Reggeli Újság, 2004. november (1. évfolyam, 203-228. szám)

2004-11-30 / 228. szám

8 / Reggeli Újság Még mindig káderezünk Kevés magyar anyanyelvű tanügyi káder jelentkezik az iskolaigaz­gatói vizsgákra - nyugtatott meg egy hírügynökségi jelentés. Ponto­sabban: megnyugtatott volna, ha nem tudnám, hogy mást akartak tu­datni, mint amit sikeredett. Az 1972-ben megjelent, számtalan változatlan kiadást megért és máig a legtöbbek által használt értelmező szótár szerint a káder „párt vagy társadalmi szervezet, ill. üzem tevékeny tagja” vagy „politikai­lag és szakmailag egyaránt megfelelő szakember”. A 2003-as átdol­gozott kéziszótár már árnyaltabban fogalmaz: ugyanezeket a megha­tározásokat a „kissé elavult” pontosítással vezeti be, majd megadja a szó pejoratív vagy gúnyos jelentését is: „érdemtelenül magas beosz­tásba, előnyös helyzetbe került személy”. Ez azonban nem jelenthet újat senkinek, hiszen már sok évtizeddel ezelőtt is tudta mindenki, miért kell lekáderezni az üres állásra jelentkező ismeretlent, és azt is, hogy ki számított jó kádernek. Hogy miért olvashatók mégis ilyen hírek? A régi beidegződés ve­zette a kolléga tollát? Megeshet, de valószínűbbnek tartom, hogy egy­szerűen csak tükörfordítással van dolgunk: a cadru didactic, cadru sanitar stb. tartja életben a kádert. Száműzzük hát végre a káderteme­tőbe, és írjunk­ mondjunk tanügyi, egészségügyi stb. dolgozót, de még inkább pedagógust, nevelőt, óvónőt, tanítót, tanárt, ápoló(nő)t, nő­vért, orvost. Nemcsak helyesebb, pontosabb is lesz a szöveg. W. Cs. SZÓVIGYÁZÓ 2004. november 30. Sokan vagyunk ám! Nyelvművelőinknek és minden­kinek követendő példaként emlí­tem dr. Brauch Magdát, aki az egy­re inkább szórvánnyá váló Aradon küzd, dolgozik annak érdekében, hogy gát emelkedjék e sokak által visszafordíthatatlannak mondott folyamat elé. Teszi ezt fajtánk kö­vetkezetes szívósságával, kard és egyéb gyilok nélkül, pusztán a szó fegyverével. Nyelvművelő írásainak újabb kötetét nemrég kaptam kézhez. Ezt is az Erdélyi Gondolat Könyvkia­dó adta ki Székelyudvarhelyen, 2003-ban. Ez kérdések tömkelegét veti fel. Ennyire lemaradtunk vol­na itt, Nagyváradon? Aradi szerző­nek miért kell és érdemes Erdély másik szegletében kiadni munká­ját - érvényesek-e a magyar Gol­gota melletti megállapítások a Szé­kelyföldre? Miért nem lehet e kö­tethez mifelénk hozzájutni? A válaszok is maguktól értető­dők. Váradon azért nem lehetett (ma sem lehet) kapni a kötetet, mert átalakulnak könyvesboltjaink - fájdalomcsillapítót és egyéb nya­valyák elleni gyógyszert lehet ven­ni, nyelvromlásra semmit sem. Holott a Közös anyanyelvünkért című kötet felér egy egész gyógy­szertárral: a helytelen nyelvhasz­nálat, a pongyolaság, a torzítás, az idegenmajmolás ellen kínál orvos­ságot. Másodsorban: ami Transz­­szilvániánk nyugati felére begyű­rűzött, az előbb-utóbb jelentkezhet a tömbszékelységben is, és ugye­bár jobb megelőzni, mint utólag kezelni a bajt. Sajnos, mifelénk a parlagfűjelenség ütötte fel a fejét, azaz a többség, az írott, és hangzó média nagyobb része tudomásul vette a (nyelvi), gaz létét, ám csak itt-ott irtja. Inkább ímmel, mint ámmal, még ha esküvel fogadta is az anyanyelvápolást. E jegyzetnek azért nem lett A többség diadala a címe, mert tud­ván tudom: jó páran vagyunk Brauch Magda nézeteit vallók. Itt, a Körös-parton is. Tüzes Bálint I Aki előbbre jut az életben, aki­nek rendeződnek az anyagi ügyei, vagy aki végre szót tud érteni vala­kivel, azaz aki így vagy úgy ’bol­dogul’, arra azt szoktuk mondani, hogy sikerült zöld ágra vergődnie. A szólásban foglalt kép első te­kintetre többé-kevésbé érthetőnek látszik. Van, aki úgy értelmezheti, hogy a zöld a reménység színe, a szólás pedig reményeink valóra válását fejezi ki. Másoknak meg a szólás hallatára annak a földön vergődő, sebzett madárnak a képe jelenhet meg, amelyik csapkod a szárnyával, míg csak föl nem ver­gődik egy faágra. Ezzel megmene­kül a közvetlen veszélytől, és a maga szempontjából kedvezőbb helyzetbe jut. A szólás történetére vonatkozó adatok azonban nem igazolják eze­ket a pusztán a fantáziára épített eredetmagyarázatokat. Kétségte­len ugyanis, hogy kifejezésünk legrégibb ismert formájában nem közvetlen szemléletet tükröző nyelvi kép, hanem idegenből szár­mazó jövevény: szóról szóra való fordítás. „Aki az gyönyörűségre adta magát, zöld ágra nem mehet” - olvassuk a 16-17. század fordu­lóján élt kiváló szótáríró és zsoltár­fordító filológus, Szenczi Molnár Albert egyik munkájában. Ez a mai szólásunk előzményének tekinthető kifejezésforma pedig ennek a német szólásnak magyarra való átültetése: auf keinen grünen Zweig (Ast) kommen. Arra, hogy kifejezésünk német eredetije honnan származik, több érdekes magyarázat született. Ele­inte az ószövetség egyik nyelvi ké­pével („Nem idejében telik el éle­te, és az ága ki nem virágzik”) pró­bálták kapcsolatba hozni, de ha­mar rájöttek, hogy a két kép között nagyon távoli a rokonság: innen nemigen származhat a szólás. Ké­sőbb egy hajdani német jogszokás­ban keresték a forrását: birtokátru­házáskor az eladó egy olyan gye­pes göröngyöt adott a vevőnek, a­­melybe az eladott terület egyik fá­járól tört zöld gallyat is beleszúrt. Ebből a szokásból azonban sem a szólás alakját, sem pedig a jelenté­sét nem lehet igazában megérteni. Ezért mások abból indultak ki, hogy van egy olyan német szólás, amely a felakasztást a száraz fa meglovaglásának a képével fejezi ki. Szerintük e szólás ellenpárja­ként keletkezett a zöld ágra való hivatkozást tartalmazó kifejezés. Minthogy azonban ez is nagyon erőszakolt magyarázat, inkább azt a néhány nyelvi adattal is igazol­ható feltevést tekinthetjük a német szólás legvalószínűbb, de koránt­sem teljesen megnyugtató eredet­megfejtésének, amely azt veszi alapul, hogy a zöld ág szókapcso­latot általában a növekedés, a te­nyészet jelképeként használták. A zöld ágra vergődik kifejezést tehát régebben jövevényszólásnak tartották, mivel megfelelője meg­van a németben, a szlovákban és néhány más nyelvben is. De már 1630-ból is van a szólásra adatunk („zöld ágra nem mehet”), és a ré­gebben ’lomb’ jelentésű zöld ág más vonatkozásban is a boldogu­lásnak, a sikernek, a kívánt cél el­érésének jelképeként élt az elmúlt korok embereinek tudatában (vö. például azt a régi magyar babonás hiedelmet, hogy álomban zöld fára felhágni tisztességet jelent, továbbá ezt a régi szóláshasonla­tot: vágyódik, mint a kecske a zöld ágra). Akárhogy álljon is a dolog a né­met szólás keletkezését illetően, az kétségtelennek látszik, hogy a ma­gyarban alakilag mintegy megele­venedett, tartalmilag pedig valószí­nűleg konkrét szemléleti hátteret kapott az eredetileg fordításként átvett kifejezés. Az alaki „megele­­venedés” abban mutatkozik meg, hogy a szólásnak több változata is keletkezett nyelvünkben. Revicz­ky egyik költeményében zöld ágra jut alakban találkozunk vele. Jókai pedig egy helyütt ezt írja: „Akkor a te sorsodat is zöld ágra vihetem, gyerek!” A 19. század végén aztán a jól ismert zöld ágra vergődik for­ma teljesen kiszorította a haszná­latból a régebbi változatokat, és a kifejezés egyedül közkeletű alak­jaként él ma is. Hogy az idők folyamán szemlé­leti hátterét vesztett német szólás fordításának a magyarban eredeti­leg konkrét képi jelentést tulajdo­nítottak, arra két körülményből kö­vetkeztethetünk. Az egyik a már említett alakváltozatok keletkezé­se, a másik pedig - ami ennek is egyik oka lehet - az, hogy a zöld ág szókapcsolat régi nyelvükben nem afféle alkalmi jelzős szerkezet volt, mint amilyen manapság, és amilyen például a száraz ág, virá­gos ág vagy a zöld levél, zöld pá­zsit stb. A zöld ág a régiségben egyetlen egységes fogalmat jelölt, azt, amelyet a lomb szóval feje­zünk ki. Nyilvánvaló bizonyítéka ennek többek között az, hogy Szenczi Molnár Albert magyar-la­tin szótárában s ennek számos ké­sőbbi átdolgozott kiadásában nem­csak a zöldág önálló címszó, ha­nem még a zöldágas meg több ez­zel alkotott, egyetlen latin szóval értelmezhető szókapcsolat is van. A nagy cseh nevelőnek, Comenius­­nak az Orbis sensualium pictus cí­mű tankönyvében pedig azt olvas­suk, hogy az élő fa törzsöké „el­osztja magát ágakra és ágbogakra (zöld ágakra), amelyek lesznek a falevelekből”. Ha a zöld ágat fale­velek és gallyak együttesen alkot­ják, kétségtelen, hogy ’lomb’-ot kell rajta értenünk. Annak pedig, hogy miért használták régen a lomb helyett a zöld ágat, az a ma­gyarázata, hogy lomb szavunk a 17. század vége felé és a 18. szá­zadban már nem használt, elavult vagy csak némely nyelvjárásban élő szó volt, s hogy újra közkeletű­vé, irodalmivá vált, azt a nyelvújí­tóknak, elsősorban Baróti Szabó Dávidnak és Csokonai Vitéz Mihálynak köszönhetjük. Ha mármost ezek tudatában megpróbálunk a régiek gondolko­zásmódjába belehelyezkedni, jog­gal föltehetjük, hogy a németből fordított zöld ágra megy kifejezés határozói részén, a ’lombra’ je­lentésű zöld ágra kapcsolaton - minthogy a lombot mindig maga fölött látja az ember - a fel fogal­mának színesebb, szemléletesebb körülírását értették. A régiek tuda­tában tehát a zöld ágra megy (jut, visz) és a felmegy (­jut,­­visz) kö­zött olyasféle viszony lehetett, mint amilyet manapság érzünk az égig magasztal és a felmagasztal vagy a porig sújt és a lesújt között, azaz a zöld ágra kapcsolatban a fél- igekötővel is kifejezhető iránymegjelölésnek konkrétabb, érzékletesebb nyelvi kifejezését láthatták. Hogy ez valóban így le­­hetett, annak a szólás mai formája is egyik bizonyítéka. A vergődik ige ugyanis nyilvánvalóan a fel­vergődik hatására került a szólás­ba, azaz - más oldalról nézve a kérdést - azért éppen a vergődik igét tartalmazó alakban állandósult a szólás, mert a zöld ágra megy, zöld ágra jut jelentése igen közeli rokonságban volt a felvergődiké­­vel, és az ige jelölte cselekvést, fo­lyamatot színesebben lehetett kife­jezni, ha az igekötőt egy rokon je­lentésű, a ’fel’ fogalmat konkrétan megnevező szókapcsolattal, a zöld ágra kifejezéssel helyettesítették. Következtetésünk azonban ter­mészetesen csak akkor állja meg a helyét, ha a felvergődik régebb szó, mint a zöld ágra vergődik szó­lás. S ez tudomásunk szerint így is van. A felvergődik ige konkrét ér­telemben élt már a 18. század vé­gén, és átvitt jelentésben is hasz­nálták már a 19. század elején, a zöld ágra vergődik szólásformára pedig csak Arany Jánosnak egy 1858-i levelében találtuk a legré­gebbi adatot. SZÓLÁSAINK EREDETE Zöld ágra vergődik Arról érdeklődött M. Zs. nagyváradi olvasónk, hogy van-e valami köze a zöld ágra vergődik szólásunknak ahhoz, hogy a zöld a remény színe. Kérdésére D. Nagy Gábor Mi fán terem? című kötete segítségével válaszolunk. Babér és borostyán Az ismeretlen eredetű babér növénynév először az egri vár leltárában bukkan fel a nevezetes 1552. esztendőben, mégpedig a seborvoslás eszközei kö­zött. A szerbhorvátból átvett borostyán szó a 13. század óta adatolható, és a legkorábbi előfordulásai­ban ’babér’-t, illetve ’repkény’-t jelentett. A babér levele és bogyója gyógyszerként szolgált, a növény erről volt nevezetes. Lippay János 1662- ben azt tanácsolja gazdasági kalendáriumában, hogy a „lúdfiaknak reggel evés előtt egy kevés sót, babért, azaz Laurusfának gyümölcsöt és hamucskát adjanak be”. Később a Földközi-tenger mellékén honos örökzöld ágaiból font koszorú, a babérkoszorú az elismerés, a dicsőség jelképe lett. Erre utal a köz­nyelv két ismert szólása is: nem terem neki babér, il­letve ül a babérain. Az érzékeny képzeletű írók vonakodtak azonban elfogadni, hogy ez a konyhai műszó, a babér (a bur­gonyalevesbe tett babérlevél) volna az ókor dicsősé­ges laurusa, mellyel a hadvezéreket jutalmazták. Kétségbe vonták azt a tényt, hogy a nagyszabású di­adalmeneten a rabszolga babérnak nevezett koszo­rút tartott volna az arannyal hímzett bíborba öltözött hadvezér feje fölé, azt suttogva a fülébe: ne feledd, hogy ember vagy! Plinius szerint a babérba nem csap a villám, és ezért válhatott a dicsőség jelképé­vé. Kazinczy is viszolygott attól, hogy a konyhai és patikai babér legyen a dicsőség és a halhatatlanság jelképe. Azt írta Nagy Gábornak: „A babér jó szó, igenis, de csak a’ Konyhába és a’ Rickl boltjába való.” A dicsőséget jelképező növény neve az iroda­lomban egyrészt a latin laurus maradt, majd a boros­tyán lett. Laurust ír nemegyszer Berzsenyi: „Mint a setét völgy csermelye, életem / Elrejtve lappang, s halkan csördegél / a laurus erdők homályin.” Kazinczynak valóságos élménye a sötét levelű, bőven burjánzó örökzöld borostyánról volt, hatására átmenetileg a művészet és a hadi dicsőség jelképnö­vénye a borostyán lett. Ebben az értelemben a bo­rostyán a 19. század első harmadától nyert polgárjo­got az irodalomban. A borostyán szimbolikus, átvitt jelentésére Petőfinek az Arany Jánoshoz intézett versét idézhetjük: „Más csak levelenként kapja a bo­rostyánt, / S neked rögtön egész koszorút kell adni.” A borostyán szó szimbolikus használata a babér szó­val ellentétben később azonban teljesen kiveszett. Szükséges hangsúlyoznom végül, hogy a fent em­lített borostyán (tudományos nevén Hedera helix) nem azonos a regionális erdélyi köznyelvben élő bo­rostyán növénynévvel, melynek tudományos neve Syringa vulgaris. A borostyán ebben az értelemben hasonlósági alapon keletkezett tájszó, szemben az irodalmi orgona növény névvel. Murádin László

Next