresen olvasó, azt hangosan felolvasó közösség volt az elmúlt évszázadokban - ezt a csodát őrizzük, és szeretnénk megünnepelni. A Szentírást olvassuk otthon, a bibliakörökben, az istentiszteleteinken, és nem csodálkozunk rá, hogy ez mekkora ajándék. A másik cél, hogy a közösségek, gyülekezetek úgy olvassák a Bibliát, ahogy máskor esetleg nem szokták: a szomszédos gyülekezetek forgathatják együtt a Szentírást, meglátogathatják a másikat. Az akció jelkép is: bemutatja a Tiszántúli Református Egyházkerület egységét, hiszen mind a négyszáztizennégy gyülekezetben ugyanabból a bibliából olvasnak majd. A legújabb, 2014-ben elkészült revideált bibliafordítás szövegét olvassák majd a gyülekezetek. Miért fontos ez? - Természetes, hogy a mi nyelvhasználatunkhoz legközelebb álló Szentírás-változatot szeretnénk olvasni és felolvasni. Ez is a reformáció szellemiségéből fakad. Amikor felolvassuk a Szentírást, az közösséget teremt egymással és Istennel is, ezt missziós lehetőségnek is tartjuk. A Biblia minden emberé, és ezt az üzenetet szeretnék minél többekkel megosztani ebben az évben. A vándorútra indult biblia szimbolizálja, hogy Isten Igéje összeköt minket, hiszen mindannyiunknak van bibliánk, de jó kézről kézre OTTHON IS CSATLAKOZHATUNK A TISZÁNTÚLI BIBLIAOLVASÁSHOZ A tiszántúli vándorbiblia olvasási sorrendjét otthon is követjük napi csendességünk során. A szervezők minden napra egy ó- és egy újszövetségi szakaszt jelöltek ki a Magyar Bibliatársulat ajánlása szerint. A napi olvasandó szakaszt, a kerület honlapján, attre.hu-n lehet követni, ahogy azt is, hogy éppen melyik településen, melyik gyülekezetben jár a biblia, adni ezt az egyet, mert ez kifejezi, hogy a Szentírás nem az enyém, hanem a miénk, közös kincsünk. - Milyen útvonalon megy majd a tiszántúli biblia? - A debreceni nagytemplomból indult útjára ez az egyedi nyomtatású biblia, amely ide is fog visszatérni december 31-én. A biblia először a Debreceni Egyházmegyét járja be, aztán észak felé Hajdúvidék egy részét, Nyírség keleti részét és Szatmárt, Szabolcs-Bereget, majd dél felé indulva újra Nyírség, Hajdúvidék következik, így jut el a Nagykunságba, Csongrádba és Békésbe, majd Biharba is. Október 31 -én éppen Makón lesz a biblia. - Hogyan zajlik majd a Biblia átadása a gyülekezetek között? - Mindenki saját elgondolása szerint tervezi meg a felolvasást és a biblia átadását is. Debrecenben például az egyik első átadó és fogadó gyülekezet együtt olvasta a Szentírást. A Szentírás mellett van egy kísérő könyv is, amelyben minden gyülekezetnek van saját oldala, ahol megörökíthetik, mit jelentett nekik a bibliaolvasás. HEGEDŰS MÁRK „Az akció jelkép is: bemutatja a Tiszántúli Református Egyházkerület egységét, hiszen mind a négyszáztizen négy gyülekezetben ugyanabból a bibliából olvasnak majd.” FOTÓ: BARCZA JÁNOS 2017. január 8. REFORMÁTUSOK LAPJA 3 REFORMÁTUS SZEMMEL A jubileumi emlékév elejére ö tszáz éve annak, hogy a reformációs törekvések végre jó földbe hullottak, és miután szárba szökkent ez a vetés, már nem volt olyan erő vagy hatalom, amely képes lett volna megállítani. Lázban égett Európa, mert végre olyan közel érezhette magához Istent, amire évszázadok óta nem volt példa. Megdöbbentő, milyen gyorsasággal terjedtek a reformáció tanításai Európa nyugati és keleti végei felé, átívelve országokat, hatalmakat, kultúrákat, nyelveket. Mintha az egész nyugati kultúra várta volna Luther Márton színre lépését, aki kanóc volt a száraz puskaporban. 2017-ben ezt próbáljuk megünnepelni. Hosszasan készülődtünk erre az évre, jól szervezett programokkal, kiadványokkal, konferenciákkal, egyházkerületi és egyházmegyei, gyülekezeti rendezvényekkel. Szeretnénk méltó módon megünnepelni ezt a jeles évfordulót, ezért sok elképzeléssel, reménnyel és elvárással léptünk az új évbe. Talán túl sokkal is. Mindnyájunknak van elképzelése arról, hogy az eseményeknek milyen sajtóvisszhangot kellene kapnia, milyen profin kellene szervezni az alkalmakat, hogyan lehetne sikeresen zárni majd ezt az évet. Ezek azonban mind elvárások. Ezt azért hangsúlyozom, mert az elvárásaink sokszor nagyon meg tudják mérgezni az életünket. Ennek az évnek az elején ezért érdemes lenne átgondolnunk, hogy milyen elvárások vannak bennünk, mert nem késő még a feleslegeseket hátrahagynunk. „Az az indulat legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is megvolt (Fi 2,5) A világ nem dicsekedhet olyan jó tanítómesterrel, mint mi, de már így is felismerte, hogy az ember egy dolgon tud csak igazából változtatni: önmagán. Persze ez sem teljesen igaz, hiszen Isten ereje nélkül önmagunkon sem tudunk változtatni, legfeljebb magatartásunkon. Mégis jól érzékelteti, hogy elvárásaink túlnyomó többségének merre kellene irányulniuk. Ugye, ha mutatóujjunkkal rámutatunk valamire vagy valakire, aközben három ujjunkkal magunkra mutatunk. A krisztusi indulat alázatos és szeretetteljes, és nem keresi a világ dicsőségét vagy elismerését. Örömteli és szoros kapcsolata van az Atya Istennel és valódi áldás a környezete számára. Ha Krisztus „nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel” (Fi 2,6), akkor mi sem tekinthetjük többnek magunkat másoknál. Pedig amikor elvárásokat fogalmazunk meg magunkban, legtöbbször pont az ellenkezőjét tesszük, mert ilyenkor gyakran a többiek fölé helyezzük magunkat. Úgy érezzük, neki kell valamit megtennie értünk, tehát ő szolgál nekünk. Gondoljunk csak bele, hogy mennyi elvárásunk van családtagjaink felé, de lelkészünk, püspökünk, egyházunk, sőt még Isten felé is! Tényleg ilyen nagy emberek lennénk, vagy csak tévúton járunk? Fontos lenne ezeket az elvárásokat alaposan átrostálni, és csak a legfontosabbakat megtartani. Biztos vagyok abban, hogy mindazok, akik ezt megteszik, nyugodtabb és boldogabb életet élhetnek, hiszen a krisztusi „indulat” erősödik ilyenkor bennünk. A jubileumi emlékévhez kötődő elvárásainkat is ilyen szemlélettel kellene átnéznünk, mert azoknak többségükben felénk kellene mutatniuk. Számomra mindig megdöbbentő és csodálatos, hogy a reformátorok mennyi energiát fektettek abba, hogy amit mondanak, hiteles és alapos legyen. Nem sajnálták a fáradságot, hogy a Szentírást az eredeti nyelvein, héberül és görögül tanulmányozzák. Koruk műveltségének megfelelően több száz oldalt tudtak idézni fejből, különféle egyházatyáktól és filozófusoktól. Ismerték és olvasták az első századokban élt egyházatyák tanításait. Mi szeretnénk az ő bölcsességüket rövid, tömör és instant módon kapni. Lehetőleg minden fáradság nélkül úgy, hogy könnyen megérthessük. Ez azonban csak újabb elvárásokat szül. Örömteli lenne, ha a jubileumi emlékév arra indítana minket, hogy mélyebben és alaposabban akarjuk megérteni Isten szavát, nem sajnálva erre saját erőnket, saját fáradságunkat és saját időnket. Adja meg az Úr, hogy a jubileumi emlékév ne a mi elvárásainkat szolgálja, hanem mi szolgáljuk az Úr dicsőségét! BÓDIS TAMÁS : A szerző a Szlovéniai Református Keresztyén Egyház lelkipásztora i Számomra mindig megdöbbentő és csodálatos, hogy a reformátorok menynyi energiát fektettek abba, hogy amit mondanak, hiteles és alapos legyen. (...) Örömteli lenne, ha a jubileumi emlékév arra indítana minket, hogy mélyebben és alaposabban akarjuk megérteni Isten szavát, nem sajnálva erre saját erőnket, saját fáradságunkat és saját időnket.