Pesti Divatlap, 1846. július-december (27-52. szám)
1846-09-19 / 38. szám
Az alábbi történetet egy tisztes, nem rég elhalt orvos 1832-be egy viharos novemberi estre beszélte több ifjú vendégeinek , kik az akkori politikai zavargás hevétől ingerülten, a jelennel semmikép nem akartak rokonulni. Az elbeszélőnek azon jóindulatú czélja volt, hogy a múlt kor egyik sötét képének kimutatása által, a jelent nyájas fényben tüntesse föl. Ifjúkora azon időszakban esett, mellyet mi elég roszul „a jó régi kor“ névvel jelölünk, s hivatalánál fogva gyakran volt alkalma a főbb nemesi osztályzat undokságait legnagyobb gyöngéikben ismerhetni. Élete több eseteiből szőtte a következő rajzot, mellyre minden felvilágosodott és emberszerető olvasó csak ezt kívánhatja : „vajha inkább a költemény, mint az igazság országába tartoznék!“ I. Meleg de borús tavaszi délután volt, midőn orvosi próbatetem sikerülte után, szép hazámon átutazván, egy völgybe bocsátkoztam alá, mellynek kies fekvése minden vándornak föltűnt; termékeny földek, fák és folyamokban; dúsan, iparral művelve, a tavasz ékeiben egy földi édent képező. Az egyes, virányokkal fátyolozott falvak, mint kies pásztori idyllek, elszórva feküdtek körül, s a völgy végénél , hol az áldáshozó Demeter országát sötét erdőség váltja fel, óriási sziklacsúcson, kevélyen állt egy kastély bajló szépségben, mit igézőbbnek regényíró képzete sem festhetne. De elébb haladva mindinkább felüttek a csodás csend, melly a viruló éden körén nyugodt. Bár a naptár ünnep- vagy vasárnapot nem jelölt , hibázott mégis amaz eleven élet és munkásság a földmivesen,a mezőkön s szántóföldeken. Minden csendes volt és nyugodt; látkörömben semmi emberi lény nem mutatkozék. Az egész természet leirhatlan elfogulást tüntete föl. A pinty, mintha tiltva volna a daliás, gyöngén hallata énekét a távol bokorból, és a pacsirta dala, melly messze távolból 112 HAUTE-VOLÉE. .