Reggeli Újság, 2004. november (1. évfolyam, 203-228. szám)

2004-11-01 / 203. szám

2004. november 1. HÉTKÖZNAP FELKÉSZÜLTEK A TÉLI IDÉNYRE A HEGYIMENTŐK Egyre többen keresik fel a sípályákat ! Bár a Bihar megyei sípályák minőségileg nem tudják felvenni a versenyt a tőlük nyugatabbra lévőkkel, vidékünkön is megerősödőben van a téli sportokat magában foglaló ágazat. Az egyre több tájékozatlan­ figyelmetlen síző miatt azonban a hegyimentők feladatai is megszaporodtak. Mivel évről évre egyre nagyobb a forgalom a romániai sípályákon, a balesetek száma is megsokszoro­zódott. A téli sportok, illetve a sziklamászás népszerűsége miatt a hegyimentők vállára is lényegesen több feladat nehezedik, mint né­hány évvel ezelőtt. Popper Zoltán (képünkön) szerint sokan anélkül indulnak útnak, hogy előzőleg megfelelőképp tájékozódnának a körülményekről. Mások olyan tú­rákra vállalkoznak, amelyek - ne­hézségükből kifolyólag - megha­ladják képességeiket. A nagyváradi szakember szerint a balesetek zömét a figyelmetlen­ség-felelőtlenség okozza. A nyá­ron például egy hat méter magas szikláról zuhant le egy fiatal, sú­lyos hátgerincsérüléssel szállítot­ták kórházba. Számos kalandvá­gyéhoz hasonlóan a magasban tré­fálkozó ifjú valószínűleg arra szá­mított, hogy a korszerű felszerelé­sek maguktól lépnek majd műkö­désbe, ha esetleg elveszíti az egyensúlyát, és leesik a falról. A testéhez erősített kötél vége azon­ban kicsúszott a feljebb álló társa kezéből. Váratlan fordulatok, szerencsét­lenségek természetesen a sípályá­kon is bekövetkezhetnek. A tavaly regisztrált hét hátgerincsérülésből öt a szeleburdi szánkázás miatt tör­tént. Tragédiát okozhatnak a köl­csönzőkből beszerzett sílécek is, mivel azok nagy részéről hiányzik a hófék, így a lécek könnyen lere­pülhetnek viselőjük lábáról. Fel­­melegedéskor is ajánlatos a szoká­sosnál óvatosabbnak lenni, hisz a napsütésben izzadni kezd a moz­gásban levő ember tenyere, füg­getlenül attól, hogy levetett-e már magáról egy-két rend ruhát vagy sem. Egyébként erőkifejtés közben lehetőleg senki se vetkőzzék le túl­ságosan, főként pár száz vagy ezer méter fölött. Noha a Bihar megyei hegyimen­tők szerződésben állnak a korsze­rűen felszerelt SMURD-dal, és csoportjukban négy orvos is tevé­kenykedik, továbbképző tanfolya­maikon a lavinaveszélyre utaló je­lek felismerésének, illetve a bizto­sítópontok kiépítésének technikája mellett az elsősegélynyújtás forté­lyainak az elsajátítása mindig ki­emelt fontosságot kap. A rendsze­res képzések nélkülözhetetlensé­gét az is alátámasztja, hogy az ese­tek 90 százalékában nem kell ki­hívniuk a mentőszolgálatot. Gya­korlati felkészítésük elektronikus próbababákon történik, aminél je­lenleg nincs jobb módszer. A hamarosan birtokba vehető pályák közül Popper az egy kilo­méter hosszú aranylaposit (Arie­­§eni) említette elsőként. A csúcsra gyalog 20-25 perc alatt érhetünk fel, az ott elébünk táruló panoráma azonban megéri a fáradságot. Ez­zel együtt a terep eléggé csalóka, mondhatnék: nehéz, tehát nem kezdőknek való. Aranyosláposon ugyanis megközelítőleg 200 méter a szintkülönbség a pálya legalsóbb és legfelsőbb pontja között. A szál­lás- és étkezési lehetőségek igen változatosak. Bár a nehezen megközelíthető Biharfüred is csodálatos, hegyge­rince inkább csak csúszkálásra al­kalmas. Akárcsak a nánhegyesi pálya, amely Nagyváradtól mind­össze egy ugrásra található, föld­rajzi fekvésének köszönhetően a magyarországi sízők is szívesen látogatják. Míg Aranyosláposon gyakran még májusban is hótakaró borítja a hegyoldalt, addig Nánhegyesen mesterségesen pótolják a hiányos­ságot. Tudni kell azonban, hogy a hóágyú csak -5 Celsius-fokig mű­ködtethető. Kiküszöbölendő az üres járatokat, a felvonókat általá­ban csak szombaton és vasárnap üzemeltetik egész nap, hétköz­napokon többnyire csak délután (Bánhegyesen délután 5 órától este 9-ig). Nyugati mintákat követve a sí­­túrázás virágkorát éli - tájékozta­tott Popper. „Előfordul, hogy eré­lyesen rá kell szólnunk a sízőkre, annyira bolondul siklanak le a me­redek lejtőkön” - mondta. A pályafenntartókkal kötött együttműködési megállapodásnak megfelelően a Bihar megyei hegyi­mentők segítsége a nap bármely órájában igénybe vehető. A beve­tésre készen álló szakemberekkel a Polgári Védelem ügyeletesén ke­resztül, azaz a (0259)982-es tele­fonszámot tárcsázva vehetik fel a kapcsolatot. A hívás ingyenes. Gurzó K. Enikő Rekviem halottak napjára Nagyszabású és ünnepi hangulatú vokál-szimfoni­­kus koncerttel tisztelgett halottak napja előtt a svájci turnéjáról hazatért Nagyváradi Filharmonikusok együttese. Az alkalomhoz illően egy gyászmise, még­pedig Giuseppe Verdi (1813-1901) Rekviemje szó­lalt meg Acél Ervin vezényletével és az Avram Ged­derj vezette filharmónia kórusának közreműkö­désével, valamint Kolozsvárról és Temesvárról érke­zett szólistákkal: Carmen Gurban (szoprán), Aura Tvarovska (alt), Marius Budoiu (tenor) és Gheor­­ghe Rosu (bariton) személyében. Verdi fejében már 1868-ban, Rossini halálakor megfogalmazódott egy Rekviem megírásának a gon­dolata, amiben más olasz zeneköltőkkel közösen állí­tottak volna emléket Rossininek. Ekkor keletkezett tollából a Libera me tétel, ám a többi mindössze terv maradt. Alessandro Manzoni, olasz költő és író, a ha­­zafiság megtestesítőjének 1873-ban bekövetkezett halála egész Itáliát megrázta. Verdi ekkor egészítette ki az 5 évvel azelőtt keletkezett töredéket egy teljes gyászmisévé, amelynek ősbemutatójára a milánói San Marcóban került sor 1874. május 22-én, a szerző vezényletével, majd a darab európai sikerútjára indult az elkövetkező évtizedekben. Reneszánszát a husza­dik században javarészt a világhírű karmester, Tosca­nini vezényletének köszönheti. A mű keletkezésekor Verdi már elismert és ünne­pelt operaszerző volt, túl az Aida, a Rigolettó, a Tra­­viata és még megszámlálhatatlan remekmű bemuta­tóján. A gyászmise távolról sem egy katolikus egyhá­zi zene hangulatát tükrözi, sokkal inkább az olasz operaszerzőre jellemző vonások vannak benne túl­súlyban, mint az olasz dallamosság, amely a legrövi­debb szólóktól egészen a hatalmas fúgaszerkezetekig formaalkotó alapkő. Verdi drámai feszültségeket te­remt a tömeg erejével. Képes egy felnagyított zeneka­ri apparátust és énekkart a legszívhezszólóbb pianók­­tól egészen a menydörgésig fokozódó fortissimókig kiaknázni, mindeközben nem válik ájtatossá vagy túl misztikussá, a szöveget is tisztán érthetővé tevő ola­szos melódiáival emberekhez szól, emberi nyelven. Egyik legszebb példa erre a folytott hangú a capella kórusrész szoprán szólóval (Requiem aeternam), amely megteremti az utána következő Libera me ha­talmas kirobbanó erejű fúgájával a hátborzongató kontrasztot a végső nyugalom és az örök haláltól való megszabadulás között. A kibővített rezeskar két trom­bitája szintén hatásosan, a karzat két oldalára helyez­ve szólalt meg, ezzel is híven szimbolizálva a Tuba mirum tételben, végítéletkor a világ minden tájáról felhangzó harsonákat. A nagyszabású művet Acél Ervin a tőle már meg­szokott rutinnal és hozzáértéssel vezényelte. A szólis­ták közül kiemelném a kolozsvári Gheorghe Ro§u ki­egyensúlyozott és tiszta baszbaritonját, amely a négy szólóénekes koloratúrja közül a legközelebb állt a vo­­kál-szimfonikus műfaj követelményeihez. Szintén em­lítésre méltónak tartom Carmen Gurban szopránját is, amit bár néha túlságosan színpadiasnak éreztem, zenei­leg kétségtelenül megállta a helyét. Nem vitatom el a tenor szólót éneklő Marius Budo­u operaénekesi ké­pességeit sem és a hozzá társuló meggyőző erejű forté­kat, ám nehéz elfelejtenem neki, hogy képtelen volt a leglíraibb momentumokban a félmagas pianókat kiéne­kelni. Az altot alakító Aura Tvarkovska sajnos szintén nem emelkedett fel az előadás követelményeihez, hangja kimondottan fakón hatott a négyesben. Mindig kényes feladat négy különböző szólistát belekényszerí­teni egy vokál-szimfonikus mű kompakt hangzásába, a választás sajnos ezúttal sem volt a legmegfelelőbb. Mi­nekutána más városokból kellett vendégművészeket hívni, talán jogos a kérdés, vajon Nagyváradon még ennyire sem lett volna képes elénekelni valaki ezeket a szólamokat? Végezetül kiemelném a kórus intenzív és lelkes szereplését, jó volna nemcsak húsvétkor és kará­csonykor hallani őket. Ami pedig a zenekar megszo­kott hiányosságait illeti, a némi összehangolatlanság mellett a legkellemetlenebb a mű végén elcsendesülő és mélybe hulló halk szavak rezesek által aláfestett vagy inkább mázolt utolsó két akkordja volt. Tóth Gábor Reggeli Újság / 3 SZEMSZÖG Válságos világ Kísérletezem, mégpedig embertársaimon. Ez ugyan elég szörnyen hangzik, de nincs benne semmi rosszindulat. Egy ideje, ha valaki amúgy rutinból megkérdezi, hogy vagy?, azt felelem: jól, vagy egészen jól. Embertársam arcára ilyenkor kiül a döbbenet, még rá is kérdez, hogy tényleg jól hallott-e. Jól. Elegem lett ugyanis a parttalan panaszokból, a kicsinyhitűségből. No persze nekem is megvannak a gondjaim, méghozzá számosak, de ha elhagyom magamat, előbb-utóbb összecsapnak fejem fölött a hullámok, amit nagyon nem szeretnék, ráadásul azzal, hogy önmagamat bátorítom - olyan ez, mintha éjszaka az erdőben fityerésznénk, hogy ne féljünk -, talán másokat is elgondolkodtatok, és ezzel hátha már segítettem is egy hangyányit. Ha sikerül, mondjuk, az olvasót egy milliméterrel közelebb hoznom a sokat emlegetett pozitív gondolkodáshoz, már nem múlt el nap eredménytelenül. Pesszimista nemzet vagyunk, így van ez talán évszázadok óta. Sírva vigad a magyar - tartja a mondás, ez egyrészt megállapítás, másrészt belenyugvás a megváltoztathatatlanba, és ez baj. Belenyugszunk a vereségeinkbe, mint ólomlábú, egy teljes mérkőzést végigküzdeni-hajtani nem tudó focistáink. „Nekünk­­ Mohács kell!" - így az általam ki nem állott mondás. Hát nekem nem kell ebből a lemondó legyintéssel elrebegett közhelyből! Megyek az utcán, és figyelem az emberek arcát, feszültek, idegesek, ön- és közveszélyesek, lelki betegek, melyet aztán testi kórság is követ előbb-utóbb. Válságban vagyunk gazdaságilag, emberileg, szellemileg, lelkileg egyaránt, az alattomos depresszió elárasztja a társadalmat, egyre több áldozatot szedve. Nem szánom vigasznak, de itt, a földgolyó e tájékán nem vagyunk egyedül. Elég, ha a rettenetesen szomorú, sőt tragikus román óhajt idézem: csak rosszabb ne legyen. A legtöbb magyar ismerősöm gyűlöli e szavakat, miközben feltűnt, hogy kezdik mondogatni ők is. A dolgok jelen állása szerint elég reménytelen helyzetben vagyunk, talán senki sem merte gondolni, hogy a bojárváltás után másfél évtizeddel ez a komoly gazdasági erőforrásokkal, szellemi és tárgyi adottságokkal rendelkező ország még mindig csak ott tartson, ahol tart. Persze nem mindenki kesereg ezen, mert egyesek képesek voltak meglovagolni a döglött lovat is, mint ahogy a háborúból, a pusztításból, a népirtásból is hasznot tudnak húzni számosan. A társadalmi egyenlőtlenség nem tesz jót az ember hangulatának, a szegénységbe, nélkülözésbe süllyedő középosztálybeli ott tart, hogy szeretné visszaforgatni a történelem kerekét az átkosba. Ábrándozik a régi szolgaságról, a piszkos, undorító, ám langymeleg pocsolyáról, és ennél rosszabbat aligha tehetne, ez ugyanis csak az ugrásra kész szélsőségeseknek, felforgatóknak használ. Alulírott sem tud, és talán nem is hivatott arra, hogy receptet nyújtson át az össznépi betegség orvoslására, hovatovább ő maga is a „leszakadók osztályához” soroltatik, de harc nélkül feladni gyávaság lenne! A kórt önfeladással meggyógyítani nem lehet, a harc eszköze pedig nem más, mint a szürkeállomány, a kiművelt emberi fő, a gondolkodás, az akaraterő, a jóra való törekvés. Ne feledjük végső intelmét a nagy madáchi műnek: „Mondottam ember: Küzdj, és bízva bízzál! ” Albert Attila IDEI BOCSKAI-DÍJASOK • Tiszalökön, Bocskai István hadainak 400 évvel ezelőtti gyülekezésének helyszínén adták át szombaton az idei Bocs­­kai-díjakat. A Bocskai Szövetség Erdély és Magyarország fejedelmének vég­rendelete szerint azokat tünteti ki, akik az erdélyi magyarság érdekében cse­lekednek. Ebben az esztendőben a Svédországban élő Tamás György Gyula az erdélyi képzőművészek kiállításainak szervezésében vállalt jelentős szere­péért, a Székely Nemzeti Tanács az autonómiatörekvések képviseletéért, Pat­­rubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke a magyar összetarto­zás jogi garanciáinak megteremtésére, a külhoni magyarok magyar állampol­gárságának visszaállítására tett kezdeményezéséért, Chrudinák Alajos pedig kiemelkedő televíziós tevékenységéért részesült kitüntetésben. Az ünnepség után a tiszalöki református templomkertben felavatták Bocskai István szobrát, amelynek alkotója az a Berek Lajos, akinek két hete Bihardiószegen leplezték le a fejedelemről készített mellszobrát. Leánykereskedelem Szombat hajnalban egy Suceava megyei Volkswagen Sharan jelent­kezett kilépésre a borsi vámnál. A határrendőröknek feltűnt, hogy az utas egyikének, egy 18 éves lány­nak vadonatúj az útlevele, és cso­magja is túl kicsi ahhoz, hogy - mint mondták - Olaszországba menjen. A lány végül bevallotta, a sofőr, bizonyos Ovidiu V. csináltatta meg neki az útlevelet, és azt ígérte, ad neki 1000 eurót, ha Olaszország­ban együtt él egy 30 éves férfival. A falticeni-i lány elmondása sze­rint nyolcgyermekes családban nőtt fel, egy olyan házban, ahol mai na­pig nincs se víz, se villanyáram. Ap­ja alkoholista, nagy nyomorban él a család. Van egy bátyja, aki amint megtudta, hogy Ovidiu 1000 eurót ad havonta a húgának, azonnal rá­bólintott az „üzletre”. Ovidiu még egy vasat sem adott áldozatának, és nagy valószínűség­gel odakinn sem látott volna pénzt a lány. Eladták volna szexrabszolgá­nak, kizsákmányolták volna, és az útlevelét is biztosan elvették volna, nehogy szökni próbáljon. Mircea Chiorean, a határrendé­­szet szóvivője elmondta, a férfi gyakran jön-megy Olaszország és Románia között, ám mostanig nem figyeltek fel rá. Ovidiu V. nem volt hajlandó vallomást tenni, mind csak azt hajtogatta, ügyvédet akar...Meg­kérdeztük tőle, választ-e ő, vagy hi­vatalból kirendelünk egy ügyvédet, mire azt felelte, majd ő. Hát akkor várjon, míg ideér Suceavából a saját védője! Tény, büntetőeljárás indult ellene leánykereskedelem alapos gyanújával” - mondta a szóvivő. Both Abigél

Next