Pesti Divatlap, 1846. július-december (27-52. szám)

1846-11-21 / 47. szám

poros vola az, hogy a szegények halott­hordó kocsija mellette bátran beillett volna díszkocsinak. Mielőtt e két kerekű sírba bebocsátkoz­­nám­, egy pillanatot vetek az udvarra, a kétségbeesésnek azon pillanatát, mellynek hatalma előtt kőfalaknak kellene összeom­­laniok. Az élőfákkal sűrűen beültetett udvar még jobban telve volt nézőkkel, mint a gályarabok elszállítása alkalmával. Miként a gályarab-cordon elutaztakor, úgy ma is finom, jéghideg eső permete­zett, melly még e pillanatban is folyvást esik, s valószínűleg egész nap esni fog­; igy engem t­ú­l­é r­e­n­d. Az út el vala mosva, az udvar tele víz- és pocsolyával. A néptömeg örven­dett, hogy ez iszapos piszokban bámész­­kodhaték. Fölléptünk a kocsira ; a törvényszéki ajtóőr egyik porkolábbal az első, a pap én és egy másik porkoláb a kocsi hátulsó osz­tályában foglalva helyet. Ezen kívül még négy lovas porkoláb környezé a kocsit, így a kocsison kívül nyolcz ember vola egyet­len egy miatt elfoglalva !! Midőn a kocsira léptem, egy őszülő s közelben álló öreg asszony így szólott: „Bár engemet is inkább így hurczolnának el, semmint gályarabságra kelljen jutnom!“ Megértem­ az öreget. S az én sorsom valóban egy könnyebben s rövidebb idő alatt átszemlélhető nézőjáték. Olly szép a minő kényelmes. Itt nincs semmi szórakozás. Itt nincs semmi egyetlen emberen kívül, de ezen egyetlen lényre épen annyi nyomor nehézkedik, mint a gályarabok összes tö­megére. Egyedül ez az én vigasztalásom. A szekér végre megindult, a nagy kapu boltozata alatt tompa neszszel robogott ke­resztül, és a Bicetre előtt terjeszkedő fa­sorok között lassanként eltűnt. Az épület nehéz kapuszárnyai becsukattak.Tompa egy­kedvűséggel hagyom magam tovahurczol­­tatni, mint nehéz álomkórban dermedező, ki­mozdulni s kiáltani nem képes ugyan, de mégis érzi, hogy őt el akarják temetni. Ollykor ollykor a postalovak nyakán függő csengetyű csengése, a vasas kerekek nyi­korgása, a szekeret követő őrök lovainak taktszerü kopogása és a postakocsis ostor­pattogásának nesze hangzott szomorúan fülembe. Mindez szemeim előtt forgószél alakjában mutatkozott, melly engem erő­szakosan s ellenállhatlanul ragad vala ma­gával. Egy épen átellenben fekvő s rostéllyal biztosított kocsiablakon kitekintve, szemeim önkénytelenül a bicetrei nagy kapu felett létező ezen feliratra tapadtak: ,,K­ó­r h­á­z az öregek számár­a“. — úgy látszik, — mondom magam­ban — hogy olly emberek is vannak, kik itt megöregszenek! És most e gondolatot — miként az alvás és éberség közötti állapotunkban ren­desen történni szokott — minden oldalra forgatám, s minden oldalról fontolgatom. Szellemem a fájdalom miatt egészen me­rev s érzéketlen jön. — A mint kocsink a fasorozat közül a nagy országutra áttért, nézelletem köre is egészen megváltozott. A notre-damei tem­plom tornyai tünedezének szemeim elé, a Párist fedező sürű­ ködből határozatlan s­zékellő körrajzokban kiemelkedve. Gon­dolatim s érzeményeim azonnal elváltozá­­nak. Géppé levéli, mint a kocsi, melly szál­­lita. Agyamban a Bicetre felöli eszméket a notre-damei torony eszméje cserélte ki. „Ah, azon torony tetején, hol a zászló lo­bog, szép kinézés lehet!“ sohajtám buta mosolylyal. Jut eszembe, hogy a pap ép e pillanat­ban szok­ta meg. Nyugodtan hagytam őt beszélni. A lópatkók kopogása, kerekcsö­römpölés és ostorpattogás úgy is eltölték már füleimet. Egy zsibajjal ismét több hal­­gatni valóm van! Hallgatag figyelemmel kísérem papom

Next