Pesti Divatlap, 1844. július-szeptember (1-13. szám)

1844-07-28 / 4. szám

99 100 londságát, de megharagszik, ha látja hogy őt is kinevetik. Mindeniknek hátára tarisznya van akasztva, tömve hibákkal, gyöngeségekkel, s fölaggatvák melléje gyönyörű torzképek , minőket csak Nagy Ignácz tud kovácsolni, és megy és jár az ember komoly arczczal, méltóságos léptekkel, kimérten , halkan, azt vélő, hogy az egész világ megreng léptének alatta, pedig utczafiúk , apró betyárok nevetve követik, s kaczajukat csak azért korlátozzák, hogy mulatságuk tovább tartson. Hasznot húzni e visgálatokból, nem a mi dolgunk. Az vettetik ugyan szemökre az embereknek, hogy alacson haszonlesés a kalauzuk, hogy eladják lelköket, meggyőződésöket, s csak az marad magáé, kinek vevője nem akadt , de ezen egy esetben ellent kell mondanunk. Ha az ember hasznot húzott volna efféle visgálatokbal, nem kóczbrul volnának hámjai s nem a ló hajtaná a kocsist, hanem télen is lehetne Debreczenbe menni, s azé volna a jó bor, ki az árát leteszi. Jelenleg mindenki ajándékkulacs után ásít, s arra törekszik, hogy nappal alugyék, éjjel pedig dorbézoljon. Nem sokára annyira visszük, hogy fejünkön járunk és saruinkkal gondolkozunk, ha t. i. valami jó barátunk a sarukat is le nem oldja lábainkról azon egyszerű okból, hogy különben is lehúznák sarunkat a sarak. Ez megtörténvén, mit sem különbözendünk azon czimeres állatoktul, mellyekkel a baranyai hivek összehasonlítatni kivánák magokat. Mégis hasznosak az efféle képek az emésztésre. Vannak gyomrok a nagy természetben az emberen kivel s az emberen belöl, az emberhez közel s az embertül távol, az időben elől s az időben utol, s mit az ember gyomra meg nem emészt, megemészti a szakálos keselyű, a temető bogár, a szitakötő s a minden sajtot szerető pondró,*-sőt, iszonyú mondás! az idő gyomrától saját gyomrunk sincs biztosságban. Minő jót érezhet az idő vasgyomra, midőn egy potrohosnak csirkén és ludiájon hízott gyomrát emészti! Mondom tehát, szép olvasóim, hogy az ember a társaság rajzképein nevetvén, gyomrát aczélozza s daczba száll az erős természettel. S ez az, mire igen érdemes vala figyelmeztetnem dacz-szerető véreimet. Szép dolog a dacz a szerelmes házaspár között, mert kibékülés követi, de hol szerelem nincs, mit használnak az üres szavak, legyenek bár mézesek vagy ürmesek — ilyenkor legjobb — töröknek lenni. Meg más hasznot is húzhatni efféle visgálatokbal. Ha az ember kitűzött czélja a bohóskodás, itten s innen legalább tökéletesen megtanulhatja , miképen kell czélhoz futni. A futásnak ugyan sok ellensége van , de csak a jó utánfutásnak : szamarakkal versenygeni nem tiltja Iszámból. Ellenségem ugyan azt is megtanulhatná : miképen kell bölcsnek lenni, azaz hagyni az esztelenségeket, buta hivékenységet, szájhősködést, és átmenni az érett megfontoláshoz s a szilárd cselekvéshez, de úgy fogok szólani, hogy barátom hallja, ellenségem pedig ne hallja, úgy fogok rajzolni, hogy Pista lássa, Miska ne lássa, és nem hajintom úgy el magamtól a botot, hogy magamra essek vissza, vagy hátamat kenhessék meg vele. Mindenesetre úgy fogom legyezgetni barátaimat, mintha titok nokuk volnék, s úgy üldözöm elleneimet, hogy csak legyet verek, de az ő orrukon. Szükségesek-e efféle rajzok? — Erre ismét igennel és nemmel válaszolhatok. Mire van minekünk szükségünk, mikor mindenünk van, az az pénzünk mindenre mi fölösleges, vagy akarom mondani, semmink sincs , hol közjóra kell összedolgozni! — Divatrajz adatik ! — oh ez kell; erkölcsrajz adatik! — oh ez nem kell; szerelmes regény, oh beh czukros ; hazafius fölszólitás ! — beh keserű. Bivalnak szigony kell, hogy haladjon, gaz Nérónak mennyire, hogy rettegjen ; mi kell minekünk hogy sorunkból kimozduljunk ? Párisi divat, párisi regény, párisi dráma : a pénzt kiszórjuk , földeinket nem miveljük, iparhoz gazdálkodáshoz nem értünk, bizony, bizony mégis kell nekünk valami, s ha egy igen szerelmes barátom nem ellenzené , nevén nevezném a fiút, de gyönge keblű vagyok, s engedek a szép kérésnek. Oh mi gyönyörű a barátság a tűz és víz között; musikusra soha nem szorulnak ; jól értenek magok is sustorogni; kár hogy a körülállók orra szenved általok. Mi nevemet illeti, eltitkolom. Csak a gyermek legyen meg, nevet könnyű találni neki. Szeretem ugyan azon derék férfiakat, kik csak a név után indulnak. Ha szépen cseng a név, szép a munka is. — Báró X. gróf Y írta , beh felséges ! Van egy kedvesem, ki mindig csinál magának egy két banlt s tömjénez nekik, hogy majd megfutnak bele más szegény ördögöt, különösen ha rá nem szorult, meg sem néz. Melly szépen pislog rám a miskolczi kocsonnya! De hagyján — éhes kutya vesz csak össze a konczon... Én nem vagyok Markó, nem Barabás, nem Kis Bálint, ecsetem sincs, csak tollam, és tollamat nem én metszem , hanem egy barátom, én csak karczolok vagy akarom mondani, szántom a papirost, robot és dézma mellett, nem tudva, mivel áld meg az isten. De megelégedett és nyugodt vagyok; a patakban nézem meg képemet, és igy nincs szükségem tükörre; szénán alszom, s hajam nem pelyhesedik be; száraz kenyeret eszem, szájamat nem égetem meg. De termesztek bort s néha teljes mértéket adok fekete bajuszom alá, s ekkor nehezen fogna velem boldogulni az asszonyok tudós társasága. — Kérem megjegyzem — „nem az asszonyok tudósok, hanem a tudósok asszonyok“, mondja Sherinshaharad. Komám uram Darázsynak nevezett, akaratom ellen, mert biz isten ártatlan lipe vagyok ; szipolyom van csak , falánkom nincs ; csapongani tudok, sérteni nem;nevem satkrám. De tűrni kell a méltatlanságot— sok érdemes izo érezte ezt pimasz kritikusa ellenében; én is Darázsy maradok, mig kedves komámnak tetszeni fog az átok alul fölmenteni s visszaadni drága becses nevemet, mellyel apáimtul öröklök, kik egyenes vonalban származtak le Noétul s Noénak elődjétől Ádámtul, semmiféle közbeszakasztást nem szenvedve, — dicsekedhetek avval, hogy ki ellen mer mondani—minden historicusok átkát vonandja szegény árva fejére. Darázsy. * József öcscse. Ejs a színésznőhöz. Kebled kis színház , a színész benne szivecskéd. Kár, hogy igen gyakran változik a szerepe ! Székács Pál.*)