Reggeli Délvilág, 1992. november (3. évfolyam, 257-281. szám)

1992-11-02 / 257. szám

90 éve született Illyés Gyula Harcolja ki ősi jussát a vidék 1971-ben Szegeden járt Illyés Gyula, hogy a Szegedi Szabadtéri Játékok színpadán bemutatásra kerülő drámáját megtekintse. A művet, parádés szereposztásban augusztus 15-én mutatták be, augusztus 19-én és 21-én pedig újra játszották. A Kossuth-díjas költővel akkor a Royal éttermében készítettem interjút. Beszélgetésünkből elsősorban az irodalmi életre vonatkozó válaszait ma is jelentősnek tartom, sőt, születésének 90. évfordulója alkalmából pedig mementónak szánom. „Amikor Franciaországban jártam Eugene Guillevic neves francia költő meghívott a lakására. Párizstól kétszáz kilométerre él, dolgozik. Aragon is hasonlóan nyilatkozott: Képtelen vagyok Párizsban dolgozni. Vettem egy régi malmot Párizstól kétszáz kilométerre, és ott töltök három-négy napot hetente. Más példát is mondhatnak. A legjobb francia színház például Toulouse külvárosában működik. Ez a színház bár tájjellegű, a társulat mégsem vállalkozik arra, hogy a fővárosba költözzék. Manapság igen sok szó esik a főváros előnyeiről, az érvényesülés nagy lehetőségeiről. Egyetlen percig sem vitás, hogy Budapest előnyben van a vidékkel szemben. Ez azonban nem kulturális kérdés, hanem nagyon is anyagi természetű. Talán, ha olcsóbb áron kerülnének forgalomba a gépkocsik, és minden munkásnak autója lenne, nem éreztetné egyeduralkodói jogait a főváros. Akkor bárhol lakhatna az ember, néhány órán belül elérhetné a számára fontos színhelyet, aminthogy Nyugaton száz kilométerről is járnak munkába mindazok, akik nem a nagyvárosokban élnek. Ebben az értelemben London is csak egy túlméretezett Kaposvár. Ha tehetném, minden vidéket paraszti lázítással arra ösztönöznék, hogy harcolják ki ősi jussukat a fővárossal szemben, mert az érvényesülésre vidéken más normák vonatkoznak, mint a fővárosban. Ha vidéken valaki jól dolgozik, munkáját többnyire elismerik, de nem biztos, hogy Budapesten a jó munka az érvényesülés fedezete. Tragikus helyzet ez, amely a szellemi életet is teljesen szétrombolta. — Ez az irodalmi életre is vonatkozik? — Feltétlenül. A magyar irodalmi élet végzetesen alacsony színvonalon áll. Egyedülálló jogaik tudatában egymásnak írnak. Nagyon sokan azt hiszik — értük van a fazék. Azért mondom, hogy a vidék lakói — akik ugyanannak az országnak polgárai — harcolják ki a „kényelem” jogait, ami méltán megilleti őket. — Milyen irodalmi törekvéseket figyelhetünk meg napjainkban? Nem hinném, hogy ez érdekelné egy napilap olvasóit, mégis szívesen válaszolok, mert úgy érzem, a közönségnek is bátrabban kell vállalnia az írókat, költőket, és a „nehezen” megérthető műveiket. A modernek másképpen akarnak szót érteni az olvasóval, mint a század eleji költők. Bár ha arra gondolok, hogy az akkori iskolák sem értették meg egymást, nemnagyon csodálkozom a maiakon. A közönség semmiképpen ne nézze le magát, ha nem érti a modern verseket, hanem próbálja követni a művet, megfejteni az alkotást. A maga idejében Goncsarov és Proust is megfejthetetlen volt. Ma mindkettő izgalmasan modern. * Kilencven éve született Illyés Gyula a Tolna megyei Rácegrespusztán. Ma egyike legnagyobb költőinknek, akinek írásművészete épp úgy jelentős alkotásokat hozott létre drámában, mint regényekben. Esszéi, drámái, versei, regényei ma a magyar irodalom csúcsait jelölik. A költő, aki ’56-ban a zsarnokságról írt ódás hangvételű verset, ma is lelkesít valamennyiünket, akik olvassák műveit. Ma koszorúzási ünnepséget rendeznek a rácegresi szülőháznál, a fővárosban pedig a költő sírjánál, a Farkasréti temetőben. Ma délután emlékkiállítás nyílik a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Pr. Z. Lapis András a Szögartról Szobrok a döntögetésnek? Elégedettség manapság? Vidéki értelmiségi létedre merészelsz reménykedni, mi több: cselekszel? Terveid vannak és dolgozol a megvalósításukon? Ugye nem fáj nagyon! Ha valamikor nem volt képben a tevékeny. Uram bocsá’, alkotó ember, akkor mostanság megint nincs. Ráadásul kitűnő alkalmak vannak szidalmazni a kormányt, a hatalmat, de ha úgy véled, mondd nyugodtan: őket! Megértjük, mi is szidjuk. Szóval ilyeneket gondolva ültünk le beszélgetni Lapis András szobrászművésszel. Ahogy hallgattam szavait, elbizonytalanodtam . — Számomra szinte tapinthatóan megnövekedtek a lehetőségek! Lehet dolgozni, nem kell senkivel egyeztetni, a munkám alapján ítélnek. Nem kell semmilyen szobrászaton kívüli cselekedeteimmel jutalmat remélnem, mert egyedül a szobraimra hagyatkozhatom, azokban bízom. Ez elégedettséggel tölt el, már olyan értelemben, hogy minden erőmmel terveim megvalósítására összpontosíthatok. — Nem állhatom meg, hogy hallgassak egy szobrásznak arról a mifelénk tán mostanság divatos szokásról, amely szakmádat érinti... — Tehát, a szobordöntögetésekről! Valóban, mostanában gyakorinak mondhatók. Nekem erről először a hajdani Egyiptomban uralkodó Hatsepszut fáraónő története jut eszembe. Férje és féltestvére, II. Thotmesz fáraó halála után, mintegy másfél ezer évvel Krisztus előtt, ő került Egyiptom trónjára. Uralma a béke és virágzás jegyében telt el. Egyiptom erőgyűjtésének időszakát jelentette uralkodása, amikor nyugalom volt ebben a hatalmas országban. Azután meghalt a fáraónő, minden bizonnyal békésen. És utódai összetörették szobrait, letörölték képmását a kövekről. Csakhogy, ezzel nem értek célt, mert a történelmet nem lehet kitörölni. Ami mögöttünk van, afölött nincs hatalmunk. — Te magad nem gyakorlod a politikaiszobor-készítés műfaját? — De nem is érzem hiányát. Más mondanivaló is érdekli az embereket, nemcsak a politikai. Legutóbb a Tisza-parton kiállított Kalap alatt című munkámról jókat hallottam, és ennek örülök. De ez a folytonos politizálás bennem különben is olyan színpadi érzéseket kelt. .Mintha nem tudnánk meglenni mártírok nélkül, akik ráadásul magukat ajánlják. Ma az a leghangosabb szobordöntő, aki tegnap is az élmezőnyben ágált. Mulatságos is lehetne... — Milyen viszonyban vagy a szegedi önkormányzattal? — A művészek számára kedvezően nyitottnak tartom ízlésvilágukat. Nincsenek ideológiai megkötöttségeik. Elkülönítettek bizonyos pénzt a képzőművészetre, és ezt pályázat útján lehet elnyerni. Ez a magatartás szerintem szimpatikus, és főként demokratikus. — Azt vélem kihallani szavaidból, hogy számodra a demokrácia, a tiszta, áttekinthető játékszabályok meghatározó értéket képviselnek. — Teljes mértékben. Dolgozni akarok, és szeretném, ha munkámnak beleszólása lenne támogatásomban. Annak alapján ítéljenek meg, miként ezt én is teszem másokkal. De a hiedelmekkel ellentétben, a képzőművészet nem egy drága dolog, már legalábbis nemzetgazdasági szinten. Azt a kevés pénzt, amit ránk fordítanak, megítélésem szerint tisztességesen teszik. — Hogyan alakul részvételeddel a helyi képzőművészeti élet? ,— Szögart címen létrehoztunk egy képzőművészeti egyesületet, a közös kiállítások céljából. Legfőbb értékeinek egyike, hogy csak olyanokkal vagyunk ott együtt, akikkel együvé tartozunk. Nem kell olyan kívülről összeterelt csapatban lennem, s kollégáimnak sem, amelyet nem vállalok teljes szívvel. Mi kell még a jó közösségi szellemhez? — Pénz, de abból most mindenütt kevés van. — Választmányi tagja vagyok a Művészeti Alap utódjának, és így van némi fogalmam a képzőművészek anyagi gondjairól. Nagyon komolyan vesszük a választmányi tagságunkat, igyekszünk amit lehet, megtenni a művészekért. Nem békülhetünk meg a helyzettel, mely másodlagossá tesz tenne bennünket saját hazánk képzőművészeti életében .. . Itt hagytam abba a jegyzetelést. De Lapis András tettvágya példaadó. (tráser) Nézem a tévét Egy boldog ország Úgy bizony, a mi országunk egy boldog ország. Lehet. Korábban ugyan azt hittem, itt milliókat rogyaszt meg a rendszerváltás, a munkanélküliség, a padlóra került ipar, a mindentől rettegő, s oly bizonytalan mezőgazdaság, a keleti piacok elhalása, az infláció, a médiaháború, s milliók rettegnek attól, hogy vissza,át, -be, s még ki tudja hogyan rendeződünk. Ám aggodalmaim fölöslegesek voltak. Mert itt kérem az borzolja az idegeket, ha Szilágyi János, neves riporterünk kézzel nyúl a tejszínhabba. Aki nem tudná: a vasárnap reggeli Kávé habbal című produkcióról van szó, amelyben Szilágyi úr neves vendégekkel cseveg, majd mintegy levezetésképp ujját a tejszínhabba mártva nyel egy jókorát, s belemosolyog könnyedén a néző képébe, viszontlátásra. Ez kérem az amúgy is kellemes műsor egyik legkönnyedebb pillanata, s aki veszi a lapot, szinte máris követné a példáját. De mi nem a lapot vesszük. Hanem a levélpapírt, s írjuk dörgedelmes leveleinket a jólneveltségről, elítéljük a habbanyúlkálokat, s lázongunk a jó erkölcs nevében. Majd levelet fogalmaz az ellentábor is. — Azért is nyúlkáljon, Szilágyi úr! — s máris kész az össznépi perpatvar — ki tudja hány szólamban. Hát normálisak vagyunk mi? Ezért háborogni? Ezért írni? Vagy ennyire agyalágyult népünk némely csoportja, hogy jó (vagy rossz?) dolgában már azt sem tudja, mi fontos, s mit lehetne elintézni egy kézlegyintéssel. De miért is ne süllyedne idáig? Hiszen ezt láthatja nap mint nap magukat felelősnek kinevezett vezetőktől is, akik miközben épp a Dunánkat lopják, miközben egy felhevült újvezér itt, északon, már magyarellenes összefogást sürget, csak azon képesek rágódni, hogy, mikor és miért legyen a rádió elnöke, ki válthat le egy főszerkesztőt, s ha leváltotta, hát fasiszta bérencnek minősüljön, vagy a zsidók szekértolójának. A polgár pedig látja továbbá ama bizonyos parlament épületes vitáit, látja a vitaműsorok előtapsolóit, kik a Rákosi-korszakot megszégyenítve örjöngenek kedvenceiknek, s látja: immáron a tények elsikkadnak, s csak az indulatok irányítanak. Ha tovább vezetem a gondolati sort, hát nem túl sok jót jósolok Szilágyi úrnak sem. Mert könnyen elképzelhető, hogy a Habba Nyúlkálást Elítélő Magyarok Harci Szövetsége (HNyFMHSz) transzparensekkel vonul föl a tévé székháza elé, majd mondjuk bőrfejű segítséggel kőzáport zúdít az Azért Is Nyúlj Bele, Jani! (AMyBJ) tagjaira, kik púpozott kávéskanállal indulnak rohamra. Közben Szilágyi Jánosról kiderül, hogy kommunista, fasiszta és cionista bérenc, az anyja lófejet lopott a bagdadi halpiacon, az apja nyilaskeresztes ávóslegény volt Izlandon a múlt század első évtizedeiben, meg hát egyébként is kurva még a bárányfelhő is. Közben persze mi, légvárakra ítélt szürke mikiegér búslakodunk bizonyos munkanélküli ráták, meg létminimum alatti életek miatt, de hát kit érdekel. Legfeljebb talán Szilágyi urat, akit azonban addigra kiterítenek, s ő lesz a tejszínhab-ipar első saját halottja. Béke poraira! De mi lesz a mi porainkkal? -bátyi 1992.Mittall!6. ^Figaró II. ^ Tóth, a groteszk mestere Pénteken és szombaton este bemutatkozott a Figaro házassága másik szereposztása. (Szombaton egyébként még egy bemutatkozás volt: a Mecénás bérleté, melynek vendége Lengyel László közgazdász volt, de erről majd máskor.) Nem a teljes gárda volt új, Susanna maradt Vajda Juli, hisz egyik kiírt váltótársa, Frankó Tünde épp Amerikában versenyez Pavarottinál, a másik, Szilágyi Erzsébet pedig csak tavasszal áll be a szerepbe. S mivel Vajda maradt szobalány, nem lehetett Cherubin, amely szerepet a másik leosztásban elvileg neki kellett volna dalolnia. Ezt nem azért mondom, mintha nem lenne kitűnő Susanna: péntek este úgy adta elő a Rózsaáriát, hogy a nevezetes szóló nem sikeres betétszáma volt, hanem igazi drámai jelenet, melynek a történések sorában szerepe, feladata van. Az igazi újdonság Tóth János volt Pestről, ez az eredeti tehetségű vásári komédiás, ki az opera buffa hatáselemeit csempészte az előadásba. Ez a játékmód nem jellemző az előadás egészére, de Tóth ízléssel és mértéktartóan valósította meg a saját elképzelését. Azt persze lehet vitatni, hogy illik-e ebbe a produkcióba. Vitathatatlan és szinte megvilágosító erejű viszont az a tudás, amivel Tóth Figaróról rendelkezik. Minden mozdulatának értelme és oka van, egész viselkedése értelmes, nem szerep hagyományaiból, hanem a figura megértéséből és átéléséből táplálkozik. Legjobb példa az a jelenet, amikor kiderül, hogy Figaro voltaképpen Marcellina és Bartolo gyermeke. Busa Tamás, a másik Figaro, ezt a váratlan tényt nyugodtan veszi tudomásul. Tóth ezzel szemben kétségbeesetten harcol a felismerés ellen: az nem lehet, hogy ez a vén satrafa és ez az undok bajkeverő az apám és az anyám! Az iszonyodástól indul el, s a groteszk mozdulatok egész sorozatával jut el addig, hogy a jelenet végére beletörődik a megváltoztathatatlanba. Mindez persze logikus viselkedés, ám a szerep alakítói ritkán veszik a fáradságot, hogy kitalálják s végigjátsszák. Tóth János az operai emberábrázolásnak Szegeden eddigelé teljesen ismeretlen és szokatlan eljárását mutatja be. Jó volna, ha ennek az egyedi és eredeti tehetségnek az itteni jelenléte s hatása nem merülne ki néhány előadás leéneklésében. Nem volt ilyen szerencsénk a másik vendéggel. Felber Gabriella vivőerős szopránja túlságosan kemény a grófnő finom alakjához, ha pedig pianót énekel, egyszerűen nem lehet hallani. Szövege is nehezen érthető, színészileg megbízható teljesítményt nyújt. Andrejcsik István pontosan eltalálta azt az elegáns szenvedélyt, mely a grófnak alaphangja, s melyből jellemének összes vonatkozása kibontható. Erőteljes, szuverén alakítás, ráadásul a szólam illik az orgánumhoz. Áriájának nemes hangütése, okosan adagolt hullámzása az est egyik legjobb pillanata volt. A Don Pasqualéban megismert groteszk figuráját és mozgását ültette át Kővári Csaba Bartolo alakjába, ám jelenléte nem minden pillanatban adott kellő súlyt a figurának. Bajtay-Horváth Ágota nem alkalmas arra, hogy egy férfit külsejével elrettentsen. Pedig Marcellinának „rettentőnek” kell lennie. Ha külseje taszítóbb volna, akkor kapna igazán érdekes értelmet az a gyengédség, finom erotika, amellyel Bajtay megformálja a szerepet, s amely eredeti találmány. Kovács Hegedűs István kitűnő comprimarióvá nőtte ki magát. (így hívják az olasz operákban a kis-, és közepes szerepekre specializálódott énekeseket.) Persze azért egyszer érdemes lesz kipróbálni, nincs-e több a hangjában. Meglepő szépséggel szólalt meg az este a kertész Altorjay Tamás sima basszusán. Figurája nem oly eredeti és különös, mint a másik szereposztásban Lőrincz Zoltáné, de az Antoniója is igazán szeretetre méltó, hiteles figura. A Figaro másik, az előzővel egyenrangú gárdáját a darabban ugyancsak debütáló Kocsár Balázs dirigálta. MAROK TAMÁS : Pavarotti-verseny — RDV exkluzív NEM NYERTEK A SZEGEDIEK Nem került a Pavarotti-verseny gálájába a két szegedi énekesnő. Frankó Tünde és Matkócsik Éva két fordulón túljutva került a philadelphiai döntőbe, mely az utóbbi két hétben zajlott, s melynek gálaestjét tegnap este rendezték. A döntőben négytagú zsűri válogatta az énekeseket a gálaestre. Nyolc magyar fiatal jutott el Philadelphiába, közülük egy, Rost Andrea nem utazott ki. Információink szerint egyetlen magyar versenyző került be a gálába, Sári Andrea Nagyváradról, akit, hasonlóan a többi magyar versenyzőhöz, a Pentaton Alapítvány támogatott. A két szegedi énekesnő a jövő héten érkezik haza Amerikából, akkor részletesen beszámolunk a versenyről.