Pesti Divatlap, 1844. július-szeptember (1-13. szám)
1844-09-15 / 11. szám
nek következtében ime tüstént megjobbítjuk magunkat, és a szívnek kedves és édes életéből merített képecskét nyújtunk ön szép kezeibe, reménylvén, hogy e készségünk által ön megbecsülhetlen kegyét megnyerni szerencsénk leend. És már most szóljon helyettünk maga a szív életéből merített képecskénk. Az elemek iszonyú csatát víttanak, a villámok borzasztóan ropogjanak, eső és vihar rettentően egyesültének, s e kettő közé jég és dara vegyüljenek. Az egész természet irtózatos működésben vala, s a földnek fagyos és nem fagyos sarkai sírva nyöszörögjenek. Ekkor egy férfi siete végig a háromdobutczán, nehéz csizmákban, miknek illy * ♦ • « * * * ♦ + * alakú patkói bizonyosan látható nyomokat hagytak volna maguk után , ha ezt a kövezet keménysége engedte volna, s a csizmák tulajdonképen csakugyan meg lettek volna patkóivá. Az elemek tehát csatáztak, s az átázott kutyák lehorgasztott farkkal czammogtak a kapuk alá , de a nehéz csizmájú férfi folyvást konokul előre haladott, és szilárd kezekkel tartó érdekes feje fölött a kék kanavászból készült esernyőt. Az elemcsata olly dühösen folyt, mintha az egész természet, csupa leirhatlan kéjből, néhány pillanatra meg akart volna pukkadni. Az utcza közepén nagy tó támadott, s a tónak ellenkező partja felé emberi lény közelített. Ezen emberi lény pedig némber volt. A némber nagy elszántságot látszott tanúsítani, és e tekintetben a csizmás férfihoz nagyon hasonlított. Ezen némber nem viselt olly csizmát, mellynak patkója illy * «■ * ♦ ♦ * * ♦ * * nyomokat hagyhatott volna maga után, hanem csak szerény czipőket tyúkszembőrből, miknek egyike már hűtlenül elhagyta parányi lábát, mivel varrásában inkább az iszaphoz érzett gyöngéd hűséget. Most mind a ketten a tónak két ellenkező partjához érkeztek. A férfi innen oda nézett, a némber pedig onnan ide nézett. Ezen különböző irányú nézésben egész leirhatlan világfájdalom feküvék. A némber nem jöhetett, a férfi nem mehetett. Ah, kérlelhetlen sors , mért zárod el egymástól a czipős némbert és a csizmás férfit! ? A férfi tehát átnézett, s a némber is átnézett, és szemeikben lelkeik találkozzanak egymással. Az elemek mégsem nyújtanak békülésre egymásnak kezet, s a férfi és némber nem segíthetik át egymást, mert kezeik rövidek valának, mint az élet, s csak óhajtásuk nyuladozott olly hosszúra, mint a halál! A némber kiterjeszté karjait a kanavász esernyő után. A férfi kimereszté szemeit — a némber czipőtlen lába után. A természet vajúdva nyögött, a némber rémültében sírt, s a férfi boszúságában szivrehatólag káromkodott, mint a szakadó hideg jégeső. E két emberi lény két keblében két szív dobogott, de két elméjében csak egy gondolat uralkodott. Mind a kettő tudniillik oda kívánta az őket elválasztó tócsát, hol még kukoricza sem terem. Nagy szellemek gondolatai így szoktak egymással találkozni ! Ámde a tó mind e mellett is csak tó maradt, s a két szív és egy gondolat törvényes tulajdonosai a tó ellenkező partjain maradtanak. Ezen tó ketté szakítja az utczát, melly szélső határa a széles országútnak, s a némber czipőtlen lába borzad, mert September hónap vége felé közelít, s a felhők keményített szoknyái alá szökött nap nem küldheti le jótékony sugarait. Balra házak emelkednek, jobbra szemétdombok áznak, mikről iszonyú tömegek úszkálnak le a tóba, mint irtózatos jéghegyekről borzasztó jégdarabok a rémséges hidegségü jeges tengerbe. Ez a három dobutcza! És ugyan kicsoda ezen két emberi lény, kik a természet és szemétdomb ezen irtózatos vonaglása és ázása közepett a tónak partjain ácsorognak? A csönd ünnepélyes, e csönd alatt azonban csak a két emberi lény hallgatása értetik. Honnan jött e két emberi lény, kiket a természet bősz dühe olly konokul választott el egymástól ? A férfi 1845-ben még csak kanász volt, és gyakran futott a ragadozó farkasok elől. Utóbb ezen férfi paszomántos ruhát ölte férfias tagjaira, s nemcsak ragadozó farkasok, hanem még nem körmölő szobalyányok elől sem futott többé. Végre a legvadabb szobalyányok is szelídülve nyújták neki a kezüket. És a némber, ki még mindig vágyó pillantásokat röpite át a tócsán ? Ő szép volt, s némbernek ez többnyire elég, főkép ha a szobalyány; ne vakmerősködjünk tehát a természet legmagasztosb titkait romboló vad kezekkel leleplezni. És nevek? A némber Sári, a férfi Habakuk nevet kapott, ámde ez nem baj, mert hiszen Lélia és Trenmor neveket is kaphattak volna. Ez tehát nem az ő hibájuk. Örökké fog a természet vajúdni, és kenetlen sarkaiban nyikorgani ? Nem fognak az égnek keserves könyűi szakadni megszűnni? Nem fog a habarékos tónak hullámtengere apadni? Nem ! Nem ! Nem ! Szerencsétlen Sári Léka! Boldogtalan Habakuk-Trenmor!