Reggeli Újság, 2004. november (1. évfolyam, 203-228. szám)
2004-11-30 / 228. szám
8 / Reggeli Újság Még mindig káderezünk Kevés magyar anyanyelvű tanügyi káder jelentkezik az iskolaigazgatói vizsgákra - nyugtatott meg egy hírügynökségi jelentés. Pontosabban: megnyugtatott volna, ha nem tudnám, hogy mást akartak tudatni, mint amit sikeredett. Az 1972-ben megjelent, számtalan változatlan kiadást megért és máig a legtöbbek által használt értelmező szótár szerint a káder „párt vagy társadalmi szervezet, ill. üzem tevékeny tagja” vagy „politikailag és szakmailag egyaránt megfelelő szakember”. A 2003-as átdolgozott kéziszótár már árnyaltabban fogalmaz: ugyanezeket a meghatározásokat a „kissé elavult” pontosítással vezeti be, majd megadja a szó pejoratív vagy gúnyos jelentését is: „érdemtelenül magas beosztásba, előnyös helyzetbe került személy”. Ez azonban nem jelenthet újat senkinek, hiszen már sok évtizeddel ezelőtt is tudta mindenki, miért kell lekáderezni az üres állásra jelentkező ismeretlent, és azt is, hogy ki számított jó kádernek. Hogy miért olvashatók mégis ilyen hírek? A régi beidegződés vezette a kolléga tollát? Megeshet, de valószínűbbnek tartom, hogy egyszerűen csak tükörfordítással van dolgunk: a cadru didactic, cadru sanitar stb. tartja életben a kádert. Száműzzük hát végre a kádertemetőbe, és írjunk mondjunk tanügyi, egészségügyi stb. dolgozót, de még inkább pedagógust, nevelőt, óvónőt, tanítót, tanárt, ápoló(nő)t, nővért, orvost. Nemcsak helyesebb, pontosabb is lesz a szöveg. W. Cs. SZÓVIGYÁZÓ 2004. november 30. Sokan vagyunk ám! Nyelvművelőinknek és mindenkinek követendő példaként említem dr. Brauch Magdát, aki az egyre inkább szórvánnyá váló Aradon küzd, dolgozik annak érdekében, hogy gát emelkedjék e sokak által visszafordíthatatlannak mondott folyamat elé. Teszi ezt fajtánk következetes szívósságával, kard és egyéb gyilok nélkül, pusztán a szó fegyverével. Nyelvművelő írásainak újabb kötetét nemrég kaptam kézhez. Ezt is az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó adta ki Székelyudvarhelyen, 2003-ban. Ez kérdések tömkelegét veti fel. Ennyire lemaradtunk volna itt, Nagyváradon? Aradi szerzőnek miért kell és érdemes Erdély másik szegletében kiadni munkáját - érvényesek-e a magyar Golgota melletti megállapítások a Székelyföldre? Miért nem lehet e kötethez mifelénk hozzájutni? A válaszok is maguktól értetődők. Váradon azért nem lehetett (ma sem lehet) kapni a kötetet, mert átalakulnak könyvesboltjaink - fájdalomcsillapítót és egyéb nyavalyák elleni gyógyszert lehet venni, nyelvromlásra semmit sem. Holott a Közös anyanyelvünkért című kötet felér egy egész gyógyszertárral: a helytelen nyelvhasználat, a pongyolaság, a torzítás, az idegenmajmolás ellen kínál orvosságot. Másodsorban: ami Transzszilvániánk nyugati felére begyűrűzött, az előbb-utóbb jelentkezhet a tömbszékelységben is, és ugyebár jobb megelőzni, mint utólag kezelni a bajt. Sajnos, mifelénk a parlagfűjelenség ütötte fel a fejét, azaz a többség, az írott, és hangzó média nagyobb része tudomásul vette a (nyelvi), gaz létét, ám csak itt-ott irtja. Inkább ímmel, mint ámmal, még ha esküvel fogadta is az anyanyelvápolást. E jegyzetnek azért nem lett A többség diadala a címe, mert tudván tudom: jó páran vagyunk Brauch Magda nézeteit vallók. Itt, a Körös-parton is. Tüzes Bálint I Aki előbbre jut az életben, akinek rendeződnek az anyagi ügyei, vagy aki végre szót tud érteni valakivel, azaz aki így vagy úgy ’boldogul’, arra azt szoktuk mondani, hogy sikerült zöld ágra vergődnie. A szólásban foglalt kép első tekintetre többé-kevésbé érthetőnek látszik. Van, aki úgy értelmezheti, hogy a zöld a reménység színe, a szólás pedig reményeink valóra válását fejezi ki. Másoknak meg a szólás hallatára annak a földön vergődő, sebzett madárnak a képe jelenhet meg, amelyik csapkod a szárnyával, míg csak föl nem vergődik egy faágra. Ezzel megmenekül a közvetlen veszélytől, és a maga szempontjából kedvezőbb helyzetbe jut. A szólás történetére vonatkozó adatok azonban nem igazolják ezeket a pusztán a fantáziára épített eredetmagyarázatokat. Kétségtelen ugyanis, hogy kifejezésünk legrégibb ismert formájában nem közvetlen szemléletet tükröző nyelvi kép, hanem idegenből származó jövevény: szóról szóra való fordítás. „Aki az gyönyörűségre adta magát, zöld ágra nem mehet” - olvassuk a 16-17. század fordulóján élt kiváló szótáríró és zsoltárfordító filológus, Szenczi Molnár Albert egyik munkájában. Ez a mai szólásunk előzményének tekinthető kifejezésforma pedig ennek a német szólásnak magyarra való átültetése: auf keinen grünen Zweig (Ast) kommen. Arra, hogy kifejezésünk német eredetije honnan származik, több érdekes magyarázat született. Eleinte az ószövetség egyik nyelvi képével („Nem idejében telik el élete, és az ága ki nem virágzik”) próbálták kapcsolatba hozni, de hamar rájöttek, hogy a két kép között nagyon távoli a rokonság: innen nemigen származhat a szólás. Később egy hajdani német jogszokásban keresték a forrását: birtokátruházáskor az eladó egy olyan gyepes göröngyöt adott a vevőnek, amelybe az eladott terület egyik fájáról tört zöld gallyat is beleszúrt. Ebből a szokásból azonban sem a szólás alakját, sem pedig a jelentését nem lehet igazában megérteni. Ezért mások abból indultak ki, hogy van egy olyan német szólás, amely a felakasztást a száraz fa meglovaglásának a képével fejezi ki. Szerintük e szólás ellenpárjaként keletkezett a zöld ágra való hivatkozást tartalmazó kifejezés. Minthogy azonban ez is nagyon erőszakolt magyarázat, inkább azt a néhány nyelvi adattal is igazolható feltevést tekinthetjük a német szólás legvalószínűbb, de korántsem teljesen megnyugtató eredetmegfejtésének, amely azt veszi alapul, hogy a zöld ág szókapcsolatot általában a növekedés, a tenyészet jelképeként használták. A zöld ágra vergődik kifejezést tehát régebben jövevényszólásnak tartották, mivel megfelelője megvan a németben, a szlovákban és néhány más nyelvben is. De már 1630-ból is van a szólásra adatunk („zöld ágra nem mehet”), és a régebben ’lomb’ jelentésű zöld ág más vonatkozásban is a boldogulásnak, a sikernek, a kívánt cél elérésének jelképeként élt az elmúlt korok embereinek tudatában (vö. például azt a régi magyar babonás hiedelmet, hogy álomban zöld fára felhágni tisztességet jelent, továbbá ezt a régi szóláshasonlatot: vágyódik, mint a kecske a zöld ágra). Akárhogy álljon is a dolog a német szólás keletkezését illetően, az kétségtelennek látszik, hogy a magyarban alakilag mintegy megelevenedett, tartalmilag pedig valószínűleg konkrét szemléleti hátteret kapott az eredetileg fordításként átvett kifejezés. Az alaki „megelevenedés” abban mutatkozik meg, hogy a szólásnak több változata is keletkezett nyelvünkben. Reviczky egyik költeményében zöld ágra jut alakban találkozunk vele. Jókai pedig egy helyütt ezt írja: „Akkor a te sorsodat is zöld ágra vihetem, gyerek!” A 19. század végén aztán a jól ismert zöld ágra vergődik forma teljesen kiszorította a használatból a régebbi változatokat, és a kifejezés egyedül közkeletű alakjaként él ma is. Hogy az idők folyamán szemléleti hátterét vesztett német szólás fordításának a magyarban eredetileg konkrét képi jelentést tulajdonítottak, arra két körülményből következtethetünk. Az egyik a már említett alakváltozatok keletkezése, a másik pedig - ami ennek is egyik oka lehet - az, hogy a zöld ág szókapcsolat régi nyelvükben nem afféle alkalmi jelzős szerkezet volt, mint amilyen manapság, és amilyen például a száraz ág, virágos ág vagy a zöld levél, zöld pázsit stb. A zöld ág a régiségben egyetlen egységes fogalmat jelölt, azt, amelyet a lomb szóval fejezünk ki. Nyilvánvaló bizonyítéka ennek többek között az, hogy Szenczi Molnár Albert magyar-latin szótárában s ennek számos későbbi átdolgozott kiadásában nemcsak a zöldág önálló címszó, hanem még a zöldágas meg több ezzel alkotott, egyetlen latin szóval értelmezhető szókapcsolat is van. A nagy cseh nevelőnek, Comeniusnak az Orbis sensualium pictus című tankönyvében pedig azt olvassuk, hogy az élő fa törzsöké „elosztja magát ágakra és ágbogakra (zöld ágakra), amelyek lesznek a falevelekből”. Ha a zöld ágat falevelek és gallyak együttesen alkotják, kétségtelen, hogy ’lomb’-ot kell rajta értenünk. Annak pedig, hogy miért használták régen a lomb helyett a zöld ágat, az a magyarázata, hogy lomb szavunk a 17. század vége felé és a 18. században már nem használt, elavult vagy csak némely nyelvjárásban élő szó volt, s hogy újra közkeletűvé, irodalmivá vált, azt a nyelvújítóknak, elsősorban Baróti Szabó Dávidnak és Csokonai Vitéz Mihálynak köszönhetjük. Ha mármost ezek tudatában megpróbálunk a régiek gondolkozásmódjába belehelyezkedni, joggal föltehetjük, hogy a németből fordított zöld ágra megy kifejezés határozói részén, a ’lombra’ jelentésű zöld ágra kapcsolaton - minthogy a lombot mindig maga fölött látja az ember - a fel fogalmának színesebb, szemléletesebb körülírását értették. A régiek tudatában tehát a zöld ágra megy (jut, visz) és a felmegy (jut,visz) között olyasféle viszony lehetett, mint amilyet manapság érzünk az égig magasztal és a felmagasztal vagy a porig sújt és a lesújt között, azaz a zöld ágra kapcsolatban a fél- igekötővel is kifejezhető iránymegjelölésnek konkrétabb, érzékletesebb nyelvi kifejezését láthatták. Hogy ez valóban így lehetett, annak a szólás mai formája is egyik bizonyítéka. A vergődik ige ugyanis nyilvánvalóan a felvergődik hatására került a szólásba, azaz - más oldalról nézve a kérdést - azért éppen a vergődik igét tartalmazó alakban állandósult a szólás, mert a zöld ágra megy, zöld ágra jut jelentése igen közeli rokonságban volt a felvergődikével, és az ige jelölte cselekvést, folyamatot színesebben lehetett kifejezni, ha az igekötőt egy rokon jelentésű, a ’fel’ fogalmat konkrétan megnevező szókapcsolattal, a zöld ágra kifejezéssel helyettesítették. Következtetésünk azonban természetesen csak akkor állja meg a helyét, ha a felvergődik régebb szó, mint a zöld ágra vergődik szólás. S ez tudomásunk szerint így is van. A felvergődik ige konkrét értelemben élt már a 18. század végén, és átvitt jelentésben is használták már a 19. század elején, a zöld ágra vergődik szólásformára pedig csak Arany Jánosnak egy 1858-i levelében találtuk a legrégebbi adatot. SZÓLÁSAINK EREDETE Zöld ágra vergődik Arról érdeklődött M. Zs. nagyváradi olvasónk, hogy van-e valami köze a zöld ágra vergődik szólásunknak ahhoz, hogy a zöld a remény színe. Kérdésére D. Nagy Gábor Mi fán terem? című kötete segítségével válaszolunk. Babér és borostyán Az ismeretlen eredetű babér növénynév először az egri vár leltárában bukkan fel a nevezetes 1552. esztendőben, mégpedig a seborvoslás eszközei között. A szerbhorvátból átvett borostyán szó a 13. század óta adatolható, és a legkorábbi előfordulásaiban ’babér’-t, illetve ’repkény’-t jelentett. A babér levele és bogyója gyógyszerként szolgált, a növény erről volt nevezetes. Lippay János 1662- ben azt tanácsolja gazdasági kalendáriumában, hogy a „lúdfiaknak reggel evés előtt egy kevés sót, babért, azaz Laurusfának gyümölcsöt és hamucskát adjanak be”. Később a Földközi-tenger mellékén honos örökzöld ágaiból font koszorú, a babérkoszorú az elismerés, a dicsőség jelképe lett. Erre utal a köznyelv két ismert szólása is: nem terem neki babér, illetve ül a babérain. Az érzékeny képzeletű írók vonakodtak azonban elfogadni, hogy ez a konyhai műszó, a babér (a burgonyalevesbe tett babérlevél) volna az ókor dicsőséges laurusa, mellyel a hadvezéreket jutalmazták. Kétségbe vonták azt a tényt, hogy a nagyszabású diadalmeneten a rabszolga babérnak nevezett koszorút tartott volna az arannyal hímzett bíborba öltözött hadvezér feje fölé, azt suttogva a fülébe: ne feledd, hogy ember vagy! Plinius szerint a babérba nem csap a villám, és ezért válhatott a dicsőség jelképévé. Kazinczy is viszolygott attól, hogy a konyhai és patikai babér legyen a dicsőség és a halhatatlanság jelképe. Azt írta Nagy Gábornak: „A babér jó szó, igenis, de csak a’ Konyhába és a’ Rickl boltjába való.” A dicsőséget jelképező növény neve az irodalomban egyrészt a latin laurus maradt, majd a borostyán lett. Laurust ír nemegyszer Berzsenyi: „Mint a setét völgy csermelye, életem / Elrejtve lappang, s halkan csördegél / a laurus erdők homályin.” Kazinczynak valóságos élménye a sötét levelű, bőven burjánzó örökzöld borostyánról volt, hatására átmenetileg a művészet és a hadi dicsőség jelképnövénye a borostyán lett. Ebben az értelemben a borostyán a 19. század első harmadától nyert polgárjogot az irodalomban. A borostyán szimbolikus, átvitt jelentésére Petőfinek az Arany Jánoshoz intézett versét idézhetjük: „Más csak levelenként kapja a borostyánt, / S neked rögtön egész koszorút kell adni.” A borostyán szó szimbolikus használata a babér szóval ellentétben később azonban teljesen kiveszett. Szükséges hangsúlyoznom végül, hogy a fent említett borostyán (tudományos nevén Hedera helix) nem azonos a regionális erdélyi köznyelvben élő borostyán növénynévvel, melynek tudományos neve Syringa vulgaris. A borostyán ebben az értelemben hasonlósági alapon keletkezett tájszó, szemben az irodalmi orgona növény névvel. Murádin László