Pesti Divatlap, 1844. július-szeptember (1-13. szám)
1844-09-01 / 9. szám
259 ijabb érzelmek felfogásához , ők azok, kik szivünket a legszebb örömek érzetére fogékonynyá teszik, náluk nélkül az élet örömeket nem nyújthatna. — De sajnálkoznunk kell azok fölött, kik, túlvitt művelődések által, igen is korán megismerkedvén a világ fogásival, mindig fenművelt hölgyet akarnak játszani, a legtisztább, mint a legmocskosabb lelkű ifjúra, csak rangja, vagyona legyen, egyaránt mosolyognak, kik szüntelen a külföldet majmolják, mindig idegen nyelven beszélnek, azon boldogtalan mámorban élvén , miként a férfiak akkor érezik magukat boldogítva, ha a hozzájuk hasonló divatbábok leírásához juthatnak. — Valóban szánandók ők, mert önalkotta világukban nincs számukra nyugalom, nincs boldogság. És ezen szerencsétlen lények többnyire a számoló anyák ferde nevelésmódjának esnek áldozatul. Minden anyának fő kötelessége , hogy leánya szivében tiszta és nemes érzelmeket gerjeszszen minden szép és jó iránt; ismertesse meg vele szép rendeltetését, mellyel a teremtő megáldá, s mellyre a társas viszonyok által föl van hiva, hogy a hazának hasznos és szorgalmas polgárokat nevelhessen, fordítsa ideje nagyobb részét szive kiművelésére , hogy megtanulván az élet viszonyai fölött elmélkedni, magát majdani helyzetéhez alkalmazni tudja, nehogy túlságos és igaztalan vágyaival ön- és férje boldogtalanságát eszközölje , s legyen képes a becsületes, tiszta szivü, szorgalmas férfiakat, a nyomorult kéjenczek , divatmajmok, tékozlók és herék erkölcstelen tömegéből kiismerni. Boldog az anya, ki midőn leánya kezéért esdekel az ifjú, jó lélekkel mondhatja el, hogy neki gyermeke olly tiszta szivet nyújt, melly romlatlan ártatlanságot rejt. Szerencsés a nő, ki mellőzvén a világ hiúságait, legnagyobb örömét férje boldogitásában leli, ki midőn a romlott szivüek zajos vigalmakban és nyomorult fényűzés közepett akarják lelkek fájdalmait elaltatni, a boldog házasság tiszta kései közt, csendesen és észrevétlenül élvezi az örömeket férje hű karjain, ki legnagyobb örömét, férje örömében , legnagyobb élvezetét gyermekei gondos nevelésében találja. — Az illy nők azok, kiket áldásul teremte az ég számunkra, hogy velünk a boldogság honát már itt lent megismertessék.*) Szarka. S a hősi tett nem halt el Az ember kebelében A tettek mezején, Vér és nedv habzanak , A szerelem nyögése , Az istenek templomban Erény , hit és remény , Vagy mennyben lakjanak ; Lelket nyert a vésznek Uj hatalom jön úrrá , S a lantnak általa, Az észnek istene — Te bájkorányod volt az , Kiáltotok s kiált fel Költészet hajnala! — Az újkor szelleme. A hajnalból sugárit És kezetekbe vévén Fényes nap hinti szót , Javító ecsetet, Más nemzetek borítják A régi képnek adni Immár a föld színét, Vágyván új életet: Dereng-mereng a költés A régi tisztes képen Homályos sugara , Addig javítotok , Korunk az ész delének Mig festék és a lélek — Mondjátok — fénykora ! Rajt elmosódni fog. Zöldellő berkeinkben Hová levél, dicső kor ? — Fennen dicsekszetek — Szép- s nagynak szent kora S a rét himes virágin Magvában elveszett-e Tündérek nincsenek ; Virágod himpora ? Halakkal és vadakkal Te köbül is érczböl is Ékes nekünk a tó , Embert képzél vala, Nymphák helyett folyóink Emberbül is követ gyor Hasítja gőzhajó. Ez új kor angyala ! Garay János, 1844. Hová levél, dicső kor ? Szép s nagynak szent kora! Magvában elveszett-e Virágod himpora ? Hová , hová levétek Ti népek , nemzetek , Kik közt csak nagynak, szépnek Oltári égjenek? A szellő dalt susoglott, Érzett a hő s beszélt, Minden berekben isten , Folyókban szellem élt, Az ember és az élet Két testvér voltának, Egymással, ész a szívvel karöltve jártának. S az esti égnek ívén Átúszó csillagok Tán bujdosó testvérek , Vagy szellemrokonok ? A hold ezüst palástján S a nap arany haján A bűvarázst letörlé A kandi tudomány. Minek nekünk a szirtben Keresni érzetet ? Rejt az nekünk keblében — Mondjátok — érczeket! A vész dörgő szavában Tán isten hangja szól ? Nem ugy tanultuk azt a Vegytan szakmáiból ! *) Adjon isten e czikk írójának is nem sokára illy derék menyecskét! A szerk. A bakó fia. (Vége.) — Innen, folytatá az öreg , Hámtól elválva, születésem helyére mentem szerencsét kisérteni. Egy ügyvédhez fizetés nélküli segédnek ajánlkozom, de tőle minden himezés , hámozás nélkül azon választ kaptam , hogy ha engem, mint bakó fiát, elfogadna, főnökei tőle minden ügyet elvennének , aztán gyermekei is vannak s ha feltámadna bennem a gonosz, mind szegre aggathatnám. Keserű érzések közt hagytam el az ügyvédet s magam kezére akarok dolgozni. Néhányan rám bízták ügyöket, de megtudván ki fia vagyok, ismét elvették tőlem , azon nyilatkozattal, hogy apám iránti hálából s kedvezésből utoljára még főbenjáró pörré változtatnám , s kötél vagy pallos lenne a vége. — Illy események után el kelle vonulnom mindentől. Tenni, hatni akartam, de mező számomra sehol sem nyílt. Könyvek olvasásában, hazám s nemzetem sorsa fölött elmélkedésben kerestem a világ előítélete ellen menedéket. Anyám s apám nem sokára meghalt, s ismerőseim gúnyból felszólitanak : folyamodnám apám hivataláért, hadd lenne már egyszer ügyvédi okleveles hóhér is. Ilyen s több efféle boszantásokért nem haragudtam, csak szánakozni tudok, s egész teljességében felfogám, hogy tudatlanság, vakság, előítéletnél nincs nagyobb átok, csapás az emberiségen. Még inkább elmerültem a könyvek olvasásába s gondolkozásba, és eltökélöm, hogy ha a világ előítélete miatt tett által nem hathatok, mint álnevű író , könyv által fogok hatni. Széttekintettem a világban, úgy valók, mint sötét éjben eltévelyedett, a nap feljövetelét vártam, de nem tudom, hol kelend az föl. Epedés, vágy, remény, kétség volt életem. Ekkor a tengereken túl Amerikában kiütött a szabadságháború. Ki ne óhajtott volna boldog előmenetelt s jó véget a szabadság ügyének? — Átkelvén a tengeren, én is a szabadságért ontám vérem. 260