Wanted, 1998 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11. szám
Ákos: ...ott van a Brazil, de Ridley Scott-tól több minden bejött. Ugye ő készítette a Szárnyas fejvadászt meg az Alien-et. Az egy zseniális mozi! Volt dramaturgia, tudták, mi miért van, a hajó vezérlőrendszerét Mothernek hívták, és a csaj egyedül van a hajón ezzel a rémalakkal, úgy ordít fel, hogy „Mother, open the doors!". És százezer ilyen ötlet található benne. A Meteo is remek film. Annyira szerettem ezt a filmet, hogy felkutattam a forgatási helyszíneket, és két klipet is ott forgattunk. W (Néró): - Elfogytak már a filmes ambícióid? Ákos: - Még mindig vannak. Az Ikon-klipet végül is én rendeztem. A filmezés már nagypálya. Ha belevágnék, nincs popsztárkodás. Egy ideje írok forgatókönyv-ötleteket. Készre egyet sem írok csak azért, hogy teletöltsem velük a fiókot. Kis tehénlepényeim vannak, amikből össze lehet gyúrni a fő sztorit. Egyszer már pályáztam a filmalapnál, de... (a felszolgálónak) Állj, ebben nincs tej!kapásból. És eszembe jutott, milyen jó lehet zenésznek lenni, azt mondják neki, Áj dzsászt kerd tu széj áj lóv jú, és eljátssza. W (Bébé): - Mint ahogy az sem jellemző, hogy másoknak írjál számokat. Ákos: - Én csak olyan számokat írok, amiket el tudok énekelni. Hogy miért nem tudok írni másoknak, álljon itt elrettentésképp e példám. Köztudott, hogy Dorozsmai Péter rendezi az Orsi-produkciót. Ő az, akitől közvetve énekelni tanultam, aki bevezetett a stúdiótechnika rejtelmeibe, és aki szerintem egy zseniális dobos, nagyon jó hangszerelő. Hangmérnök. Az egyetlen. Itt szeretném elmondani, hogy szent tehenetek, a Kispál és a Borz egyetlen hallgatható lemezt készített, az Ágy, asztal, tévét, a Tom-Tom stúdióban, azt rendszeresen hallgattam, a többi úgy szól, mintha lavórba pisálnának. Péter azt mondta: hé, te igen jó haverom vagy, írjál nekem szöveget az új Orsi-lemezre. Mi az nekem, válaszoltam. Hazamentem, oszt’ elgondolkodtam. Nem jött ki egy sor sem a tollamból. Biztos rossz napom van, gondoltam, majd holnap. Aztán harmadnap forró kádfürdőt vettem. Negyednap bánatosan ültem a szőnyeg közepén, és egy pohár vörösbort is megittam, gondolván, majd az beindít. Eltelt három hónap, írtam egy igen gyenge refrént és egy igen rossz verzét. Nálam ez úgy van, hogy bár igen sokat szoktam gyurmázni egy szövegen, de a lényeg azért hamar kibukik. Mondtam, jó, csókolom, ezt abbahagyom. Valószínűleg nem vagyok elég empatikus, másrészt talán túlságosan rányomom az egóm ezekre a dolgokra. Vonószenekar Ákos: - A Pejtsik Péterre (a néhai After Crying csellistája) úgy találtam, hogy 1917-ben, a Téli Palota ostroma előtt közvetlenül, találkoztunk a Rádióban egy éjszakai műsorban, ahol jól összevesztünk. Ő, mint az elitkultúra éhenkórász képviselője védelmezte tőlem a kultúrát, mert én szennykultúra vagyok, tudod. Valaki kitalálta egyszer, hogy ami kommerciálisan sikeres, az feltétlenül bóvli. Szóval én ezt kikértem magamnak, és elindult egy rádiós vita. Megjegyeztem a fazont, igazi énektanár, korszakán, csellózik, lóg rajta a gönc, de valami volt benne, ami tetszett. Régi vágyam volt, szerelmesen gondoltam arra álmatlan éjszakákon, hogy a szintivel felpakolt vonós szólamokat egyszer igazi, élő, drága vonószenekar játssza fel. Mert olyan jól szól az amerikai felvételeken... A Wanted hasábjain üzenem az érdeklődőknek: az élő zenekar sokkal rosszabb, mint a szintetizátor. Ugyanis recseg alattuk a szék, prüszkölnek, harákolnak, hamisak, mint az állat, sietnek, mint a disznó, és ötpercenként üvöltenek, hogy „szünet”! De mégis van benne valami. Visszatérve Pejtsikre, annyi maradt meg bennem róla, hogy egyszer vele szeretnék dolgozni, a vitát teljesen elfelejtettem. Ő nem, első reakciója nem igazán volt pozitív, aztán meghallgatta az első dalt, és szép volt látni, ahogy felenged. Nagyon jól esett, egyik legjobb élményem a lemezkészítés során, hogy láttam, hogy megszereti a dalomat. W (Néró): - Fontos, hogy ilyen emberek is szeressék a dalaidat? Ákos: — Jó lenne, ha jönnének. De nem jönnek. Én hívok. W (Bébé): - Én sem tudom elképzelni rólad, hogy odamennének hozzád arcok, hogy gyere, zenéljünk egyet. El tudnád képzelni Kóbor Jánost az Omega együttesen kívül másik zenekarban? Ákos: - Nem, íme egy sztori, hogy én miért nem vagyok zenész. Ákos: - Ültünk Bon Jovival egy fogadáson az MTK-stadionban 1999-ben, olyan közel volt, mint te. Mindkettőnket a Coca-Cola szponzorált akkoriban, ezért kerültem oda. És akkor azt mondta, gyere fel, éneklünk közösen egy számot. Egyből beszartam. Pont annyira vagyok Bon Jovi-rajongó, mint ti... w (Bébé): - Te nem tudhatod, mekkora Bon Jovi-rajon- gók vagyunk! y Ákos: - Megkérdezte: a With A Little Help From My 's Friends nem megy? ! W (Lukács testvér): - A Csipkés kombiné, az megy. Ákos: - Hát, azt nem tudom, válaszoltam. Valami más Beatles-számot? Ilyenkor az van, hogy elnézel a csávó feje fölött, és egyáltalán nem jut eszedbe még a Yesterday sem. Semmi. Most mond- tam azt, hogy nem akarok a színpadra menni? Valami Rolling Stonesszámot?, mondta. Akkor már végképp betojtam. Közben meg vicces az egész szituáció, Bon Jovi azon erőlködik, hogy egy olyan számot mondjon, amit te is ismersz. Akkor egy Bon Jovi-számot?, szólt hozzám. Húúú, bazmeg. Fölnéztem, és ki volt ragasztva egy plakát, hogy Sleep When I'm Dead Tour. Sleep When I’m Dead, nyögtem. Jó, akkor menjünk az öltözőbe. Kis kalapomat forgatgattam a kezemben, bementem, Bon Jovi meg leült egy gitárral a kezében, és elkezdte játszani, hogy (énekel) tiririririri, tiririri, tiriririri, sleep when I’m dead! Én meg ott álltam lemerevedve. Mary, hozz be egy lemezborítót! Mary behozta, tessék Jón, de öt perc múlva koncert. Öt perc múlva? Akkor, sorry Arkosh, maybe next time! Amikor kimentem, azon gondolkoztam, hogy nem tudok egy Beatles-számot se kívülről, de egyáltalán nem tudok semmilyen számot. Jó, biztos van olyan Peter Gabriel- vagy Depeche Mode-szám, amit el tudok énekelni, de azt sem tudnám Sztori egy-kettő A kakas rajta ül a tikon Ákos: — Valami rendkívül szimpatikus gálán söröztünk az Irigy Miriggyel, és félsörös állapotban zokogtak, hogy kifogytak a megvalósítható ötletekből. De tudod, miért? Mert nem kaptak engedélyt olyan előadóktól, mint a Hip Hop Boyz vagy a Cipő. Azt mondtam, hogy ha azt akarjátok kiprovokálni, hogy engedjem, hát mondtam én valaha, hogy nem? Jaj, de jó! Tizenöt percen belül ott volt egy papír, amit alá kellett írnom. Nem kértem be az anyagot, csak lemezen hallottam. Pont akkor jelent meg, amikor a Frankfurti Zenei Vásár volt, éppen odaigyekeztünk a Madhékkal. Betettük a CD-t. Tíz óra az út Frankfurtig, tíz órát sikoltozunk végig, tízszer hallgattuk végig folyamatosan. Jól le van véve az a lágy, hisztérikus, önmagamnak elhittem típusú Ákos-éneklés. Sípos nagyon szórakoztató. Nemrég találkoztam megint velük egy tévéműsorban, mondtam nekik, hogy akkor most feldobtam a magas labdát: iszony, flakon, iikon, hatodikon. • commando networkFotó : Lukács Dávid <3. Ákos: Ikon Falcon Records/BMG Azon gondolkozom, hogy mi a bibi Ákos dalaival. Mert. Meghallgatjuk az Ikont, aztán konstatálhatjuk, hogy korrektmód, sőt igényesen és komoly műgonddal összeválogatott hangszínek, normálisan kidolgozott zenei témák biccentenek. Szerzői dalok vannak ráadásul, ami manapság fehér holló a hazai rádiósanszos zenék körében, szó sincs gagyiról. Ákos a magyar monisztrím legtávolabbi pontja - dalszövegek is vannak, kerekek, érthetőek, nincsenek elharapott szövegek és nyelvi lehetetlenségek, a gömök és hasonló rettenetek. A dalszövegek, a dalok maguk, a hangszerelés és általában az egész album arról tanúskodik, hogy a szerzőnek van elképzelése arról, mit és hogyan szeretne hallani és látni; hallhatunk az After Crying-os Pejtsik Péter vezetésével vonószenekart és egyébként is: megállapíthatjuk, hogy Ákos valószínűleg hallgat mai, friss popzenét. Produkció ez külcsínan és belbeccsel, koncepiózus és megtervezett, tudatos meg minden, de attól félek, hogy mégsem az a popzenébe oltott költészet, aminek Ákos látni szeretné saját produktumát. A biccentéssel, ezzel a kimért gesztussal lehet a gond; azzal, hogy miután végighallgattam az ikont, csak hümmögni és helyeselni sikerült. Azzal lehet a gond, hogy Ákos dalaiból hiányzik a belémkapaszkodás esélye; attól tartok, „költészet” nem úgy lesz, hogy minden versszak azt sugallja, „ez bizony mélység, kedves befogadó”. Attól félek, hogy Ákos dalaira, bár azok jószándékúak és hazai pályán még mindig a színvonalasabbak és átgondoltabbak közül valóak, mégis rámászik a közhelyesség, a bombasztikusság, sőt helyenként a líra eszközeivel véghezvitt demagógia érzete. Túlságosan menthetetlenül - messze vannak tőlem, hiányzik belőlük a vállalt gondolatokat oldó humor, egymás hegyén-hátán a sok vérkomoly kijelentő mondat és hiányoznak az olyan pillanatok, ahol a megcélzott mélység arányában el tudnék gyöngülni. Ez a bibi.