Wanted, 2001 (7. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 3. szám
Jeff Beck: You Had It Coming :: Eplc/Sony Igazából úgy lett volna az igazi, ha egy időben Eric Clapton új lemezéről is megemlékezünk, de Clapton lemeze csak a következő hónaptól kapható, ezért ejtettük a dolgot. Pedig az összevetés igen kézenfekvő, sőt Jimmy Page nevét is be kell dobnunk. Ha még nem tudnátok, e három gitáros a brit rocktörténet legmeghatározóbb figurája, mindhárom karrierje a legendás Yardbirdsben okozott komoly feltűnést, mindhárom a rhythm and bluest modernizálta, kreált belőle hard rockot, fúziós dzsessz rockot, classic rockot stb„ mindhárom karrierje a csúcson, Led Zeppelin, Cream, Jeff Beck Band stb., mindhárom teljesen más karakter. Page a Yardbirdsből szülte a Zepet, mely erősen hasonlított a Rod Stewarttal, Ron Wooddal teljes Jeff Beck Bandre, sőt a You Shook Me-t pár hónappal korábban (az igazi) Beck vette fel lemezére, de ez mellékszál, ez most lemezkritika, nem pályaösszegzés. Beck a legkísérletezőbb gitáros hármójuk közül, a hatvanas években Ravi Shankar hatására ő is belekóstolt az indiai zenébe, viszont másokkal ellentétben az elmúlt harminc évben ő komolyan el is mélyedt benne, játszott dzsessz-rockot, és minden inspirálja. Koncepciójában a You Had It Coming Jeff Beck előző lemezének folytatása, mely egy Nine Inch Nails-rajongót is megtorpant, olyan futurisztikus hangzása van és valószínűleg álmában nem jutna eszébe, hogy egy ötven feletti pasi, akit történetesen Jeff Becknek hívnak, készítette a lemezt. Beck gitározása borzasztó precíz, elszállt, és úgy szól, mintha egy ufó kezébe adtak volna egy Stratocastert - itt meg kell emlékeznünk a technika vívmányairól, elsősorban a Whammy pedálról, mellyel oktávot is csúszhatunk fel-le, lásd Dimebaget a Panterából, Morellót a RATM-ból, de ez is mellékszál, az egyetlen feldolgozás, a Muddy Waters és a Cream által ismert Rollin’ and Tumblin’ vagy a lírai Nadja is teljesen földöntúli. Mindez persze nem jelenti azt, hogy barátságtalan techno-gitár lemezzel van dolgunk, Beck eszközként használja az új hangzásokat, de új ötletekre is inspirálja, és hallhatóan nagyon élvezi, amit művel társaival (pl. Jennifer Battennel, tudjátok, azzal a hölggyel, aki Michael Jackónál gitározott). Úgy gondolom, mindent szeretek kipróbálni, ez (a kísérleti lemez) most olyan, mintha egy kis zöld emberkével smárolnék hosszasan H -bébé-Turn: Antisocial:: HMK írek, hárman vannak és gitároznak. És azt kell mondjam, a világ jól járt azzal, hogy Ollie Cole-t (ének, gitár) annak idején csak kicsit csapta meg a zárlatos mikrofon - az a kis túláram pont arra volt jó, hogy megfossza beteges heavy metal-fixációjától, de meghagyta a lehetőséget arra, hogy csináljon egy lemezt, amúgy bemutatkozásképpen. Méghozzá egy ígéretes lemezt, Nirvana, Pixies és Ash-hatásokkal, beindulásokkal (pl. a Queen Of My Heart, vagy a Beretta, és itt most kihagynám a januári viccözönt) meg némi akusztikával (talán ez utóbbiak a legjobbak, mondjuk a címadó szám, vagy a These Three Words). Nem is annyira antiszociális... H Robin Lad Spineshank: The Height of Callousness :: Roadrunner/Record Express Amir Derakh barátai, Souren Sarkisyanék lemezborítójáról azonnal kiderül, miről lehet szó, csakis és kizárólag indusztriál jellegű metáiról. A nyitó szám valahogy olyan, mint egy rég várt Fear Factory-lemez, a hangzás stimmel, az üvöltő verze és az elnyújtott, kétszólamú ének a refrénben szintúgy, a szekvenszer puttyogásáról nem is szólva. És nagyon mérgesek. Biztos sokan szeretik ezt, én inkább azokat a pillanatokat keresgéltem, ahol önmagukat próbálják elcsípni. A Synthetic vagy az azt követő New Disease talán ilyen, Jonny Santos vokálja itt karcos, nyers, a gitárok harapnak, lobognak a lehangolt húrok, és később is felbukkan néhány figyelemreméltó esemény, mint például dobpatternre kreált elvetemült gitárriffek a Malnutritionban. Harminchét perces munka, tizenegy szám, valahogy mégis azt érzem, metálmérgezést kaptam. Hova tettem a barokk kontratenor lemezem? H -bébé- Mitíget Handjob: Midnight Snack Break At The Poodle Factory :: HMK Jó pár éve már annak, hogy Keith Morris a Black Flag (tudjátok, Henry Rollins bandája), majd a Circle Jerks frontembereként vad punktámadásokat intézett a szentséges amerikai társadalom és a jóságos globalizáció zászlóshajói ellen. Mára kissé megöregedett, meg néhány csúnya betegség is visszavetette, de a vér nem válik vízzé, öregember nem vén ember, ésatöbbi, ésatöbbi. így aztán hősünk a Los Angeles- i zenészközösség néhány kipróbált veteránja (és egy francia szaxofonos) segítségével összehozott egy teljesen valószínűtlen, jazz, blues, és experimentális elemekből építkező bandát, aztán a nagyrészt minimálban maradó hangzás fölött nekiállt elmondani a szövegeit (igen, igen, tudom, most Ti is a másik „spoken word" gurura gondoltok). A szövegek pedig többek között vígan fürdőző cápákról, aranyfogú bűnbárókról, cornflake-reklámok közlekedési rendőreiről, meg 64 éves, kék szemű hölgyek medenceparti szexuális fantáziáiról szólnak. Fogadni mernék, hogy ez lehetett George W. Bush tavalyi kedvenc lemeze . Muttley Llnkln Park: Hybrid Theory :: Warner Nem irigylem a métásra szakosodott zeneipari szakmunkásokat, ott is komoly tömegtermelés folyik, úgyhogy mindennek passzolni kell, hogy nagyobb legyen az esély a befutásra. A Linkin Park esetében minden adott, azon kívül, hogy jó zenészek, beazonosítható, énekelhető slágereket készítenek valahol a Deftones és a Korn között félúton, divatos cuccokba bújtak, megtalálható a kiszőkített és piros haj, van kör- és kecskeszakáll is, és ha már egyikük nem basszusgitáros lány bakancsban, az egzotikum is képviselteti magát egy japán testébe bújva. Visszatérve a zenére: szerencsére csak harminchét perces a lemez, így a tizenkét szám pont elég, hogy ne unjuk meg, kellő arányban keverik és színezik a hatásos zenei paneleket önálló megoldásaikkal mind hangszerelésben, énektémákban, ritmikában, valahogy így kapnák meg a nyolc pontot a Ki mit tud?-on a zsűritől. Tulajdonképpen semmi különös az egész, nem karmol nagyot, mégis kellemes. A Linkin Park március elején Bécsben látható a Deftones vendégeként. Interjút is adnak a trendy, hype-oló, a New Musical Expresst majmoló Wanted magazinnak) -bébé-Orgy: Vapor Transmission :: Warner Az új Orgy-lemez csak most márciusban jelenik meg Európában, míg Amerikában már tavaly novemberben a boltokba került. Az Orgy előző lemezével nagyon elkapott valamit: ők a nyolcvanas évek elejének újhullámos zenéinél vették fel a fonalat, New Order stb., és plántálták át a kilencvenes évekbe és magukra, színt adva a Marilyn Manson-féle apokalipszis, a nu metál, az indusztriál-metál és a posztgrunge között feléledt amerikai rockszíntérnek. A szellemi és zenei rokonság a kortárs Trent Reznorral nyilvánvaló. Amir Derakh és zenekara összetéveszthetetlen, ahogy megszólalnak a hangszerek és a védjegyszerű ének. Most sincs ez másképp, a már elkerülhetetlen intro után, az első hat szám biztos sláger: Suckerface, The Odyssey, Opticon, Fiction, Eva, 107, szintetizátorok és gitárok gerjednek és menetelnek előre újabb és újabb grandiózus refrénbe, hogy maradjunk a nagy szavaknál, mert bizony, igen ügyesen hangszerelnek ezek a fiúk. Aztán a nyolcadik tracknél kifogy a szufla, és mire elér a tizenharmadikhoz, már igen laposakat pisloghatunk. Én mindig visszatekerem a hatos számhoz, hogy felébredjek, mert az Éva viszont hátborzongatóan dramatikus 11 -bébé-R. Kelly: TP-2.com :: Virgin Meg az olyan nyálib takonyverők is, mint például R.Kelly. Mert ez a csávó például pont olyan, mint ebben a műfajban bármelyik izmoshátú, mikrofonba susogó divatzombi. Érzelmes modern soul dalok, csak ne érezném tőlük úgy magamat, mintha R. nyalogatná a fülemet, miközben a hajamat simogatja. Biztosan bennem van a hiba, mert nem érzékenyülök el, amikor R. egy számban aléltan közli, hogy Ez volt eddig a legjobb szex, amiben részem volt! Barry White a bizonyíték rá, hogy még ezen a meglehetősen sikamlós talajon is lehet maradandót alkotni. R. Kelly a bizonyíték arra, hogy ez nem mindenkinek sikerül. Innentől már formális logika az egész H prof. shu Bone Thugs N Harmony: The Collection: Volume Two :: Ruthless/Sony Még rosszabb a helyzet, ha nem csak egy hímnemű r&b művész vesz részt egy album megalkotásában, hanem rögtön négy, és azt hiszik magukról, hogy gengszterek, miközben a Blöff tompa, dagat fekája kriminológiai akadémikus hozzájuk képest. Nyilván e durva imidzs hivatott eltakarni, hogy énekelni egyáltalán nem tudnak (R.Kelly például tud), ehelyett egyszerre darabokra törtve kántálják, reppelik a G-Funk ihletésű alapokra az R. Kelly-t garantáltan kiborító csúnya szavakkal tarkított üzenetféleségüket. Néha egy-egy europopot megszégyenítően egyszerű, buta és nyálas szintifutam, néha egy-egy gázos gitárszóló emel az összképen. Rajongóknak kötelező! 11 shu Sade: Lovers Rock :: Sony Sade-ban az a legjobb, hogy igazából és alapjában mindig ugyanolyan, gyönyörködtető változatlanság, elemzésre nem szoruló szépség meg ilyenek. Lovers Rock című, nyolc év szünet után megjelent, másfél évtizede azonos zenészkollektívájával elkészített új albumára is igaz mindez, talán csak annyi a különbség, hogy visszafogott, elegáns, bársonyos és érzéki dalai most talán nem annyira dzsessz-poposak, sokkal inkább valamiféle reggae-s lüktetés lengi át a dalokat - a válasz ott van az albumcímben, hiszen a lovers rock a reggae egy érzelmes, szerelmes-dalos alműfaja, meg az, hogy ez a 11 dal talán még az eddigi Sade-daloknál is sokkal omlósabb és légiesebb. Az pedig végképp felülemel minden elemzésen, hogy Sade-ról nekünk, harminc körüli wantedos csávóknak egyből saját szerelmi élmények jutottak az eszünkbe. Kell ennél komolyabb hitelesség bármilyen zenének? Hener- MO I U1:03 FRISS ZtNíl HtRÍK. UJANTIO-UÓFIZÍTÍS: Mtp^i'indrx.hui'wantrd