Regélő, 1835. január-június (3. évfolyam, 1-52. szám)
1835-06-11 / 47. szám
&TE REGÉLŐ, csötörtökön junius 11.– 1835. Megjelelt társával együtt hetenként kétszer vasárnap és csütörtökön. Fél évi dijsi helyben képekkel 5 ft. boritéktalanul, postán 6 ft. pengőben . Budapestiek évnegyedenként is válthatnak példányt. A’folyóiratnak egyes száma, vagy képe 12 kr. p. p. TÖRTÉNET ÉS ELBESZÉLÉS. A’ Kép. 1780-dik évben alsó Véndomoisba utaztam. — Felséges Vidék! melly megérdemlené, hogy a’szép természet barátitól szorgalmatosabban látogattassék. Bejártam a’virító mezőket, ’s gyönyörködtem a’ festőleges tájképeken, mellyek a’ Loire elragadó völgyében az utazó örömittas szemei előtt minden lépten kimerithetlen alakokban tűnnek elő. ■—Észrevehetlenül telt el a’ nap, ’s az éj egy előttem egészen ismeretlen vidékben lepett meg. Követem az ösvényt, mellyre történetesen akadtam, a’ nélkül hogy tudnám, hova fog vezetni. Alig haladtam egy óra negyedet, midőn falut értem, melly fáktól és rétektől körülvéve egy domb alatt feküdt. Nyugalmat óhajtva vendégszerető fedél után néztem körül, ’s a’ falu közepén egy uj csinos házacska tűnt szemembe. Elhatározom itt kérni éjjeli szállást. Egy takarosan bútorozott szobában találtam egy fiatal paraszt asszonyt, ki ha nem is a’ legszebb, de szerencsés nyílt ábrázattal birt; ifjúság, ’s egészség fénylettek arczain,’s vidám mosolygás lebegte körül rózsa-ajkait. Egy ifiú 24—25 évű férjfiú ült mellette , ’s gyermeket hintáztatott térdein , kire ő atyai örömmel mosolygott. Elbeszélém a’kis háznépnek kalandomat, ’s férj és feleség azonnal készek valának befogadni. Kevés perez alatt falusi vacsora állott készen számomra az asztalon,’s minden olly tiszta volt, hogy étvágyam az által éppen úgy felingerlődött, mint az egész napon tett erős mozgás által. Majd köztiem ’s az iíhi ember köztt, ki minden kérdésimre nyíltsággal ’s bátran felelt — mit mai időben még falun is ritkán találunk — a’beszélgetés teljes mértékben folyt. Mig egymással fecsegénk, a’ szobában körül tekinték, ’s egy Lajosrend keresztjével diszlő öreg alakú férjfiú képe tűnt szemembe. „Ezt a’ képet — mondám az ifiú embernek—itt nem vártam volna.“ „„Annak nem is itt kellene függni““ feleség. „Ki képe az?“ kérdém. „ „Egy derék tiszteletre méltó katonáé, Morange úré , ki itt közel egy kastél birtokosa volt. Ah! a’ jó úr! — Ez az egy , mi