Regélő, 1835. január-június (3. évfolyam, 1-52. szám)
1835-02-05 / 11. szám
Ft. REGÉKŐ. IPAROTÜDSI csötörtökön februarius 5KTM 1835. Megjelelt társával együtt hetenként hétszer vasárnap és csötörtökön. Fél évi díjja helyben képekkel 5 ft. boritéktalanul; postán 6 ft. pengőben. Budapestiek évnegyedenként is válthatnak példányt. A’folyóiratnak egyes száma, vagy képe 12 kr. p. p. TÖRTÉNET ÉS ELBESZÉLÉS. A’ két lantos. (Folytatás.) Drégely mulatságot szándékozván szerezni kedves vendégének — ez vadászatot rendelt, ’s midőn Elek hálószobájából kilépett, már a’ derék vár ur az udvaron állott,’s a’megkivántató intézeteket tette. — A’ lángoló isid éppen érzetének tárgya mellett volt szerencsés ülni a’ reggelinél, melly neki most izesebbé jön e’ kedves körben, ’s annak végzetével Rózától búcsút vevén a’ vadászatra sietett. — A’ várkert illegett már a’ setét erdő terjedett, ’s a’ kopók azonnal hajtani kezdőnek. A’ tüzes isid egy előtte szökdelő him őzet vesz űzőbe; feszült ivéből repűlt utána a’ halálra élesitett nyílvessző, de az egy agg csernek oldalában akadt meg. — Elek a’ melléje rendelt vadászokkal űzőbe veszi a’ vadat; a’ kopók nem vesztik el nyomát, ’s hosszas törtetés után egy barlang torkolatjához jutnak, hol nem láttatik többé az űzőbe vett vad, ’s a’ kopók a’ barlangba futnak szaglatódva. — Elek negyed magával utánok vonul, ’s egyik szegletben egy pislogó mécset vesznek észre. Midőn éppen hozzá érnének , igen mély „ad“ sóhajtást hallanak, ’s egy remetét vesznek észre, ki megásott sirjában feküdvén élet nélkűl nyalt el a hideg sir rögében. Csak az imént hallatott sóhajtás végsője volt; válla lefordult, ’s már már merevedni kezdett. Egy imádságos könyv feküdt verni szűnt szivén, ’s a’ majd övéig érő barna szakálén még akkor is végső fájdalom könnyei csillogtak, arcz-vonásain pedig tartós szenvedésnek bús nyomai látszottak. — A’ könyv felnyittaték, ’s benne illy tartalmú levél találtatott: „A’ tett véreknek sanyarú emlékezete féregként rágja az emberi sziveket, ’s a’ gonosz tettekre visszagondolás perczenként nagyobbodó kínokkal emészti a’ nem tiszta lelket, és vaskapocsként addig marczangolja sziveinket, mig azoknak tartós, és soha nem szűnhető mardosásai alatt el nem véreznek. Halandó kit a’sors egyes síromhoz vezérel, vess egy hantot eloszolt poromra, ’s tanuld zabolázni indulatodat, melly engem jótevőm gyilkosává tett; irtsd ki a’roszat első keltével melledből, mert az lángként nevekedik, ’s végre elolthatlanná válik.44