Előre, 1968. július (22. évfolyam, 6424-6449. szám)
1968-07-26 / 6445. szám
1968. JÚLIUS 26., PÉNTEK HOGYAN SÁFÁRKODUNK MŰSZAKI HAGYOMÁNYAINKKAL? Nemrég, a Repülősök Napja alkalmából, jogos büszkeséggel emlékeztünk meg a levegő meghódításának hazai hőseiről, kisebbekről, nagyobbakról és az olyan világhírességekről mint Traian Vuia és Aurel Vlaicu. Vártam, hogy ebből az alkalomból, legalább egy rövid jegyzet keretében, valaki felemlíti MARTIN LAJOS nevét. Kolozsvári egyetemi tanár volt és úttörője a gépi repülésnek abban az időben, amikor még kevesen bíztak a levegőnél nehezebb testekkel való repülés megvalósíthatóságában. Repülő szerkezeteket alkotott; másfél évtizeddel a Wright fivérek előtt feltalálta a csikókormányt; véleményére korának jeles aviatikusai, például Otto Lilienthal voltak kíváncsiak. Egy szó mint száz, a felsőbb mennyiségtan néhai tanára, az 1897 március 4-e óta a házsongárdi temetőben porladó Martin Lajos, említésre méltó hazai úttörője az aviatikának. Idén tavasszal, Nagyváradon jártamban, megkérdeztem a 4. számú líceum néhány tanárát és tanulóját, hogy mit tud KÁROLY IRÉN JÓZSEFRŐL ? A válasz : semmit! Pedig Károly nemcsak a drótnélküli telegráfiának volt úttörője (ilyen irányú sikeres kísérleteit 1895 áprilisában mutatta be), hanem itt, ebben az iskolában rendezte be 1896-ban Közép-Európa első korszerű röntgen-laboratóriumát „a nagyváradi és Bihar megyei szenvedők részére, akik röntgensugarakkal akarják bajaik helyét megállapítani“ — a korabeli újsághirdetés szavait idézve. A nincstelen betegeket ingyen vizsgálta, hatékony propagandát fejtett ki Nagyvárad villanyvilágításának megszervezése érdekében... E jegyzet szűkreszabott keretei közt nem részletezhetjük tovább portréját. 1929-ben halt meg, mondhatnám : idősebb kortárs. A nagymúltú iskola szertárában azonban egyetlen készülék sem őrzi keze nyomát. Sőt, egyetlen régi készülék sem található ! A két háború viszontagságai... magyarázták nekem a kollegák. Ez szomorú igazság: a háborúk nagy pusztítást vittek végbe a műemlékszámba menő technikai alkotások közt is. (Hasonlóképpen a hozzá nem értés is! Sajnos még kevés olyan szerelmese van a technika- és tudománytörténetnek mint DIMITRIE LEONIDA, a bukaresti Technikai Múzeum megalapítója.) Az idők viszontagságai elpusztíthatják a tárgyakat, az alkotók emlékezetét azonban meg lehet és meg kell őrizni. A röntgensugárzás és a mágnesesség másik nagy hazai kutatója, DRAGOMIR HURMUZESCU iránt érdeklődöm. A kérdezett, egy jelesen érettségizett, fizikakarra készülő fiatal, csak annyit tud róla, hogy „valami szigetelőt csinált“. A példákat tovább sorolhatnánk de ennyi is elég ahhoz, hogy belássuk : vannak műszaki hagyományaink — de rosszul sáfárkodunk velük. Nem a túlbuzgó provincializmus émelyítő tömjénezéséről van szó, hanem tárgyilagos önismeretünk kiszélesítéséről és kiteljesítéséről, történelmi múltunk egyik kevésbé ismert arculatának tudatosításáról. Ennek a földnek a lakói is, erejükhöz (lélekszámukhoz, gazdasági potenciáljukhoz) mérten hozzájárultak az emberiség műszaki és természettudományos műveltségének gyarapításához, illetve annak a hazai földbe való átültetéséhez, sokszor a legmostohább körülmények közt. Biztató, de sajnos félbemaradt kezdet volt az a monográfia sorozat, amelyet az Akadémiai Könyvkiadó jelentetett meg az 1955—56-os években. A Lechner Károlyról, Sámi Lászlóról, Parádi Kálmánról és Nyúlas Ferencről szóló monográfiákra gondolok. Érdekes technikatörténeti vonatkozásokra akadunk a szintén félbeszakadt „Gazdaságtörténeti Tanulmányok" sorozatban is, például Jakó Zsigmond „A magyarpataki és a kalini hamuzsírhuta történetében. A folytatásról nem mondhatunk le. Nem hagyhatjuk feledésbe merülni évezredes bányászatunk és kohászatunk, kerámiai és üvegiparunk eddig még feldolgozatlan és megörökítetlen technika- és gazdaságtörténeti vonatkozásait. Nem feledkezhetünk meg az olyan feltalálókról sem, mint a marosvásárhelyi BODOR PÉTER. Az elméleti fizikának is voltak jelei, de érdemeikhez mérten kevéssé ismert és becsült művelői : gondoljunk csak a kolozsvári egyetem néhai tanárára, FARKAS GYULÁRA. Figyelmet érdemelnének a néhai múzeum egyesületek és a műszaki illetve természettudományos társaságok . E nagy vonalakban vázolt feladat megoldásának megvannak a lehetőségei, vagy megteremthetjük azokat. Talán nem is kell más mint a fiókok mélyéből , előhúzni néhány kéziratot. Kezdetnek ez sem lenne kevés. Salló Ervin TUDOMÁNY MNQTRQN tooo betű másodpercenként — HOGY AZ ELEKTRONIKUS AGYAK NE „BESZÉLJENEK“ LASSABBAN, MINT AHOGYAN GONDOLKODNAK Azt mondhatnánk, hogy, ez idő szerint az elektronikus agyak gyorsabban gondolkodnak, mint ahogy a számítások eredményeit kifejezni képesek, mivel a gép átírórészének munkasebessége sokkal kisebb mint a vezérlő rész munkasebessége. E nehézség áthidalására a televízió-technikán alapuló új eljárás alkalmazásához folyamodtak. A linotron egyelőre egyedi példányként az USA kormányának nyomdájában működik. A berendezés 1000 betűt szed fel másodpercenként és a szöveget filmszalagra rögzíti. A linatron fényképező rendszere a kiszedett oldalt a televízióban használatos katódcsőhöz hasonlóan képernyőre vetíti (mégpedig betűnként s a nyomdai jeleket az elektronikus agy mágneses szalagja rögzíti). Különféle betűtípusok és 1020 fajta betűtest alkalmazható az ötös betűtesttől a 18-as betűtestig. A CBS rádiótelevízió-társaság és egy linotipgyártásra berendezett cég négy évi tanulmányozás alapján szerkesztette a gépet. Az első munka, amelyet a linotron segítségével végeztek, egy raktárban fellelhető tárgyak katalógusa volt. E tárgyak jegyzéke 50 000 oldalt tartalmaz és 40 százalékkal kisebb térfogatú, mint ha klasszikus eljárással papírra nyomtatták volna. Ugyanakkor megállapítást nyert, hogy ha a linotront csak egyetlen ilyen jellegű munka kivitelezésére használják, már ezzel is jelentős összegeket takarítanak meg. A FONÁSTECHNIKA FORRADALMÁNAK EGYIK ELŐFUTÁRA — a BD-200 csehszlovák fonógép A BD-200 csehszlovák fonógép — amelyet az alábbiakban bemutatunk — új szakasz kezdetét jelzi a fonástechnikában. A gépet jelenleg egyre több kelet- és nyugat-európai országban, valamint más kontinenseken próbálják ki. A Csehszlovák SZK-ban, Olaszországban és Japánban már a sorozatgyártását is beindították. Az eredmények arról tanúskodnak, hogy a BD-200 vitathatatlanul előfutára a fonástechnika forradalmának, egyelőre azonban csak a 40 mm-en aluli pamut- és pamuttípusú szálak fonástechnikájában. Az Usti nad Orfice-i Pamutipari Kutatóintézet kísérleti osztályán működő BD-200 fonógép fő technológiai és konstrukciós jellegzetességei a következők: — helyettesíti a hagyományos orsó-gyűrű-futó rendszert; — kiküszöböli a nyújtóművet; — lerövidíti a gyártási folyamatot, amennyiben a gépet nyújtott szalaggal kell táplálni a szárnyas előfonon készült előfonat helyett; — a késztermék nagy csévékre kerül fel, tehát a folyamat egy kikészítési szakasszal megrövidül; — a leszedés nem terjed ki az egész gépre, mert minden fonófej önálló egység. Mindezek eredményeként a BD- 200 termelékenysége körülbelül 2,5- szeresen nagyobb mint a klasszikus gépeké. Az új gép tehát leegyszerűsíti és ésszerűsíti a fonástechnikát, mégpedig a textiltechnológiában ismert elvek alkalmazásával. A konstruktőrök érdeme az, hogy alkotó módon alkalmazták ezeket az elveket és megfelelő géprészeket szerkesztettek. A nyújtás, illetve a fonat finomítása a nyújtott szalag teljes felbontásával történik, amely csaknem eléri a fésüléssel nyert egyesítést. A művelet merev tömítésű kis tárcsával, mondhatnánk apró leszedőhengerrel történik, amelynek fordulatszáma percenként 8000 körül van. Az anyag sodrását új konstrukciójú géprész, a percenként 30 000 fordulatszámú turbina végzi. A művelet hasonlít a centrifugális fonáshoz, de műszaki-gazdasági szempontból azzal a lényeges különbséggel, hogy a turbina belsejében csak az anyag igen kis része kerül be, az itt sodródó fonal pedig nem tölti ki belülről a turbinát, hanem azonnal kikerül belőle és nagy csévékre csavarodik fel. Ennek következtében a centrifugális fonásnál tapasztalható nagy energiafogyasztás körülbelül a klaszszikus fonógépek energiafogyasztásának szintjére csökken. A felbontószerkezetet és a turbinákat egy-egy különleges szerkezetű hajtószíjjal hozzák működésbe. Ennek következtében a fonógép — függetlenül a fonófejek számától — négy hajtószíjjal működik: a gép mindkét oldalán egy hajtószíj a felbontószerkezeteket, egy pedig a turbinákat hozza mozgásba. A megfelelő konstrukciós megoldások folytán a fordulatszám, a nyújtott szalag és a fonat igen egyenletes. Az új gépen nyert szál két fő minőségi jellegzetessége a következő : — átlagos szilárdsága körülbelül 15 százalékkal alatta marad a klasszikus rendszerrel készült fonal szilárdságán, de : — a fonal igen egyenletes, minimális szilárdsági mutatói pedig jobbak, mint a klasszikus fonalaké. Következésképpen a BD-200 fonógéppel kiváló minőségű, tapintásra a klasszikus fonalnál valamivel puhább, a további feldolgozásra (szövés, kötszövés) igen alkalmas fonalat nyerünk. A percenként 30 000 fordulatszám a klasszikus gépek ipari üzemsebességéhez viszonyítva 2,2—2,5-szeres növekedést jelent. Természetesen ennek következtében a gép termelékenysége is jóval magasabb mint a legmodernebb klasszikus fonógépé: a metrikus számozási rendszer szerint 40-es fonalból fonófejenként 43 grammot állít elő óránként. Tekintettel arra, hogy a nyújtás nagysága (a szalag formájában betáplált nyersanyagtömeg és a turbinából kikerülő sodrat tömege közötti különbség) 25 és 440 között váltakozhat, a gépbe szokásos nyújtott szalagot (0,25 metrikus szám körül) táplálunk be. A nyújtás két lépésben történik: a klasszikus nyújtómű után következő újfajta nyújtómű kétfelé választja a szalagot és két külön hengerre csavarja fel, amely aztán közvetlenül táplálja be a fonógépbe. Gazdasági és szociális szempontból az új gépnek nagy előnyei vannak, mert kezelése a klasszikus fonógépeknél könnyebb az alábbi tényezők folytán : — a szálszakadás minimális — 1000 klasszikus orsóra számítva óránként körülbelül 15—20 ; — a szálszakadást optikai készülék jelzi, amely egyben önműködően meg is állítja a szalag betáplálását az illető géprészbe. Következésképpen a fonófej nem dugulhat el, a szál nem tekerődhet fel a szállítóhengerekre; — a gépen nincs nyújtómű, amelynek karbantartása meglehetősen körülményes; a szál feltekerés előtt egyetlen hengerpár között halad át; — a leszedés művelete hiányzik; minden fonórész (felbontó szerkezet és turbina) önállóan működik, a nyert tekercs kivánt méretű . __a gépet 1,5—2,0 kilogrammos keskenyen felcsavart szalag táplálja, amit igen ritkán kell cserélni. A metrikus számozási rendszer szerint 40-es fonal készítése esetén körülbelül 40 óránként egyszer. A becslések szerint ipari üzemelésben egy munkásnő a szál metrikus számától függően 3—5 új gépet kezelhet, ami 600—1000 fonórészt, vagyis 1500—2500 klasszikus orsót jelent. Ez igen jelentős tényező, amenynyiben számottevően csökkenteni lehet a fonodában dolgozó munkásnők számát, ami különösen az éjszakai váltás viszonylatában fontos. A rendkívül racionális konstrukciójú új gép kielégítheti a pamutipar fő szükségleteit, amennyiben alkalmas gyapot, műrost, illetve ezek keverékének feldolgozására. A feldolgozandó gyapotnak azonban jó minőségűnek és tisztának kell lennie. A gyenge minőségű gyapot nem ad megfelelő eredményt, mert igen gyakori a szálszakadás, ami — tekintettel arra, hogy egy fonórész 2,5 klasszikus orsóval egyenlő — a gép kihasználási fokának csökkenéséhez vezet. Megjegyzendő , továbbá, hogy a BD-200 fonógép bonyolult villamossági felszerelésének (a szálszakadás optikai jelzőkészülékei és az automata leállító berendezés stb.) beszabályozásához és karbantartásához megfelelő szakszemélyzet szükséges. Tekintettel az új gép műszakigazdasági előnyeire, célszerű lenne kipróbálni a sajátos hazai viszonyok között is. Úgy véljük, hogy ha a jövőben épülő pamutfonodákat ilyen gépekkel szerelnék fel, e beruházások gazdasági hatékonysága számottevően javulna. Kún Endre textilmérnök A kép baloldali részén világosan láthatók a BD—200 jellemző elemei ÚJBÓL MAJOMŐSEINKRŐL A darwini probléma éspedig az ember, az emberszabású majmok és majmok közötti rokonság kérdése, amely annyi tudományos és nem tudományos vitára adott okot, a közelmúltban újból foglalkoztatta a tudósokat. Ez esetben nem a paleontológusok voltak azok, akik e kérdés előbbre viteléhez valamely őslény csontmaradványainak felfedezésével hozzájárultak, hanem a biokémikusok. Kutatásuk tárgya az élő test építőköve, a fehérje molekula. Két amerikai tudományos kutató, az egyik antropológus és a másik biokémikus — dr. Vincent M. Larich és dr. Allan C. Wilson — abból indult ki, hogy „a föld történetében a komplikált fehérje molekulák éppen úgy fejlődtek mint azok a szervezetek, amelyekből ezek származtak“. Ennek alapján következtetéseket lehet levonni arra vonatkozóan, hogy milyen közeli vagy távoli rokonságban van az ember a csimpánzzal vagy a páviánnal. Kutatásaik eredményeiről a közelmúltban számoltak be a Science című folyóiratban. A kutatók feladatul tűzték ki, hogy pontosan meghatározzák a majmok és az emberek vérszérumában található fehérje molekulák közötti különbségi fokot. Kísérletképpen gorilláktól nyert vérfehérjét nyulakba fecskendeztek. A nyúl ellentestekkel védekezett. Ezek az antitestek viszont a fehérjemolekuláknak csak azon típusával szálltak szembe, amelyekre „be voltak állítva“. Védekezési reakciójuk attól függött, hogy milyen mértékben különböznek egymástól azok a fehérje molekulák, amelyek mintájára ellenanyagként az ellentestek létrejöttek. Ilyen kísérletek során megállapították, hogy a gorilla fehérje elleni ellentestek sokkal gyengébben reagálnak a csimpánz vérében található fehérjére és még gyengébben a gibbon vagy a pávián fehérjére. Ezeknek a kísérleteknek eredményeiből következtetni lehet rá, hogy mennyire közeli vagy távoli a rokonsági kapcsolat a magasabbrendű majmok között. Az emberhez legközelebb a csimpánz és a gorilla áll, a családfa távolabbi pontján helyezkedik el az orángután, majd a gibbon. A továbbiak során a két kaliforniai tudós más eredményekre és feltételezésekre is jutott, így például azt állítják, hogy az évezredek során egy adott ág minden hajtásában a fehérje molekulák lényegében ugyanolyan gyorsasággal fejlődtek. Ebből kiindulva azt is feltételezik, hogy a ma élő lények közötti rokonsági fok alapján pontosabban meg lehet határozni azt az időpontot, amikor a közös ős élt. Minél nagyobb a különbség a fehérje molekulák felépítésében, annál távolabbi az az időpont, amikor a családfa ágai egymástól elváltak. Az eddigi becslések az ember és az emberszabású majmok közös ősének előfordulását 4-től 30 millió évvel ezelőttig terjedő időszakra helyezik. Larich és Wilson becslései közelebbi időpontokat határoznak meg. Szerintük az ember, a gorilla és a csimpánz elágazása 5 millió évvel ezelőtt ment végbe, e három élőlény közös ősének elágazása 8 millió évvel, e négy előbbi közös ősének és a gibbon elágazása 10 millió évvel, ezeknek az emberszabású majmoknak az elágazása az ősmajomtól pedig 30 millió évvel ezelőtt ment végbe.. HELLÁSZ, A BÖLCSŐDE • KÉTEZER ESZTENDŐS MODERNSÉG • TUDOMÁNYOK ALAPKŐ-LETÉTELE • GÖRÖG SEJTELEM, MAI TUDÁS Köztudott dolog — sőt, a sűrű hangoztatástól kissé már fényét vesztett, elcsépeltnek tűnő igazság —, hogy az európai művelődés a görögökkel kezdődik. Nemcsak abban az értelemben igaz ez, hogy miközben az ókori keleten igen fejlett kultúrák virágzottak, földrészünkön a görög volt az első nép, mely egyetemes értékű kultúrát hozott létre, de abban az értelemben is, hogy ők rakták le a mi mai művelődésünk alapjait, mondhatnánk, ők teremtették a modern kultúrát. Igen, modern kultúrát mondunk, mert a görög művelődéssel ez tartja a közvetlen rokonságot, miután Európa hosszú évszázadokra „elfelejtette" a görög hagyományokat. Csak pár száz éve, az újra megjelenő tudományos gondolkodással együtt kezdett hatni a görögök szellemi öröksége — hogy rövidesen egyes területeken, például az irodalomban, művészetben már-már túlzott, abszolutizált, a természetes fejlődést akadályozó hatóerőként jelentkezzen („klasszicizmus"), és csupán napjainkban nyerje el méltó helyét a művelődés történetében. Ma úgy tekintjük a görög művészetet és irodalmat, tudományt és filozófiát, mint egyrészt az akkori társadalom jellegzetes felépítményét, másrészt saját kultúránk kezdeteit , s mint tehetséges ifjú korára emlékező megállapodott ember, szívesen idézzük fel nagyszerűségét. Mi, tárgyunknak megfelelően, itt most csak azt igyekszünk rendkívül vázlatosan áttekinteni, mi mindenre terjedt ki a görögök tudományos érdeklődése, s hányféle területen nem vagyunk úttörők, csak folytatói az ő munkásságuknak. Kezdjük a világegyetemet kutató tudománnyal. S tekintsünk el a népi tapasztalatok határán mozgó korai csillagászattól, de még a milétoszi Thalész (i. e. kb. 624—547) vagy a számoszi Püthagorász (i. e. kb. 580—500) bölcseleti spekulációitól is, amelyek többek között a föld gömb alakjának megsejtéséhez vezettek el, s említsünk mindjárt egy igazi modern tudóst, az ugyancsak számoszi Arisztarkhoszt (i. e. 310—230), aki nemcsak azt ismerte fel, hogy a Nap a Föld körül kering, de már méréseket is végzett, s ma is helytálló módszert dolgozott ki a Nap viszonylagos nagyságának, valamint távolságának a megállapítására. Nézeteivel messze megelőzte korát telannyira, hogy heliocentrikus világképét egy másik nagy csillagász az i. e. második században élt Hipparkhosz el is vetette. Ő viszont azzal tűnt ki, hogy nemcsak a mi naprendszerünket tanulmányozta, hanem az „állócsillagokat" is, s egy több mint ezer csillagot felölelő katalógust szerkesztett, amelyben bevezette a csillagok fényesség szerinti osztályozásának tökéletesített formában mai napig használt módszerét. Nyilvánvaló, hogy akik az égboltot ennyire alaposan tanulmányozták, még jobban ismerhették a földet —s valóban, a görögök szigorú tudományos rendszerré alakították a föld leírását, térképeket rajzoltak, felfedező utazásokat tettek, méréseket végeztek. Anaximandrosz (i. e. kb. 610—546) milétoszi materialista bölcselő volt az első, aki már nem hozzávetőleges helyszínrajzokat, hanem a szó mai értelmében vett kartográfia kezdeteit jelentő térképeket készített. Pütheász, az i. e. negyedik században élt massiliai (Marseille) hajós elsősorban kereskedő volt, másodsorban kalandorvérű földrajzi felfedező — ám ugyanakkor elméletileg is olyan felkészült, hogy az általa felfedezett s körülhajózott Britanniát fel tudta térképezni. Hogy pedig az ógörög földrajz igazi tudomány volt, s elkerülhetetlen tévedéseit leszámítva megbízható eredményekre jutott, arra nézve említsük csupán az alexandriai Eratoszthenész (i. e. kb. 276—194) munkásságának a példáját —azét a sokoldalú tudósét, aki a geográfiát a délkörök fogalmával gazdagította, s ma is jónak mondható eredménnyel kiszámította a Föld területét. De nemcsak a leíró földrajz, hanem a földtörténet ,sőt a geofizika kezdeteit is megtaláljuk az ókori Hellászban. Egy vándor költő, a Kolophónban született Xenophanész (i. e. kb. 565—473) — akitől egyebek közt az a bölcs gondolat is származik, hogy az isteneket az ember teremtette a saját képmására —, bizonyos kövületek nyilvánvalóan tengeri eredete tényéből arra következtetett, hogy az illető földdarab a tengerből emelkedett ki, s oda még visszatérhet-visszasüllyedhet. S ha már a kövületekről van szó, lépjünk át egy másik tudományág, a paleontológia területére, s jegyezzük meg, hogy ennek is megvoltak a maga görög előfutárai — például Empedoklész (i. e. kb. 495—435) szicíliai filozófus, aki a „kihalt gigászok" némely barlangban felbukkanó csontjairól tudósít, vagy Theophrasztosz (i. e. kb. 372—287), Arisztotelész tanítványa és tudományos munkásságának folytatója, aki a szibériai mammutleletek feltárása előtt két évezreddel tudta s megírta — nem kis fejtörést okozva a tudatlan utókornak —, hogy elefántcsontot nemcsak élő állatok elejtésével nyernek, de bizonyos távoli vidékeken „a földből is bányásznak“. Empedoklész különben — hogy újra továbblépjünk — az élettan történetében is szerepel, mint talán a legelső „darwinista", aki az élővilág fejlődésének gondolatát s ezen belül a környezethez való alkalmazkodás jelentőségét felvetette, jóllehet fantasztikus formában. Theophrasztosz pedig mint botanikus érdemel említést, ugyanis ötkötetes műben foglalta össze kora ismereteit a növényekről, különös tekintettel gyógyhatásokra. Igaz, hogy a görög biológia némiképp lemarad a cikk elején említett tudományágak eredményei mögött. Mégis igen sokatmondó tény, hogy az átfogó tudású bölcselő, Arisztotelész (i. e. 384—322) személyében a görögség kezdeményezte az első tudományos igényű természetrendszerezést. Arisztotelész — aki a természettudományok közül például a meteorológiával is foglalkozott, , s könyvet írt róla — három fő csoportra osztotta az élővilágot, az emberre, az állatokra s a növényekre ; s miközben ő maga leginkább az elsővel foglalkozott mint filozófus, tanítványaival együtt körülbelül ötszáz állatfajt írt le és felállította az első állatrendszertant, amely munkát a növényekkel kapcsolatosan fentebb már megnevezett tanítványa és az athéni líceumban „katedrájának" örököse folytatta. Jelentős elméleti és gyakorlati eredményeket ért el az ógörög orvostudomány. Legnagyobb alakja Hippokratész (i. e. kb. 460— 377) volt — nem tévesztendő öszsze az i. e. ötödik században élt, khioszi származású, hasonló nevű matematikussal —, akinek nevéhez az orvosi etika megalapítása és legfőbb elveinek kimondása fűződik („hippokratészi eskü"), s ezenkívül, gyógyító munkáján túl, legalább két olyan megállapítás, amiknek helyességét kísérletileg csak manapság igazolták. Egyik ilyen megállapítása az, hogy az emberek négyféle fő alaktípusba sorolhatók : a melankolikus, kolerikus, flegmatikus és szangvinikus típusba — mely típusok lényegük szerint pontosan megegyeznek I. P. Pavlov orosz fiziológus négy típusával, a gyenge, féktelen, nyug i jodt és élénk alfenttípussal, meyeket Pavlov az ingerületi és gátlási folyamatok erejének és változásuk gyorsaságának alapján határozott meg. Egy másik tanítását, mely szerint a betegség nemcsak szenvedés, de ugyanakkor a szervezet küzdelme a kór ellen, úgyszólván a minap fogalmazta át tudományosan Selye János, a magyar származású kanadai orvosprofesszor, 1956-ban megjelent, The Stress of Life című könyvében, melyben a hippokratészi „pónosz"-t — a szervezet küzdelmét — általános adaptációs szindrómának nevezte el és lefolyását, egész jelentőségét behatóan megmagyarázta. Ugyanő igazolta egyébként a stress-elmélettel egy másik görög orvos, az i. sz. első század végén élt epheszoszi Rufoszóma megfigyelését, hogy bizonyos betegségeket a mesterségesen kiváltott láz meggyógyít. Persze ezek az érdekes esetek nem sokban módosítják azt az észrevételünket, hogy a görögök jelentősebbet alkottak az olyan tudományágakban, melyekben a célt spekulatív és közvetlen tapasztalati úton lehet megközelíteni, mint amazokban, amelyekben egy cél eléréséhez kitartó kísérletek szükségeltetnek. Ezt a különös jelenséget kívánjuk szemléltetni s a belőle adódó tanulságot levonni további példáinkkal a következő közleményünkben. Ónodi Sándor Tallózás a tudománytörténetben SZEMLE ÉRDEKES KÖNYV AZ 1655-ÖS HAVASALFÖLDI FELKELÉSRŐL *) A fejedelmi testőrségi zsoldosok és dorobáncok 1655 februárjában Bukarestben kirobbant, majd az egész Havasalföldre kiterjedt felkelése az uralkodó osztályok ellen a legjelentősebb, dokumentumokban is jelzett társadalmi megmozdulás a XVII. században. A régi történetírás nem nagyon tanulmányozta, csupán néhány politikai vonatkozásának vizsgálatára szorítkozott. Demény A. Lídia, Demény Lajos és Nicolae Stoicescu kutatók azonban szenvedélyes érdeklődéssel fordultak a XVII. század e nagyarányú megmozdulása felé, behatóan tanulmányozták az idevágó hazai és külföldi forrásokat, terjedelmes szakbibliográfiát használtak fel, és jólsikerült monográfiában ismertették az egykori testőrfelkelés igazi okait és jellegét. Amint a szerzők rámutatnak, 1655 februárjában nem csupán az egyéni érdekeiket követő testőrgárdák lázadtak fel. A megmozdulás hamarosan igazi felkeléssé szélesedett, részt vettek benne főként Tirgoviiste és Bukarest kézművesei, szegény lakossága, valamint a falvak jobbágyparasztjainak nagy része. Az 1655-ös megmozdulásnak kettős jellege volt: antifeudális és törökellenes. Az előbbi a súlyos adóterhekből, az utóbbi a fokozódó ottomán elnyomásból fakadt. A felkelés ütőerejét a társadalmilag igen vegyes összetételű havasalföldi testőralakulatok kinézték. Amint a monográfia kimutatja, a hazai dorobáncokon és a balkáni származású testőrségi zsoldosokon (az utóbbiak helyzete nem sokban különbözött a földbirtokosságtól függő parasztságétól) és néhány tehetősebb vezetőjükön kívül a megmozduláshoz csatlakoztak más társadalmi rétegek is, főként a városi kézművesség és a bojár., valamint a kolostori birtokokon robotoló, kizsákmányolt parasztság tömegei. A bojári krónikák egyoldalúan és egyértelműen megbélyegezték a dorobáncok és a zsoldostestőrséget.) Lidia A. Demény, L. Demény, N. Stoicescu : Ráscoala seimenilor sau räscoalä popularä ? 1655. Tara Románeascá. Bukarest, Tudományos Könyvkiadó, 1968. tett, csak azt hangoztatták, hogy a dorobáncok és a testőrök a néptömegek segítségével „kifosztották és felgyújtották a bojárok, a kereskedők, s általában mindazok házait, akikről tudták, hogy adót szednek és gabonával rendelkeznek.“ Az uralkodó osztályok vezetői közül sokan rémülten menekültek az országból a Dunán át a törökökhöz, Moldvába, főként pedig Erdélybe. A felkelés közben átterjedt a kisemmizett jobbágyparasztok falvaira. Amint a szerzők rámutatnak, II. Rákóczi György erdélyi fejedelem, amikor hírül vette a havasalföldi felkelés terjedését, aggodalommal vegyes felháborodással írta: „Feltétlenül ügyelnünk kell a feltüzelt, arcátlan tömegre“. Constantin Cerban uralkodó nem tudta eredményesen felvenni a harcot a felkelőkkel, elmenekült Bukarestből és sürgősen külső segítséghez folyamodott. 1655 nyarán a bojárok és az ő kérésére Rákóczi serege átkelt a Kárpátokon és Gheorghe Ștefan moldvai fejedelem, valamint Szvatus szilisztrai pasa seregeivel együtt csaknem egyéves kemény harc árán vérbefojtotta a felkelést. A monográfia szerzői joggal emelik ki, hogy a felkelés kudarcában nemcsak a külső erők összefogása játszott közre, hanem az is, hogy a megmozdulás nem volt öszszeforrott, minden társadalmi kategória a maga követeléseit szerette volna kiharcolni, s nem vette figyelembe sem a közösség érdekeit, sem az antifeudális és törökellenes harc általános kereteit. A Demény-házaspár és Nicolae Stoicescu monográfiája, amelyet eddig ismeretlen illusztrációs anyag, több térkép és nagy forrásértékű függelék egészít ki, a román történetírás nagyszerű eredménye, nemcsak azért, mert alaposabban megismerteti a XVII. századbeli hazai társadalom szociális-gazdasági szerkezetét, hanem azért is, mert az 1655-ös tömegmegmozdulást az 1437-ben, illetve 1514-ben megkezdődött, majd pedig 1784-ben, 1821- ben és főként 1848-ban folytatódott forradalmi harcok szerves részeként taglalja. Paul Cernovodeanu ELŐRE 3. oldal