Pesti Divatlap, 1846. január-június (1-26. szám)
1846-01-15 / 3. szám
tiszta reggelen a fülmilének, a ligetek és erdők dalnokának, hogy foglalná szívható dalába, és zengené füleibe kelet fiainak. „Túl a Kaukáz regényes hegysorain — csattogá a fülmile — Ázsiában, a Kaspitenger tündér habjai mellett élt hajdan egy szép hölgy, a hajnalcsillagnak és a keleti óczeánnak tündérleánya, kinek igen sok szép gyermekei valának. A figyermekek erősek voltak mint az oroszlán, magasak és egyenesek mint a sudár fenyő, — és deli külsenek, mint a pálmaerdők napkeltekor. A leányok szendék voltak és kedvesek, mint a hónapos gerlicze; szépek mint az özönvízelőtti ibolya; és ollyan jók, mint az ég áldásszellemei. Ezen jó anya kimondhatlan boldognak érezé magát szerető gyermekei körében; mert azok vérüket is kionták édes anyjokért; de volt neki egy igen nagy bánata, melly, mi kint a lávafolyam a völgy virágira, úgy nehezkedek anyai keblére. Az ellenség nyilzáporként rohanta meg csendes birtokát, s gyermekei fölkelének mellette , s hadban vérzettek el igen sokan, és hazájukért. Fájt ez a jó anyának, mert a sok vérengzés elvaditá a gyermekek szíveit, ugyannyira, hogy utóbb vér után kezdenének sóhajtani, miként a tigrisek a sivatag pusztákon, és elkezdenek barangolni hegyeken, távol tartományokban ; és a merre elvonultak, hervadt lábaik nyomán az élet, miként a számuk lehelletétel a puszták zöld vázai. De dicséretükre legyen mondva a puszták vad fiainak, hogy keblükben a gyermeki szeretet szép tiszta lángját híven megörizék, s széles e világon büszkéknek vallák magukat édesanyjukra. Látván pedig hajnalnak ezüstfényű csillaga , hogy unokáit az ellenséges csaták majd majd fölemésztik, megindula előttük szép tündérfénnyel, és vezeti őket hólepte bérczeken és széles folyamokon keresztül Hesper bíbor hazája felé. E vándorlás pedig terhes vola, és tartott hosszu évekig; de a hű gyermekek ezt föl sem vevék; mert ahol elfáradtak, sátort ötenek a hegyek enyhe töveiben, vagy leülének a harsogó folyamok virányos partjain, és karmaikat kieresztvén a kövér legelőkre , körülülék az ősanyát nagy karikában , és csüggtek szavain gyermeki ragaszkodással ; az anya pedig szelíd nyelven monda az ősidőkből egyegy regét, mellyre földobogott a szív, és föllángolt az érzelem, és föllelkesedének a vitéz daliák, s oroszlánszívvel küzdének le nagy hatalmas erőket, és evezének át veszélyes folyamok hullámain, keresvén kövér földet és békés hazát az ősanyának. Jövőnek pedig egy nagy hegylánczolaton keresztül, és elfáradván, megállapodának, és látának dél- és nyugotra szép sík földeket, s ezüstszalagkint kígyózó folyamokat, és megörülvén az ő lelkeikben, áldomást ittanak nagy bükkfakupákból, ázsiai lovaknak tejét, és leölvén szép fehér tulkokat, áldozának istennek, ki megmenté őket a vándorlás kietlen napjaiban, mire nagy zsíros lakomát ejtenek. Ekkor megjelent nekik ősapjuk a hajnalcsillag szép reggeli ezüstfényben , és megmutatván a négy folyamnak partjait, parancsolt, hogy oda menjenek. Mielőtt pedig meginduljanak volna, összejövének az idősb testvérek és tanakodtak egymással, és véráldomást iván, megesküvének a keleti tündérfényre, hogy a négyfolyamu hazát, — mit isten mutatott nekik — el nem hagyandják soha; és egy jeles vitéz daliát, az ázsiai bérezek oroszlán szülöttét, közakarattal vezérüknek kiálták ki, kinek neve párduczos Árpád vala, kit anyja a Moeotis regényes berkeiben szült, egy szép hajnalon, s azt álmodá róla gyermekkorában , hogy egykor vitéz daliák vállaikra veszik ötét, és meghajolandnak előtte a nyugati csillagok. S az álom megtörtént, mert ha magyar 42