Regélő Pesti Divatlap, 1842. július-december (1. évfolyam, 53-104. szám)
1842-09-29 / 78. szám
van, hanem a' nép, egyes nemzetek, 's az egész emberiség miatt, mellynek életét híven kell visszatükröznie. De a’ komoly drámában szolgaikig utánzó élet hűségnek nincs helye, ’s bár ez az emberek’ lelkének fehér és fekete oldalát egyaránt feltüntetni köteles, de magasabb művészi és erkölcsi irányánál fogva, oda tartozik dolgozni, hogy a’népsokaság, melly korunkban az eredetileg fenséges keresztény morál’ törvényeit jobban ismeri, mint megtartani szokta, tévutaiból visszavezettessék az erkölcsi tanítások’ tiszta alapforrásához. Szükséges tehát, miként a’ komoly drámában a' közönséges élet salakjaitól ment, nemesítve (de nem hamisítva) előadott erkölcsi valódiság, jóság, az erkölcsi szabadság és szépség, ezek’ ellenkezői fölött túlnyomó hatalommal bírjon, ’s különösen az erkölcsi erő (erény), a’ jónak angyala fényes diadalt vívjon ki az ellenkezőnek ördögén, hogy a’ mű kielégítő, megnyugtató, vigasztaló, bűngyűlőltető, szenvedélytisztító, lelkesítő hatást gyakoroljon a' napi gondok’s bajokban a’ nélkül is megfáradt, 's a’ bűn és gyarlóság’manóival küzdő sokaságra. ’S bár a’színpadot kizárólag nem lehet nevezni erkölcsi iskolának, de a’ megnevezett erkölcsi műelv vagy művészeti religio és költői igazság az, mi nélkül a’ s komoly dráma nem felelne meg magasabb rendeltetésének, ’s nem volna egyéb mint e’ nyomorúságos földi életnek még nyomorúbb, ’s nyomorgatóbb feltűntetése, — nem volna egyéb mint az e’ részben is legnyomorúbb franczia drámák nagyobb része. A’ párisi regényes drámaírók meg nem elégedve azzal, hogy műveikben a’ fent említett jobb erkölcsi tulajdonok többnyire csak alárendelt, mellékes szerepet játszanak, a’ valódi morál’ megpirítására, egy czifrán felöltöztetett, olasz carnevali álorczás Befanát hurczoltak fel a’ színpadra — ’s ez a’ látszatos erkölcs. Ez ellen semmi kifogásunk nem volna, ha ők a’ látszatos erkölcsöt úgy mint valódi képmatató álerkölcsiséget, megvetésünk, utálatunk végrehajtó hatalmának átadva, akarnák előállítani, de gyakran igazi erény, igazi nemesebb é s bámulandó lelki tulajdonként árulják, a’ mi aztán még roszabb lévutakra vezeti a’ különben is előítéletes, gyarló népet, melly a’ szemfényvesztésnek hitelt adni olly könnyen hajlandó. Igaz ugyan, hogy korunkban — kivált, mint némelly tapasztalt emberek mondják, a’ francziák közt — ugyancsak lábra kapott a’ látszatos erkölcs, de azért még csak egy szikrája marad köztünk a’ valódinak, ezt tartozik, pártolni és megdicsőíteni a’ művészet, mellynek erkölcsileg alig is van szebb feladata, mint a’ bűn, ’s az ezzel igen egyrangu színmorál förtelmes álorczáját letépni, csúffá tenni, ’s meggyűlöltetni. Tudnék én kimutatni ezen kívánatnak híven megfelelő franczia komoly drámákat, —de fájdalom csak egy kettőt. Nézzünk végig a’többségen,’s a’ valódi tiszta erkölcsű, értelem-vagy értelemben egyaránt és igazán nagy, nemes férfiak és nők, a’ valódilag erényes, becsületes, bátor nagylelkű, szilárd, rendíthetlen jellemű, magokat minden önzés nélkül feláldozó ’s több illy emberileg érdekes, de azért nem minden gyarlóság és hiba nélküli emberek fehér hollói ritkasággal tűnnek föl azokban, ellenben az említett tulajdonok’ ellenkezőjével, vagy még inkább színi látszatával biró egyének’ száma mondhatalanul nagyobb. És igy a' franczia drámák’ erkölcsi iránya tagadó, nemleges(negativ), — már pedig a’ művészetben a’ nagyobb becsű és hatású tevőleges (positiv) morálnak kell túlnyomóan uralkodnia; és így az is igaz, mit Mephisto, a’ vén ördög, Lara’ hét fiának birálatában bőven elbeszélt, hogy t. i. a’ franczia drámaköltők az ö rosz, rontó, tagadó szelleme által ihletvék, ’s az ö győzelmes befolyása alatt munkálódnak. Lehet sőt kell a’ roszat, bűnt, hibát, rútat, aljast, szóval, majd mindent mi általánosan nem —jónak és nem szépnek tartatik drámailag bármilly óriási alakban is felmutatni, de előbb utóbb megszégyenítő pellengérre állítva, külsővagy belsőleg lakoltatva, de soha nem megkedveltetőleg, mint a' franczia drámák' nagyobb részében, hol a' valódi bűn, erkölcsi