Wanted, 2001 (7. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 9. szám
Godsmack: Awake :: Republic/Universal Tán egy picit elhamarkodtam múlt havi ígéretemet a Rock am Ringgel kapcsolatban. Miután meghallgattam a lemezt, meglehetősen elbizonytalanodtam. Pedig nem kezdődött rosszul. Koszos, torz, dögös, szaggatott zúzás, tényleg nem árult a lemezborító roncsolt dizájnja zsákbamacskát. A második számot már az egész lakótelep hallhatta, a negyedikre viszont már megeresztettem a fürdővizet, aztán ... megint bealudtam a kádban, a lemez nyom nélkül múlt el. Másodszorra komoly erőfeszítésbe került végigunatkozni a negyvenöt percet. Egy eredeti másodpercet nem tartalmazó, gondosan összeidézgetett, gondosan kiszámított, klasszul megtervezett produkció hátra tetovált napostul, panterás pofaszakállastul, Kerry Kingre vett fazonostul. Maradok inkább a seggemen, megyek inkább a West Balkánba bólogatni is@Embrace: If You’ve Never Been :: Virgin/EMI Nem mondanám, hogy az Embrace ne igyekezne, hogy rajongóit folyamatosan felejthetetlen élményekkel gazdagítsa: az új lemez felvételei mindvégig nyomon követhetőek voltak stúdióba beszerelt kamerák segítségével, ehhez Danny McNamara énekes hangos naplóban tett kiegészítéseket, míg a hivatalos turné kezdetéig csak ún. titkos koncerteken láthatók, amelyeket csakis különleges és valószínűleg gyönyörű helyszíneken - tengerparton, barlangokban - tartanak és ahova csak néhány száz szerencsés kódfejtő juthat el. Mindezt csak azért írom le, mert egy kicsit még bajban vagyok az új lemezzel. A másfél évvel ezelőtti, Drawn From Memory második nagylemezre megtanultak rendes rockdalokat írni, de ennek most nyoma sincs, az If You’ve Never Been teljes belassulás, kizárólag balladákkal. Persze most is megtanultak - Danny McNamara szavait idézve - önálló életet élő, organikus dalokat írni és most ezt vegyítik az első lemez elszállós himnuszaival. Egyébként pedig nem tudom. Ezidáig 10-15-ször sikerült végighallgatnom és az igazat megvallva egyetlen számra sem emlékszem igazán. Összefolyik minden, csak annyi biztos, hogy lebegtet és megnyugtat, mint eddig. Meg érzem, hogy jó Hkke- D12: Devils Night:: Shady Records/Universal Legyünk igazságosak. Ha Fred Durst és csapata általános közutálatnak örvend (én nem tartozom közéjük) „megcsináltsága”, pénzéhsége, hiteltelensége stb. miatt, akkor bizony Eminem sem érdemel ám mást. Ha valaki kételkedne, annak szolgáljon ékes bizonyítékul ez a lemez. Ami ráadásul nagyságrendekkel szarabb, mint amit a Limp Bizkit valaha is csinált. A legfelháborítóbb az az egészben, hogy hülyének nézi a vásárlókat, és röhög a markába, bele a platina AmEx helyébe. A leginkább az szomorít el, hogy amúgy teljesen normális kritikusok is benyalják ezt a szart, vicces paródiának aposztrofálva azt, amivel nálunk a lesötétített ezerketteseseket vette célba a lemezipar gépezete. Jó szórakozást kívánok! H -§ Case: Open Letter:: Def Soul/Universal Mennydörgéssel kezdődő számok, clayderman zongora, flamenco gitárok, boygroup harmóniák, fülledt erotica... Ez a zenei műfaj (r&b) a hip hop ütemek lenyúlásán kívül semmit sem fejlődött az elmúlt tizenöt évben. Korunk Lione Richie-je is a női szívhez szólóan énekel, igazi érzelmekkel. Csak gettóban valahogy csinosabbak ezek a Zámbó Jimmy jellegű figurák . 4 Me Solaar: Cinquieme As Fifth Ace :: Sentinel Ouest/Warner Nem tett jót az elsőszámút?) nem angol nyelven reppelőnek, hogy befutott a Cassius. A helyettük érkezett arcok olyan irányba mozdították a produkciót, amely már a hip-hopot komolyan vevők számára vállalhatatlanná tették MC Solaar produkcióját. Az ítélet talán túl sommásan hangzik, de aki nem hiszi, járjon utána! Tessék összehasonlítani a lemezt Cadik szettjében hallható egyéb francia opusokkal, és mindjárt kiderül, miről is beszélek. A csávó stílusa természetesen semmit nem vesztett fényéből, ám a zenei alapok nélkülöznek minden olyat, amitől hip-hop a hip-hop. A feszes, franciás és mégis nyers, funkos groove-ok helyére kilúgozott, erőtlen, nyámnyila, öncélúan agyondíszített, sokszor kifejezetten nyálas alapok kerültek. Ez kétségtelenül használt a popularitásnak, rádióbarátságnak, ám a hitelességéből a soknál is többet levon. Mondom, azokra igaz ez, akiknek a „rakendroll az nem egy tánc”, akiknek a hip-hop nem egy ritmusképletet és reppelést jelent. Ha ettől függetlenítem magam, akkor is rezeg a léc, pop-produkciónak sem több, mint jól kivitelezett középszer. Nehezen veszi be a gyomrom a giccses zongoradíszítéseket, a gyerek-, női- és orosz férfikórus patetikus nyáladzásait, az eltúlzott szimfonikus betéteket. Az utóbbi idők legnagyobb csalódása H - U.S. Bombs: Back at the Laundromat:: Hellcat Records/HMK F-MINUS: Suburban Blight:: Hellcat Records/HMK Undeclinable: Sound City Burning :: Epitaph/HMK Az alábbiakban három friss punk-zenei kiadványról számolhatok be, a kíváncsi publikumnak. Szívemet a büszkeség és megelégedés tölti be, hogy én lehetek ez a szerencsés, mert meg kell hagyni, ennyire izgalmas, friss, és - meglepően jó - punkmuzsikai kiadvány ritkán jelenik meg napjainkban. Zenei forradalomnak nézünk elébe! E kultúrtörténeti folyamat úttörője a Hellcat Records - az Epitaph leányvállalata, Tim Armstrong, a Rancid fejének cége -, mely évek óta bombázza a világot friss lázadó muzsikával. Csemegézzünk hát a termésből, dőljünk hátra, s hallgassunk bele három ifjú reménység, a U.S Bombs, az F - MINUS, és Undeclinable albumába. Nézzük a legelsőt. Miután megállapítottuk, hogy a név milyen ötletes, haladjunk tovább. A borítót szemlélve nehéz eldönteni, miféle muzsika is éri majd készületlenül a gyanútlan zenehallgatót. A beállás , a ruházat egyes elemei (pl. zakó, napszemüveg), illetve a gitár dizájnja némi rockabilly feelinget sejtet, ami kissé különösen hat a klasszikus 77-es kockamintás punknadrág a la Johnny Rotten, illetve a Rob Harford szellemét idéző bilincs és szegecses öv társaságában. A telefon az már külön rejtély. Azt ne is feszegessük. Lényeg az, hogy egy eredeti csapat eredeti albumának örülhetünk, s vehetjük izgalomtól zsíros kezünkbe. És hát lássuk be, ez a lényeg. Első dal: Tora! Tora! Tora! A play gomb benyomása előtt eltűnődtem: tán, csak nem feldolgozással állunk itten szemben? Mindjárt az elején? Tudniillik a Depeche Mode első albumán (Spesk and Spell) is található egy ilyen címet viselő szerzemény. Az a szám például kifejezetten zseniális. Ez is, csak azért nem annyira. De, hogy végre a lényegre térjek - mert úgy veszem észre, már többet rizsáltam itt össze, mint amennyit az egész egyáltalán érdemel - a muzsika kétségtelenül punkrock. A hetvenes évek harmadvonalbeli bandáinak páratlan stílusában. De azért annyira még nem tudja hosszú távon is lekötni az ember figyelmét, mint mondjuk a 999, a Cockney Rejects, vagy az izgalmas megoldások nagymesterének számító Boomtown Rats. A retorikai iskola alapjaihoz tartozik, hogy ha az ember sikert akar elérni a hallgatóság előtt, tanácsos, ha az előtte szereplőhöz képest stílust vált. Ezt teszi az F- MINUS is, s mindjárt a legelső dalban fergeteges old school hardcoreba csapnak. A dob sebes. A gitár torz. Az énekes ordít. Ilyet még nem is hallottunk! A borító grafikája elősegíti a friss élmények után vágyakozókat álmuk valóra válásához. A cd füzet első oldalán található egy kés, a másodikon egy boxer, a harmadikon egy hatósági gumibot és egy szétroncsolt kéz, hátrébb egy pisztoly (éppen elsül), egy injekciós tű, egy gázspray, szúró mozdulatot végző csukló, fröcskölő vér, illetve magán a cd-n egy kézigránát. Hát igen, a világ kemény. A „Fuck the politics!” feliratot viszont sehol nem látom! Talán elfelejtették. No, majd legközelebb. Nem lehet minden tökéletes. El kell ismerni, sokkal élvezhetőbb muzsikát rejt a korong, mint a legendás U.S. Bombs anyaga. Érthető is, hisz az F- MINUS a Discharge-, Chaos- U.K.-, G.B.H-vonalat másolja húsz év késéssel, de azt be kell látni, hogy a Chaos UK jobb mint a 999. Az Undeclinable viszont már nem Hellcat, hanem szimplán csak Epitaph kiadvány, s a kiadó jellegéhez méltón dallamos pop-punk muzsikát rejt a korong. Mit lehet egy pop-punkalbumról írni? Igyekszem kötözködő hajlamaimat némileg háttérbe szorítani. Ezt is lehet rosszul és kevésbé rosszul csinálni. A Bad Religion például kevésbé rosszul csinálja. Az Undeclinable nem más, mint hallgathatatlan, fogyasztói, jellegtelen. Trend-giccs. Ó, áldott, és tehetséges F-MINUS. Jöjj, és csapj ismét a húrok közé! 11 -bitcó- Catatonia: Paper Scissors Stone :: Warner Kő, papír, olló - a cím boldogult ifjúkoromat idézi, Ceryl Matthews, a Catatonia énekesnője pedig a Pablo Hunny véleményét, legalábbis, ami a hamis hangok és a jó zene közti korrelációt illeti. A csajszi egyébként is szimpatikus, ő aztán tényleg nem szexi fotóinak és „négyoktános" hangjának köszönheti, hogy ott van, ahol, sokkal inkább eredetiségének és annak, hogy kis zenekara révén képes volt lemezről lemezre átlagos előadó számára hétmérföldön túli léptékkel javulni. Persze az 1999-es Equally Cursed And Blessed után sejteni lehetett, a tendencia nem folytatható (a következő lépcső az űrben kellett volna, hogy legyen), és a vélekedés beigazolódott: a Paper Scissors Stone valóban inkább evilági lemez... amely talán egy kicsit gyengébb is „lendületből felvett" elődjénél. A hosszú évek folyamatos munkájába belefáradt zenekar ezúttal egy nagyobb pihenő után látott hozzá a lemezkészítéshez, és bár emlékezetes dalok ezúttal is vannak (személyes kedvenceim a Shore Leave és a Beautiful Loser), Cerys néhol zsenialitáshoz közeli hisztériája is a régi, azért a Dead From The Waist Down, vagy a She's A Millionaire ihletettsége nem ismétlődik meg. Mondjuk, ettől még jó néhányan összetennék a kezüket, ha valami hasonlót tudnának összedobni... Head Buddy I TiliBimászó | sztPTimBlul WANTED 65 JTI i