Regélő Pesti Divatlap, 1842. január-június (1. évfolyam, 1-52. szám)
1842-06-30 / 52. szám
Ot folyam’ elkö éve. ,52. szám. csütörti»le » »Stinius’ as 12. Csutpi « képiró. (Olasz beszélyke.) Boldog, kit az öntudat’ maró kígyója nem gyötör! fáradhatlan szelleme álmok regényes honában szállong, nem háboritatva éji rémek’ alakjaitól; mig a’ bűnterheltnek homlokát perczenkint hideg veríték folyja körül. Ő várja a nap’ fényét, mint különös jótétet, s mégis futja perczeit, mint annyi szemrehányást ; fiatal nejének édesen ömlő szavaira zordonan felel; ártatlan gyermekei’ kedvesen hízelgő öleléseit viszszataszitja , ’s játékaik lármáira boszul—az öntudat gyötri őt! — Irígylik nevem , dicsőségem kincseim, palotám ’s a’fényt melly köröz, ah vigyétek el mindenemet; de kinaimat is ! — Térdre omlani egykor a’ gyóntató szék’ zsámolyánál; véres könyük patakjának szemeimből. Keblemet szaggatom, ’s kétségteli hangjaim az ég emberéhez hatónak. „Nyugtasd magad'*5 — mondás ez szánatos hangjával—„nincs bűn» mellynek megbánása az eget meg ne engesztelné.— Kihallgatott ’s elítté tőlem őt a rettentő fölfedezés. Storbézoló ifjakhoz csatlakozom ’s részt vevék kicsapongásaikban; ők mondák, hogy bor és szerelem, elszórandja húmat; ám a bor’ ingerét nem élezem , s a szerelem csak nagyobbitá fájdalmimat. Egykor egy remetével találkozom, ki messze élt a’ világ zajától s dicsérte a magányban lelt nyugalmat. Követője levék; minden gondolatom ájtatos ima volt, böjtölök, testem’ sanyargatám; de a’ borzasztó emlékzetek oda is követtek. Némellyek álliták hogy a hölgyek bírják a’titkot, rettegő kedélyt, söntudat’ kínját lecsendesiteni, hogy egyedül ők képesek a’ fájdalmat enyhíteni, hogy karjaikban ’s kebleiken lelhelni az elvesztett nyugalmat, s általok megjavitatva a’ bűnt elfelejthetni, követtem tanácsukat, s némül vevém Júliát, szépségben angyalt, szelídet.