Wanted, 1999 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 7. szám
I r Loc uv ONSTt K „Ml VAGYUNK A M›r*S~ER RAACNr e. Mór* **..mUTAT|UK, HOCY ~ I* |” ///// / i ** til / «./“ V IM« • M» r—i. »»*— Később többedmagammal behatolok egy kosárlabda-létesítménybe, ahol identitásom feltárása után leültetnek a székekkel körülvett három asztal egyikéhez, itt lelkes várakozásba kezdek, s akkor egyszer csak a szomszéd asztalnál helyet foglaló frontemberre leszek figyelmes... Asszem itt valami félreértés támadt, ugyanis azt a megbízatást kaptam hogy őt kérdezzem - próbálkozom kedvesen az ügyeletes néninél, aki mosolyogva közli, hogy neki én Lars Ulrich-hoz vagyok beírva, s jobban teszem ha ott maradok, mert ha meglátja, hogy nincs senki az asztalánál, még bent talál maradni, és akkor ő sincs. Némi hezitálás után átosonok a másik asztalhoz, hátha épp válaszolóban érem Hetfieldet valamelyik feltenni szándékozott kérdésemre, s nagy kb.-ra ezt tudom meg: növöget a gyerek, már veri a zongorát... Szilveszterkor tényleg lesz technigátos buli Pontiacban... az MTV az egy nagy geci, és hülye is, mert ha valaki felemel egy baseball-ütőt egy klipben azt letiltják, bezzeg ha valakit megerőszakolnak, az mehet...elsőre izgi az unplugged meg a friscói szimfonikus kooperáció, másodikra őK, harmadikból nem kérnek... ahányszor valami seggfej diák elkezd lövöldözni, azonnal megtalálják a rockzenészeket — hát ilyeneket válaszol, az egyébként kellemesen nyugodt, megfontolt, beszédében is megnyerő orgánumú, jókedvű és üdítően kiegyensúlyozottnak tűnő gitáros-énekes a hozzá intézett hallhatatlan kérdésekre. Közben megjelenik Kirk Hammett egy másik asztalnál, mi pedig hiába várunk két órát Ulrich eljövetelére —ez idő alatt meghallgathatunk egy Metallica-próbát a gondosan, függönyökkel e célra elkülönített teremrészből. 3. Főnökünk, a nap alászállásával én is elvegyülök a küzdőtér forgatagában, s kezdetét veszi a show. Bármit is hallottam én a függöny mögül próba gyanánt kiszűrődni, az csak arra volt jó, hogy most láthassam, miből lesz a cserebogár; hogy kemény munka nélkül bizony ők sem szólnának úgy, mint az ágyúk pedig úgy szólnak. Ha mindent nem is játszanak el, amit eddig tanultak, azért majdnem, és bizony mondom, hogy nagy tanulók - ilyen faszságokat csak azért beszélek, mert még emlékszem, hogy röhögtünk a ’80-as évek első felében, amikor valami heavyre gyógyult önkényes kutató először mutatott Metallicát nekünk, s a következő évtized elejéig nem is igen változott a véleményem róluk. Kissé meglepődöm az akár pszichedelikusnak is mondható színes háttéren és fényjátékon, a keverőpult mögött hirtelen szellősé lett téren (jegyár: ötezer - érted meg), élvezem a káprázatos megszólalást, a köröttem lelkesen dohányzók füstjét, s figyelemmel kísérem a terpesz-térdelésben görnyedők hányási kísérleteit, ugyanúgy, mint a műlábát vesztett lelkesedő kényszerpihenőjét a fűben. A masszív többség úgy tűnik, minden számot kívülről fúj, legalábbis a kulcsszavak megfelelő helyre való kórusos beordításából erre következtetek. A Garage Inc. feldolgozáslemez számai feledve, még a Whiskey In A Jar című Thin Lizzy-klasszikus is lemarad, pedig erre tippelünk mint ráadásszám, inkább csupa klasszikus a nyolcvanas évekből, irdatlan hosszúnak tűnnek mára, ilyenkor kiképzés jelleget ölt az 1999-re szépen finomra csiszolt thrash. Van azután beépített augusztus 20., megdurrannak a petárdák, de az én lábam fáradni kezd, mert már öreg vagyok, lelketlen és törődött. CS. M. (Monszter: D. Zs.) fotó: Lukács Dávid Úti Vivaton 2. Nem hiába mondta a Wantednak a tavaly júliusi interjúban DAVE WYNDORF, hogy az Apokalipszis most a kedvenc filmje a modern filmtörténetből: zenekara, a MONSTER MAGNET színre lépése előtt Coppola filmjének azon részlete ordít a hangfalakból, mikor a helikopteren ülő amerikai katonák Wagner valkűrjeinek hangjára megkezdik légicsapásukat. „Mi vagyunk a Monster Magnet, és most megmutatjuk, hogy mi hogyan szeretjük!”-ordítja a bajszos Wyndorf és négy zenésze élén megkezdi a tripet... 1970-be. Stooges, MC 5, korai Alice Cooper - a korszak amerikai rockelitje támad fel háromnegyed órára ebben a médiumzenekarban. A dobos olyan stílben ül, ahogy már vagy húsz éve nem szokás, a vokálokba besegítő, hangszerét túlvezérlő basszista hajsátra egy pillanatra sem nyílik szét arca előtt, a két gitáros a szólók alatt egy-egy emelvényre lép pózolni, a bikahangú Wyndorf pedig - aki bajszát és hosszú haját semmilyen trend miatt nem fogja levágni, mégsem válik Manowar-szerű szánalmas vicce - pillanatnyi szünet nélkül hergeli a közönséget és magát. „Szöget ütöttem a fejembe, tudom, hogy el vagyok szállva, mikor vezetem a traktort a drogfarmon. Kés a hátamban, lyuk a karomon, vezetem a traktort a drogfarmon” - ez az egyik refrén a tavalyi - kristályosan zseniális - Powertrip albumról. „SOHA AZ ÉLETBEN NEM FOGOK MÉG EGY NAPOT DOLGOZNI”-ez a másik. Megakul. Előjönnek a jóval beszakadtabb Dopes To Infinity album kulcsdalai ’95-ből, a Negasonic Teenage Warhead, meg a csajoknak ajánlott címadó. A zárás a Space Lord, a rock egyik tavalyi csúcspillanata. A MONSTER MACNET MŰFA LEGJOBB TOPOSZAIT ÉLTETI TOVÁBB, ÁLLATI, IGAZI, DE IRÓNIA IS VAN BENNE - EZ AZ, AMIT A METALLICA, HIÁBA SZÓLÓBBAN, SOHA NEM FOG ELÉRNI. Dave Wyndorf