Repülés, 1970 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1970-11-01 / 11. szám

Szeptember 12-én indították útba a LUNA —16 automatikus állomást a Hold és környé­kének tudományos kutatására. Több mint egy éves szünet után újították fel a szovjet holdkutatási kísérleteket. Mit fog tenni az új automatikus állomás? — ez a kérdés ke­ringett néhány napig a tudományos megfi­gyelők körében. A kísérlet időpontja is felkeltette a figyel­met, mert 1970 szeptember 12. emlékezetes év­forduló. 1959. szeptember 12-én, szintén szom­baton indították a LUNA—2 holdszondát, az első űreszközt, amely a Holdba csapódott. Ezzel a nagy visszhangot kiváltó űrkísérlettel avatták fel a szovjet holdkutatási programot 11 évvel ezelőtt. A LUNA—2 holdszonda 393 kg súlyú volt és mozgása teljesen balliszti­kus pályán ment végbe. A LUNA—16 automatikus állomást valószí­nűleg PROTON-hordozórakéta juttatta a kozmoszba, amelyet a megelőző holdkutatási kísérleteknél (Szonda 4—7 és főként a LU­NA—15) már szintén alkalmaztak. Ez a raké­ta mintegy 5 tonnát képes a Hold térségébe juttatni, ami már manőverezésre képes űr­eszközhöz elegendő. Ugyanazon hordozórakéta-típus és külön­böző elnevezésű űreszközök a szovjet hold­kutatásban: vázlatosan azt mondhatjuk, hogy a SZONDÁ-kkal a visszatérő utat, a LUNA- kkal az odamenetet kutatták. A 68—69-es SZONDÁ-k valószínűleg orbitális fülke nél­küli SZOJUZ-ok voltak, melyekkel a vissza­térés eljárását dolgozták ki a második koz­mikus sebesség körülményei között. A LUNA már más berendezés, automatikus állomás, amely igen összetett hajtóműrendszert tar­talmaz, hogy megvalósíthassa a Hold meg­közelítéséhez szükséges manővereket. A szovjet űrkutatók már 1968-ban meghatá­rozták programjukat: űrhajósaik egyelőre a Föld közelében maradnak és a Hold kutatá­sát automatikus állomásokra bízzák. Előre­láthatólag ebben az évtizedben a személyze­­tes űrepülések fő erőfeszítései a tartós űr­állomás létrehozására irányulnak. Az ame­rikaiak is az APOLLO-program befejezése után csak 1980-tól tűzik ismét napirendre a Hold további kutatását űrhajósokkal. A 70-es éveket tehát a felderítő műveleteknek és a jövendő nagy Hold-expedíciók előkészítésé­nek szentelik mindkét oldalon. Az amerikai­ak nyilvánvalóan előnnyel rendelkeznek az APOLLO-űrrepülések következtében, többek között az ember magatartásának ismereté­ben hold­ körülmények között. Viszont el­maradnak a szovjet űrkutatók mögött auto­mata berendezéseik előkészítését tekintve. A NASA felelősei csak most foglalkoznak az­zal, hogy a Martin-céget megbízzák a VI­KING automatikus állomás Hold-kutatásra alkalmas változatának tanulmányozásával. A szovjet űrkutatók ezzel szemben már több éve előkészítették holdkutatási prog­ramjukat automatikus állomások berendezé­seinek tervszerű kifejlesztésével. Mégis, ami­kor a LUNA—16 még csak a Hold felé tar­tott, a nyugati űrkutatási szakértők egy ré­sze azon tanakodott, hogy hány kísérlet vá­lik vajon szükségessé a szovjet tudósoknak a sima holdra érkezés technikájának kidolgozá­sához holdkörüli keringési pályáról leeresz­kedő automata állomással. A korábbi űrkí­sérletek automata berendezései közvetlenül érkeztek a Hold felszínére. Az amerikai APOLLO-formula eltérése a LUNA—16 esetétől lényeges, mert az APOLLO- űrhajó holdkompjának holdkörüli pályán tett manővereit és leereszkedését megkönnyí­tette az űrhajósok jelenléte. A Houston-i központ számítógépei nagy pontossággal re­konstruálták az APOLLO-űrhajók és hold­kompjaik pályáját, a szükséges manővere­ket kiszámították és a parancsokat az űrha­jósokhoz továbbították. A személyzet pa­rancsnoka a parancsokat egybevetette az ál­tala mért adatokkal és a kívánt pillanatban működésbe léptette a hajtóművet. A holdkörüli pályán keringő űreszköz le­ereszkedésénél csökken a sebesség, görbül a pálya, melynek állandóan ellenőrizni kell a magasságát. A leszállás programja tehát két paraméter — a pálya hajlásszöge és a moz­gási sebesség — változásainak figyelembevé­tele szerint alakul, míg a közvetlen érkezés­­nél elegendő a sebesség szabályozása. A LUNA—9 és 14 esetében például a Holdtól 6500 km-re lépett működésbe a hold-szondák tájékozódó rendszere és a berendezést a boly­gó középpontja felé irányította. Így a teljes fékezés és leereszkedés azonos elhelyezkedés­nél történt. A holdkörüli pályáról történő leereszkedés nehézségeit jól jellemzi az APOLLO—11 pél­dája: űrhajósai nélkül az EAGLE-holdkomp a Holdon összezúzódott volna. Az amerikaiak automatikus holdraszállási technikájuk elké­szültével 1971-től, az APOLLO—15 hold-expe­díciónál számolhatnak legelőbb, amikor még nem rendelkeznek automatikus állomással. Ezzel szemben a Szovjetunió a LUNA—16 ta­núsága szerint mind az automatikus sima holdraszállás technikájával, mind az automa­ta állomással egyaránt rendelkezik. A LUNA—16 űrkísérletnél minden az elő­zetes tervek szerint folyt le. A szeptember 12-én indított automatikus állomás 17-én állt rá 110 km-es közel kör alakú holdkörüli ke­ringési pályájára. Több mint egy napig ke­ringett ezen a pályán, hogy paramétereit a lehető legpontosabban bemérhessék és ezál­tal további manővereit előkészíthessék. A művelet célja a sima leszállás megvalósítása keringési pályáról, amelyet még egyetlen automatikus berendezés sem teljesített. Ez olyan siker, amelyet eddig csak személyzetes űreszközzel valósíthattak meg, igen nagy nehézségek árán. A holdfelszínig két alkalommal módosítot­ták a LUNA—16 pályáját kis hajtóműveinek működtetésével. Az űrrakéta először 106/15 km-es elliptikus pályára állt át, majd ezt követően pályájának holdközeli pontját 600 méterre csökkentették. Íme az első nagy meglepetés: a Szovjetunió kidolgozta az ult­ratakarékos holdraszállás technikáját. Isme­retes, hogy nehézségi előtérben egy mozgás annál költségesebb, minél hosszabb ideig működik a rakétamotor és egyszerű a sza­bály: a fékezés minden perce legalább 0,1 km/mp-be ,,kerül”. Más szóval az űrrakéta lelassítása, ha 2,6 km/mp sebességgel csa­pódna egyébként a Holdba, 1 perces fékezés esetén 2,7 km/mp sebesség kell a semlegesí­téshez, 2 mp-es fékezés esetén 2,8 km/mp. A LUNA—9 1966-ban 46 mp-es fékezést igényelt és ezt az időt akkor különösen rövidnek tar­tották a SURVEYOR 200 mp-es fékezéséhez képest. A LUNA—16 esetében tehát a fékezőhajtó­műnek csak a 600 m-es magasságtartomány­ban kellett működnie, ami jóval gazdaságo­sabb az APOLLO-program 13—15 km-es ma­gasságtartományához képest. Automata állo­más esetén a legnagyobb lassítás 5 g körül még elfogadható, csupán a fékezés program­ját kell tökéletesen számítani és biztosítani, hogy a fékező rakéta a kívánt pontossággal működjék. Ezek a feltételek teljesültek: a LUNA—16 (Folytatás a 17. oldalon) LUNA-16: a holdkutatás újabb szakasza A Luna—16 automa­tikus űrállomás a szerelőálványon. A szeptember 12-én in­dított állomás 17-én állt rá a holdkörüli pályára, majd a 110 km-es köralakú pá­lyát fokozatosan 600 m-es holdközeli tá­volságra csökkentet­ték, ahonnan meg­kezdődött a holdfel­színre leereszkedés Dzezkazgan (Kazah SZSZK) térségében. 13 napos sikeres út után — szeptember 24-én — ért földet a Luna—16 automatikus űrállomás hold­kőzetet szállító, visszatérő berendezése. A képen: a gömb alakú vissza­térő egység, -- benne a holdkőzetet tartalmazó hermetikus kapszu­lákkal

Next