Regélő, 1833. július-szeptember (1. évfolyam, 27-52. szám)
1833-08-08 / 37. szám
hozzá, ki születésének nagyságával engem annyira meghalad; mit remélhetek a’ jövőtől egyebet, mint fájdalmimnak ’s könnyeimnek sokaságát?! “ — De Rozamundát ra futotta az álom, ’s valahányszor magára marad a ’szerencsétlen szerelme len gondolkozásának tárgya. ,,Ali Bátor — szólta magában — boldogtalan volt azon óra, melly először elembe vezete; akkor foganzott szerelmünk , melly talán mindkettőnket veszedelembe dönt!“ — Folyvást titkon szereték egymást. Az ezüst ragyogásé, hold, midőn a’ hegyek ormait meghaladva tűnnék fel, sokszor látta egymás karjaiba dőlve keseregni a’szerelmes párt. De ezen szerelmek nem maradhata örök titokban. Csak hamar kitudák Rozamunda hajlandóságát szülőji,’s csak hamar észre vevék az udvari Nagyok a’ leány szenvedélyit. Az előbbiek kemény intéseket akarának használni, és Rozamundát attól választani el, ki nélkül élnie nem lehetett. Bátor kéntelenitteték az udvar elhagyására, és ő eltökélő, hogy Rozamundájával elszökvén titkon öszve keljen. „Meg teheted-e — szollá egykor kedveséhez Bátor — meg teheted-e, hogy mindent, mi neked becses, drága, és eddig kedves volt, elhagyj , és engem kövess?“ „Megtehetem, ’s meg is teszem“ kiálta Rozamunda, és könnyezve Bátor nyakába borult. „ Pénzzel és mind azzal, mi szükségesnek látszaték, felkészülve, egy kellemes estvén hajóra szállottak, hogy olasz országnak vegyék utjokat, hol csendes boldogságban reménylék élni napjaikat. De a’ szerencse nem kedvezett igyekezetüknek! Alig ereszkedének a’ tengerre, midőn szörnye zivatar támadt. Az egész természet sarkaiból kifordulni látszott. A’ setét felhőkkel elborított ég szakadatlan hányta tüzes villámit — hegyekkint tornyosodának a’ tenger könnyű habjai, ’s onnan suhajták a tátott mélységbe zsákmányukat, az amugyis szakadozott hajót; — mig egy dühösen zajgó vizhegy, egy kemény sziklának kiálló csúcsához lökné, és igy ezer meg ezer darabokba omolnék, ’s mindenben levők a’ mélységbe süllyednének. Egyedül maga Bátor menté meg Rozamundával éltét; nagy ügyeséggel, de egyszersmind halálfélelemmel oszlatta óriás czethalkint a’ habokat, erősen átkarolva kedvesét. A’ zivatar megszűnt, és ők egy zor.