Wanted, 2001 (7. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 9. szám
Csak a zene számít (meg az érzés) IX. Mezőtúri Wanted Fesztivál 2001. július 4-7. Az igazat megvallva Mezőtúr imádnivaló hely, például mert a fesztiválnak otthont adó laktanya éppen megfelelő méretű, elfér ott is vagy öt helyszín, mégis meg lehet találni mindenkit. Az egyébként unalomnak nevezett nyugalom a városban (és a strandon) csak segít rákészülni az estére, de talán arra is magyarázattal szolgál, hogy a helyi lakosok miért nem rontanak vasvillával az árokban aludni térő fiatalemberekre. Amúgy meg szent meggyőződésem, hogy örülnek jelenlétünknek. Részemről pedig három napig annyira örültem, hogy utolsó nap sikeresen elhagytam a noteszomat, amelybe a tehetségkutató verseny részleteit jegyzeteltem. Ezt csak mentségként szeretném felhozni, amiért nem leszek objektív vagy mert elfelejtek valamit. Pedig én készültem. Előző héten tettem egy rövid kiruccanást a Fabulon zenekarral Békéscsabára: teszteltem a bukaresti vonatot (első osztály erősen ajánlott), Mike Zwecker dobossal megkezdtük valószínűleg sokáig elhúzódó „vitánkat" arra vonatkozóan, hogy mi az, ami emlékezetessé tesz egy zenekari produkciót - a technikai tudás vagy a lelkesedés, a dalok vagy a zenekar kinézete, kellenek-e okos dalszövegek stb. Megismertem a Middlewave zenekart, akik később Mezőtúron segítségemre voltak abban, hogy annak ellenére, hogy Mezőtúr rockfesztiválnak van elkönyvelve és a fellépő zenekarok többsége nagyon heavy metal, nekem mégis többségében a popzene töltötte ki mindhárom napomat. Amúgy meg lehet nyugodtan elfogultsággal vádolni: megnyerték a tehetségkutató versenyt. Minden zenekar így járt volna, amely fülbemászó popdalokat - néha kicsit funkos vagánysággal - énekel és sármos frontembere van, aki használja a hangját (Czutor Zoltánt szokták felhozni példának, de szerintem van benne egy nagy adag Paul Draper a Mansunból, csak őt kevesen ismerik). A három nap során a Middlewave-en kívül is sok nagyon jó zenekart láttunk a kisszínpadon: első nap majdnem előttük a Dunaújvárosból elszármazott Bones egyáltalán nem vérszegény (persze ott van vas bőven :)) Hárjára bólogathattunk, este pedig — az időtorzulások miatt sajnos csak rövid ideig — Boli Narco Polo nevű projektjére lazulhattunk és nézhettünk nagyot a végső soron harmadik helyezést elért Domina Massive elektro-rockján. Második nap lépett színpadra a Sziget-számban múlt hónapban bemutatott Fish!, utánuk, ha jól emlékszem, már csak klasszikus rockzenekarok voltak. A nagyon lelkesen játszó Puppet Show nevű zenekarnak sikerült is elgondolkodtatnia: miért van az, ha egy zenekar tehetséges és energikus, jó hangú az énekes, mégis beleesik abba a csapdába, hogy amikor magyarul énekel, néhány régi példaképet követve a végeredmény csupán egy rockoperás utóérzés? A tehetségkutatón kívül felfedezésre került még két „helyi” zenekar is, a gyulai Magna Cum Laude és a szintén békéscsabai Rag Doll. Az igazat megvallva nem az eredetiségükkel nyűgöztek le, náluk a produkció alapja sokkal inkább a chemistry, azaz fílingesen játszanak. Mondjuk sokat segít, hogy imádják, amit csinálnak és ettől tűnnek hitelesnek és őszintének. Előbbi lazán Magyarország legjobb funky-diszkó csapata lehetne, amely besorolásért utálni fognak, utóbbinak meg — amellett, hogy általam imádott előadóktól dolgoz fel, mint Primal Scream vagy Happy Mondays — sikerült néhány percre életre kelteni a zenekar „lelkét”. Olyasmikre gondolok, mint amit Paul Weller szokott csinálni állandó jelleggel. És hogy egy kicsit ne csak a fiúkról legyen szó, legnagyobb örömömre idén ulsó nap végre láttam egy belevaló csajt is színpadon: az egri Vírus zenekarról van szó, övék a közönségdíj és a legjobb előadó díja. Venus Zsuzsi meg Anima Judit jöhetnének leckét venni Rostás Beától, kicsit ő is fiús, de simán be tudta vállalni nőiességét, olyan virgoncul ficánkolt hihetetlen vörös hajával, hogy a koncert végén már mindenki a kisszínpad előtt tolongott. Ez azért nagy dolog, mert a tehetségkutató verseny egyáltalán nem vonzza a közönséget, pláne hogy verőfényes délután van az egész. De sajnos nem a meleg az igazi ok - arról ugyanis megbizonyosodhattam, hogy több ezer ember tartózkodott a laktanya területén —, sokkal inkább az a jól bevált tájékozódási mód, mely szerint azt vállaljuk be, amiről már jó sokat hallottunk. Uhrin Benedek délután fél háromkor lépett a kisszínpadra, amelyet ez idő tájt nem lehetett megközelíteni, aztán mindenki él. Láttam még embereket Canxsta Zolee-, Quimby-, Tankcsapda- és Clawfinger-koncerteken. Kispálékra annak ellenére több ezren tomboltak, hogy - igaz roppant szórakoztató volt - Lovasi többet balerináskodott, mint énekelt. A Nyers zenekarra annak ellenére is csak néhány tucat fanatikus volt kíváncsi, hogy újabban nagyon régi, ún. kemény számokkal is kedveskednek a közönségnek és teljesen összeszedett koncertet adtak. A szombat este fellépő Clawfingerrel viszont minden stimmelt: sokak szerint energikus volt és magával ragadó, sokan is szerették őket, szóval pont jó egy jóérzésű befejezésnek. -kbe Egy amerikai Budapesten Megadeth 2001. június 28. Petőfi Csarnok Erről az egészről a pár nappal a Megadeth-bulit megelőző New York-i Slayer-Pantera-koncerten Phil Anselmo szájából elhangzott mondat jutott eszembe, miszerint „a metál él és virul, és aki ezt nem hiszi, nézzen körbe a tizenvalahányezres Stadionban... Körbetekintés, jóleső bizsergés, majd másnap irány Ferihegy 2. Kíváncsi lettem volna DAVE MUSTAINE arcára, mit gondol arról, hogy a PeCsa szabadtéri színpadára meghirdetett koncert a siralmas jegyeladás miatt a Csarnokba lett betelepítve. Volt ebben az egészben valami perverz, de így legalább megmaradt az a bizonyos visszasírt old school jelleg. Az első néhány dal elég rosszul szólt, aztán lassacskán megjavult az amúgy nyers hangzás. A Megadeth nem a világ legpontosabb zenekara, de úgy általánosságban mindenki jól teljesített hangszerén. AL PITRELLI tökéletes utódja MARTY FRIEDMANnak, talán csak a Friedman-féle spanyolos húzásoktól mentes gitárszólók voltak szokatlanok. Szerencsére a néhány újabb keletű opusz csak körítésként szolgált a régi nagyok felvonultatása közepette. A nézősereg mégis a Risk lemez Crush’em-jére indult be igazán, pedig volt egy-két zseniális darab a Rust In Peace klasszikusai közül is. Dave Mustaine-nek még mindig nincs hangja, de amúgy teljesen rendben van mint metálhős. Csak azokat a líraiakat nem kéne erőltetni... Volt ráadás, játszották a Peace Seilst. Aztán volt még néhány kiugró pont, kedvenc dal, meg tanulságos esemény, de inkább nem mennék bele, mert szart sem érdekel, akit meg igen, az úgy is ott trashereskedett aznap este. Először nem értettem, mi lehetett a probléma meg az alacsony nézőszám oka a megahalál ügyben. Rendben, a RISK több mint gyenge, de az új lemez a THE WORLD NEEDS A HERO gyökerekhez visszakanyarodni próbáló stílusa papíron megvette az elhidegülteket. Aztán egy-két hetes intenzív magyar tévénézés, újságolvasás, éjszakába rohanás és gyomorfekély-kiújulás után rá kellett jönnöm, hogy itthon a metál még mindig ciki, és ezt még leírni is borzalom, a rock halott. Phil Anselmo, segíts meg minket! Médea (Budapest) fotó: Clódi Balázs