Pesti Divatlap, 1845. január-március (1-25. szám)

1845-01-30 / 9. szám

KINIZSI TULVILÁGI SZÓZATA. Késő unokáim ! Félvérü magyarkák! Ti ugyan velem , kit még a halál sem bírt megfosztani ország- és világcsodábta testi- és lelki erőmtől, igen nagy el­lentételben állatok , s bár drága feleim, (mert a mostani magyar csakugyan fe­le sem lehetne egy régi egész magyarnak) bár, mondom, köztem és köztelek ollyatén különbség van , mint a legépebb vérbélü dinnye s a dinnyéből elfa­jult apró fonnyadt ugorkák közt; de mivelhogy a legújabb időkben még is csak magyarosabban kezdtek már mozogni, sőt mivelhogy az általam annyira kedvelt, s általatok ismét fölélesztett gyönyörűséges nemzeti tánczunk tombo­­lásának erős zaja majdnem egészen kiveré szememből az örökös álmát, mél­tónak találtam török vérrel öntözött sírom mélyéből felszólalni hozzátok. Halljá­tok tehát hős Kinizsi túlvilági szózatát, még­pedig azon divatlap által , melly­­ben nem rég derék kis öcsém és nevem rokona, Gyulay Pál az én vitézségemet és kenyérmezői toromat megdicsőite vala. A hajdan olly dicső magyar nemzetnek borzasztó elkorcsosodását még sírom fátyolén keresztül is könnyezve tekintém, midőn néha néha a világ folyásának hatalmas morajára felébredek; és különösen a­mikor azt kelle tapasztalnom, hogy e felfordult haza nemesebb köreiből az én kedves magyar tánczomat, a­­páitok ezen gyönyörűséges nemzeti szokását, kedvszottyantó mulatságát, e­­gészen kiküszöbölték, kiebrudalták, s rút idegennel válták fel, midőn észre­vettem, hogy elfajult utódaim díszes magyar ruhánkból kivetkőzve, testbo­­szantó fecskefarkakba, lötyögő sváb plundrába, — s­ok égbekiáltó bűn! — női harisnyába és czipellőbe bújtak; s asszonyaitok szintén mindenféle francziás és németes hegyhíjákat öltenek magokra; midőn egészen leveretve tapasztalám, mikép mindenféle jött-ment idegen nyelven daráltok, s mint a keringő birka a haldoklás végvonaglásai közt, sírom fölött idegen tánczban merészeltek vékony orsókként forogni, majd, mint egykor deres paripám, apró léptekkel vágtatni, poroszkálni , s megdühült anglus kakasként ugrálni: — már ekkor nem tűrhet­vén tovább e gyalázatot, megfordultam szűk koporsómban, s nagy haragom füzében mindnyájatokat elátkozálak , mondván szivemből: száradjon el a ti lá­batok ! — És hadúr meghallgató átkomat. Mert, in­czi Vinczi magyarkák !­a ti lá­thatok apáitokéhoz képest meglehetősen kiszáradt. Azonban, hála az égnek! legújabban kimondhatlan Örömmel veszem észre, miként a hazaszeretet s a nemzeti életerő szent nedve még nem fogja ki e­­gészen belőletek. Kedves jó gyermekim, unokáim, az isten áldjon meg tite­ket; hiszen ti nemesebb köreitekben ismét magyart kezdetek tánczolni, s bár nem úgy, mint mi sejtettük azt, ihletett lelkesedéssel, büszke férfias méltó­sággal, és mint én, veszélyes vérmezőn, asszony nélkül magánosan , s a fo­gak közt kontyos törökkel, hanem párosan , a szép kontyos pártás nők társa­

Next