Pesti Divatlap, 1846. július-december (27-52. szám)
1846-11-21 / 47. szám
poros vola az, hogy a szegények halotthordó kocsija mellette bátran beillett volna díszkocsinak. Mielőtt e két kerekű sírba bebocsátkoznám, egy pillanatot vetek az udvarra, a kétségbeesésnek azon pillanatát, mellynek hatalma előtt kőfalaknak kellene összeomlaniok. Az élőfákkal sűrűen beültetett udvar még jobban telve volt nézőkkel, mint a gályarabok elszállítása alkalmával. Miként a gályarab-cordon elutaztakor, úgy ma is finom, jéghideg eső permetezett, melly még e pillanatban is folyvást esik, s valószínűleg egész nap esni fog; igy engem túlé rend. Az út el vala mosva, az udvar tele víz- és pocsolyával. A néptömeg örvendett, hogy ez iszapos piszokban bámészkodhaték. Fölléptünk a kocsira ; a törvényszéki ajtóőr egyik porkolábbal az első, a pap én és egy másik porkoláb a kocsi hátulsó osztályában foglalva helyet. Ezen kívül még négy lovas porkoláb környezé a kocsit, így a kocsison kívül nyolcz ember vola egyetlen egy miatt elfoglalva !! Midőn a kocsira léptem, egy őszülő s közelben álló öreg asszony így szólott: „Bár engemet is inkább így hurczolnának el, semmint gályarabságra kelljen jutnom!“ Megértem az öreget. S az én sorsom valóban egy könnyebben s rövidebb idő alatt átszemlélhető nézőjáték. Olly szép a minő kényelmes. Itt nincs semmi szórakozás. Itt nincs semmi egyetlen emberen kívül, de ezen egyetlen lényre épen annyi nyomor nehézkedik, mint a gályarabok összes tömegére. Egyedül ez az én vigasztalásom. A szekér végre megindult, a nagy kapu boltozata alatt tompa neszszel robogott keresztül, és a Bicetre előtt terjeszkedő fasorok között lassanként eltűnt. Az épület nehéz kapuszárnyai becsukattak.Tompa egykedvűséggel hagyom magam tovahurczoltatni, mint nehéz álomkórban dermedező, kimozdulni s kiáltani nem képes ugyan, de mégis érzi, hogy őt el akarják temetni. Ollykor ollykor a postalovak nyakán függő csengetyű csengése, a vasas kerekek nyikorgása, a szekeret követő őrök lovainak taktszerü kopogása és a postakocsis ostorpattogásának nesze hangzott szomorúan fülembe. Mindez szemeim előtt forgószél alakjában mutatkozott, melly engem erőszakosan s ellenállhatlanul ragad vala magával. Egy épen átellenben fekvő s rostéllyal biztosított kocsiablakon kitekintve, szemeim önkénytelenül a bicetrei nagy kapu felett létező ezen feliratra tapadtak: ,,Kór ház az öregek számára“. — úgy látszik, — mondom magamban — hogy olly emberek is vannak, kik itt megöregszenek! És most e gondolatot — miként az alvás és éberség közötti állapotunkban rendesen történni szokott — minden oldalra forgatám, s minden oldalról fontolgatom. Szellemem a fájdalom miatt egészen merev s érzéketlen jön. — A mint kocsink a fasorozat közül a nagy országutra áttért, nézelletem köre is egészen megváltozott. A notre-damei templom tornyai tünedezének szemeim elé, a Párist fedező sürű ködből határozatlan székellő körrajzokban kiemelkedve. Gondolatim s érzeményeim azonnal elváltozának. Géppé levéli, mint a kocsi, melly szállita. Agyamban a Bicetre felöli eszméket a notre-damei torony eszméje cserélte ki. „Ah, azon torony tetején, hol a zászló lobog, szép kinézés lehet!“ sohajtám buta mosolylyal. Jut eszembe, hogy a pap ép e pillanatban szokta meg. Nyugodtan hagytam őt beszélni. A lópatkók kopogása, kerekcsörömpölés és ostorpattogás úgy is eltölték már füleimet. Egy zsibajjal ismét több halgatni valóm van! Hallgatag figyelemmel kísérem papom