Wanted, 1997 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 11. szám

Utoljára A GLOBÁLIS ZENEI GONDOLKODÁST HIRDETŐ, GILES PETERSON ÁL­TAL ALAPÍTOTT TALKIN’ LOUD KIADÓ ZÁSZLÓVIVŐJE, A GALLIAI NYOLC ÉVES KÉSÉSSEL HOZZÁNK IS ELHOZTA FANTASZTIKUS DZSESSZUGGESZTÍV ZENÉJÉT, AMELLYEL A SZI­GET LELASSULT LAKÓIT SIKERÜLT ALAPOSAN FELPÖRGETNIE. Pedig utoljára lépett nagyobb közönség elé a zenekar. A FELOSZLÁSRÓL SZÓLÓ HÍREKET A SAJTÓTÁJÉKOZTATÓN ERŐSÍTETTE MEG ROB GALLAGHER, A CSAPAT ALAPÍTÓJA. MI­VEL MINDEN KOLLÉGA ŐT AKARTA, ÚGY DÖNTÖTTEM, A Galliano „másik felét", a csinos Valerie Etienne-t ké­rem FEL AZ ELSŐ ÉS EGYBEN UTOLSÓ WINTED-INTERJÚRA. nősebben nem érintettek meg bennünket, mert előítéleteink voltak ezzel a fajta zenével szemben. Aztán meghallottuk a Long Time Gone-t, és rögtön elhatároztuk, hogy feldolgozzuk. Csakhogy ehhez a szerző, David Crosby engedélye kellett, aki Los Angelesben betegeskedett. Átrepültünk Ameriká­ba, és nagy nehezen sikerült kinyomozni, hol lakik. Odamentünk, de csak a kertészével sikerült beszélni, és mivel még aznap vissza kellett utaznunk, odaadtunk neki egy Galliano-kazettát, hogy juttassa el Crosbyhoz. Néhány nap múlva Crosby felhívott bennünket, mondta, hogy nagyon tetszik neki a zenénk, és mehet a dolog.­­ Az IGAZI ÁTTÖRÉST HOZÓ THE PLOT THICKENS ALBUMOTOKON EGÉSZ SOR TÁRSADALMI PROBLÉMÁT ÉRINTETTETEK, MINT PÉLDÁUL AZ AUTÓPÁLYA­ÉPÍTÉSEK ELLENI TILTAKOZÓ MOZGALMAK. MEGVAN MÉG EZ A POLITIKUS ÉLE a Gallianónak? - Igen, csak már nem annyira evidens, mint korábban, nem nagyon írunk politikus dalszövegeket. Ettől függetlenül a jelen problémái ugyanúgy foglalkoztatnak bennünket. Például az útépítéseket ellenzőkkel tartjuk a kapcsolatot, azóta is, hogy a róluk szóló számunk klipjét az egyik tünte­tésükön forgattuk, egyfolytában küldik a szórólapjaikat. Szóval az érdeklődésünket nem vesztettük el, de már nem hangoztatjuk a nézetein­ket a zenénkben.­­ Mindenki elképedve hallotta Robtól, hogy a Galliano felosz­lik. Van ennek valami komoly oka? - Ez számunkra természetes döntés volt, és azt hiszem, hogy jókor hagyjuk abba, az utolsó lemezünk baromi jól sikerült. Mindannyiunknak megvannak a saját elképzelései, én most írtam egy szerződést a szólóle­mezem elkészítésére, Rob most éppen egy barátja filmjéhez ír zenét, mi­közben szervezi az új zenekarát és egy Rizzo nevű lány karrierjét egyen­geti, de az ütősünk Spry is külön utakon jár. Ettől függetlenül elképzelhető, hogy Rob bandájában, a Headstrongban újra együtt játszunk, és tervezünk egy különleges előadást, amiben a klasszikus kabaré elemeit ötvözzük a modern technológiával, a dzsesszel, és a tánczenével. Ebből is láthatod, hogy még mindig együtt vagyunk, csak nem Galliano név alatt. Azt a ze­nekart ma láthatod utoljára. 4 RAY - Hogyan kerültél a zene­karba? - Engem Steve White, Paul Weller mostani dobosa ajánlott be Robnál, mert korábban már dolgoz­tunk együtt. Még a pontos dátumra is emlékszem: 1991. február 26-án csatlakoztam a Gallianóhoz, és az­nap este föl is léptem velük. - A Galliano előtt mivel FOGLALKOZTÁL? - Háttérénekesnőként dolgoz­tam. Néhányszor turnéztam az Animal Nightlife funkzenekarral, az­tán 1984 körül szólószerződést kö­töttem a Jive Recordsszal; két zenész haverommal közösen csináltunk egy Shalamar-szerű funky-diszkós albu­mot. Ezenkívül csak vokáloztam. - A TE VERZIÓD SZERINT HOGY FEJLŐDÖTT KI AZ ACID JAZZ? - Az acid jazz nagyjából­­egészéből Rob agyából pattant ki. A kifejezést Rob és Giles viccnek szán­ták, az akkor berobbanó acid zenék­nek mutattak fityiszt vele. Az igazi acid jazz színtér egy évig volt élet­képes Londonban, gyorsan kifulladt, mint a többi divat. Ezután az acid jazz fogalom olyan zenekarokat vett egy kalap alá, mint a Young Disciples, a Jamiroquai, az Incognito, vagy a Brand New Heavies, és az emberek azt gondolták, hogy ez az igazi acid jazz, pedig az eredetileg inkább kis klubok zenéje volt. - Szereted az acid jazzt? -- Hogy szeretem-e? Számomra ez a stílus nem létezik többé, de a Jamiroquai és a Brand New Heavies néhány dala tetszik. Az, amit most acid jazznek neveznek, a 70-es évek soulos beütésű diszkózenéjé­nek kliséin alapszik. A mi koncep­ciónk szerint az acid jazz a dzsessz és a breakbeat keverékét jelentet­te, stílusok fúzióját. A mai acid jazz tömegcikk. - Beszélj egy kicsit Giles Petersonról! Jó főnök? - Ó, Giles egy igazi ász! Irtó ren­des fickó, roppant alapos és egysze­rűen mindent tud a zenéről. A dzsessz a nagy szerelme, de más stí­lusokban ugyanúgy otthon van. Jó neki dolgozni, mert egyből vevő az új ötletekre, mindig lelkes és ben­nünket is képes mindig felspannolni. - Befolyásolta ő akármilyen módon a Galliano zenéjét? - Bizonyos fokig, hiszen az ele­jén sokszor kértük ki a véleményét, de akkor is mindig számíthattunk a tanácsaira, amikor már tudtuk, mi­lyen irányba akarunk menni. Amúgy is sokat vagyunk együtt, mert ő Rob legjobb barátja.­­ Az első albumotokon sok ETNOMOTÍVUMOT HASZNÁLTATOK, MÍG A LEGUTÓBBI, 4-ES SZÁMMAL ELLÁTOTT LEMEZEN A TECHNOTÓL A drum'n'bassig EGÉSZ SOR ÚJ HANG­ZÁST ALKALMAZTATOK. Ez SZÁNDÉ­KOS ELMOZDULÁS VAGY TERMÉSZETES FEJLŐDÉS EREDMÉNYE? - Az utóbbi. Az első lemezen tel­jesen más gárda játszott, még én sem voltam tagja a Gallianónak, bár a lemez turnéján már én énekeltem. Akkoriban nagyon kevés pénzt, de annál több ötletet feccöltek bele a lemezfelvételbe. Az az album olyan, mintha megzenésített verseket hall­gatnál. A világzenei motívumok a kü­lönféle ütőshangszereknek köszön­hetően kerültek bele a számokba. Aztán a következő években egyre in­kább belemélyedtünk a techno ze­nékbe, ami nyilvánvalóan kihallat­szott a lemezeinkből.­­ AZ ELSŐ SLÁGERETEK A LONG Time Gone volt, egy Crosby, Stills, Nash & Young feldolgozás. Azt hallottam, hogy ennek tör­ténete van. - Négy-öt évvel ezelőtt felfedez­tük magunknak Joni Mitchellt, a Crosby, Stills, Nash 81 Youngot és a hozzájuk hasonló zenéket, de külö­ ember

Next