Előre, 1970. szeptember (24. évfolyam, 7096-7121. szám)
1970-09-19 / 7112. szám
ELŐRE 2. oldal A ROMÁN KOMMUNISTA PÁRT AZ ANTIFASISZTA ELLENÁLLÁS VEZETŐ EREJE Hazánk történetének három évtizeddel ezelőtti rendkívül viharos őszére emlékezünk. Arra a periódusra, melynek szomorú eseményei négy esztendőre a terror, az üldözés, a nemzeti megalázás és elnyomatás sötét jellegeit űzték Románia égboltjára is. Az uralomra jutott katonai-fasiszta diktatúra belpolitikai síkon tűzzel-vassal igyekezett kiirtani mindazt, ami nemes volt ebben az országban, külpolitikai téren pedig azzal taszította súlyos veszélybe az országot, hogy kiszolgáltatta a hitleri Németországnak, a világháborúban annak romlásba rohanó hadiszekeréhez kötötte. Most, amikor felidézzük a harminc évvel ezelőtti eseményeket, felelevenítjük a Román Kommunista Pártnak — az egész nép nemzeti érdekei szószólójának — és az általa irányított demokratikus és hazafias erőknek a hősies küzdelmét is a fasiszta csoportosulások nemzetellenes tevékenysége ellen, valamint a hitleri Németország hazánkra nézve rendkívül veszélyes politikája ellen. Méltán emlékezünk erre ; ez az elszánt és nagyon nehéz körülmények között folytatott küzdelem szerves és kiemelkedő momentuma a harminc évvel ezelőtti időszaknak. Folytatása a párt századunk negyedik évtizedében kifejtett tevékenységének, melynek célja az volt, hogy megteremtse a demokratikus antifasiszta, hazafias és békeerők koalícióját. Ez a küzdelem jelentős részeredményekhez vezetett, s összességében bebizonyította, hogy hazánkban tág lehetőségek vannak egy erős antihitlerista nemzeti front összekovácsolására. Nicolae Ceausescu elvtárs, amikor megvonta ennek az időszaknak a harci mérlegét, kifejtette : „Az a hősi harc, amelyet a kommunista párt vívott azokban az években a munkásosztály és számos haladó erő élén, a demokráciának és az ország függetlenségének zászlaja alatt, az a tisztánlátó állásfoglalás, amelyet a vezető osztályok egyes politikai csoportjai kinyilvánítottak időlegesen , látottá a fasisziérvezetek fekvését a hatalom feé, és azt hogy iszágunk a náci Németorszábságába kerüljön". Majd 1940 szeptembere után, amikor Antonescu és a légionárius csoport erőszakkal az ország kormánykerekéhez férkőzött, a Román Kommunista Párt elszántan harcba szállt e nemzetáruló diktatúra ellen, a náci Németország haderőinek beözönlése ellen, hangot adott a dolgozó tömegek törekvéseinek, s élére állt a katonai-fasiszta rendszer megdöntéséért vívott küzdelemnek. Amikor leleplezte Antonescu rendszerének fasiszta jellegét, amikor feltárta azt a veszélyt, amelyet ez a diktatúra az ország függetlensége szempontjából jelentett, a Román Kommunista Párt már arra is figyelmeztette a népet, hogy előkészületek folynak Románia hitlerista megszállására. A párt jelezte, hogy csak egyetlen mód van kimenteni az országot abból a katasztrofális helyzetből, amelybe a fasiszta rendszer politikája sodorta — ez pedig : a katonai-fasiszta diktatúra megdöntése, a hitlerista seregek kiűzése Románia földjéről. Nehéz idők, nehéz harcok kezdődtek három évtizeddel ezelőtt hazánk történetében. Nem egyszerű múltidézésként elevenítjük fel, hanem tanulságként. Tanulságként arra, hogy milyen időszakokon keresztül, milyen nehéz küzdelmek árán jutottunk el teljes nemzeti és társadalmi felszabadulásunkhoz. Ma már új célokért harcolunk — a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom megteremtéséért.□ Századunk negyedik évtizedének vége tragikus időszakként vonult be Európa történetébe. Ebben a periódusban a több európai államban hatalomra került fasizmus súlyos veszélybe sodorta a kontinens népeinek szabadságát, biztonságát és az általános békét. Különösen a hitleri fasizmus bizonyult rendkívül veszélyesnek. Nyíltan hangoztatta, hogy világuralomra törekszik és Európa népeit a Harmadik Birodalom rabszolgáivá és vazallusaivá akarja változtatni. Miután megszállta Ausztriát és Csehszlovákiát, megtámadta és leigázta Lengyelországot, s kirobbantotta a második világháborút, a fasiszta Németország elözönlötte Franciaországot, Belgiumot, Hollandiát és más országokat, gyakorlatilag uralma alá hajtotta, vagy csatlósává tette a kontinens csaknem minden államát és bevezette ezekben az országokban az „új rendet", amely nem jelentett mást, mint vad terrort, szemérmetlen fosztogatást, koncentrációs táborokat, az emberek millióinak kiirtását. Ilyen körülmények között, 1940 végén csak a Szovjetunió maradt fő akadályként a hitleristák előtt Európát leigázó terveik útjában. A fasiszta Németország meggyorsította lázas előkészületeit egy szovjetellenes háború kirobbantására. Románia fontos célpont volt ebben a tervben. A hitleristák fontos szerepet szántak neki, mindenekelőtt nyersanyag- és emberi tartalékai miatt, s ugyanakkor stratégiai fontossága miatt. Különösen a müncheni egyezmény után — amely megnyitotta a kapukat Németország előtt Délkelet-Európa felé — nehezedett nagy nyomás az országra. Mindinkább kirajzolódott Románia náci leigázásának képe. Vékonyodtak a szálak Románia és a nyugati hatalmak — Franciaország és Anglia — között. Románia egyre inkább elszigetelődött és mindinkább kiszolgáltatott helyzetbe került a hitlerista expanzióval szemben, így kényszeríthették az országra 1940 augusztusának végén a bécsi diktátumot, mely révén Erdély egy részét a hitlerista Németország és a fasiszta Olaszország a horthysta Magyarországhoz csatolta. Miután a hitler-fasiszták szemet vetettek Romániára, különösen érdekeltté váltak abban, hogy az ország élére egy olyan fasiszta kormányt helyezzenek, amely szó nélkül alárendeli magát Németországnak mind politikailag, mind gazdaságilag, mind pedig katonailag. Egy ilyen kormány hatalomrajutásának terveit abban az időben országunk belpolitikai helyzete is egyengette. Románia vezető körei ugyanis mind gyengébbeknek bizonyultak a hitlerista Németországnak és belső ügynökségeinek a presszójával szemben. A reakciós nagyburzsoázia és nagybirtokosság vezetőkörei és személyiségei mint Malaxa, Auschnitz, Mociornita és mások a reakciós politikusok, mint Vaida- Voievod, A. C. Cuza erkölcsileg, de főleg anyagilag támogatták a fasizmus feltörését Romániában. Az úgynevezett történelmi pártok vezetői pedig — különösen a Nemzeti Parasztpárt vezetője, Iuliu Maniu — kétszínű, engedékeny politikát folytattak. Sőt, ez utóbbi odáig ment, hogy az 1937-es választásokon „meg nem torpadási szerződést" kötött a romániai fasiszta csoportok legvérengzőbbjével és legagresszívabbjával, a Vasgárdával. Úgyszintén a légionárius mozgalom előtti út megnyitásához nagymértékben hozzájárult a monarchia politikája, II. Károly 1938-ban bevezetett királyi diktatúrája. Azáltal, hogy mind kegyetlenebből elfojtotta az állampolgári szabadságjogokat, egyre nagyobb mértékben igyekezett elnyomni a demokratikus erőket, a királyi diktatúra súlyos csapást mért a burzsoá demokráciára és megkönnyítette a fasiszta csoportok, főleg a Vasgárda cselszövéseit. Külpolitikája pedig a fasiszta Németország iránti gazdasági és politikai engedmények vonalán haladt, s ezzel gyakorlatilag a hitleristáknak való alárendeltség útját egyengette. A királyi diktatúrának és a „történelmi" pártok vezetőinek népáruló, a nemzeti érdekeket semmibevevő politikája lejáratta, súlyosan kompromittálta II. Károly rendszerét. A 30-as évek végén ily módon súlyos politikai válság ütötte fel a fejét. S ennek megoldását a fasiszta Németország és annak romániai ügynökei a katonai-fasiszta diktatúra bevezetésében látták. A Román Kommunista Párt következetesen figyelmeztetett arra a nagy veszélyre, melyet a nemzetre nézve a hitleri Németország és belső ügynöksége, a légionárius mozgalom jelent. „A katonai fasiszta diktatúra hatalomrajutása Romániában — hangzott az RKP figyelmeztetése — a tőkések és földesurak vezetőköreinek véres, terrorista diktatúráját jelentené a munkásság, a parasztság és az elnyomott nemzetiségek ellen, ez a diktatúra az összes pártok felszámolását, a haladó értelmiségi elemek üldözését, a szabadgondolkodás bármilyen megnyilvánulásának betiltását, határtalan reakciót és Romániának vad, barbári állapotba való taszítását jelentené". 1940 szeptember 6-án a hitleri Németország és romániai ügynökei elérkezettnek látták az időt tervük végrehajtására: az erőtlen és határozatlan király az úgynevezett történelmi pártok asszisztálásával Antonescu tábornok és a Vasgárda kezébe adta a hatalmat. Antonescuval tehát uralomra került a Vasgárda, amely már évekkel azelőtt kiállította „személyi bizonyítványát", mint a legreakciósabb csoportok antidemokratikus, népellenes, fajüldöző terrorista bűnözők mozgalma. Hatalomrajutásának útját „fekete listák", terrorcselekmények, rablások és gyilkosságok kísérték. Gyilkosságaik listáján két kormányfő is szerepelt : I. G. Duca, akit a légionárius martalócok 1934-ben a szinaiai állomáson lőttek agyon és Armand Calinescu, akit 1939 szeptemberében a fővárosban gyilkoltak meg. Míg ezeket a tetteket a légionárius mozgalom rokonszenvezői az előbbi években „véletleneknek" tekintették. 1940 szeptembere után a terror, a gyilkosság, a nemzet javainak áruba bocsátása az állampolitika rangjára emelkedett. Mint Nicolae Ceausescu elvtárs az RKP megalakulásának 45. évfordulóján tartott beszédében kifejtette : „A Vasgárda mozgalom, a hitlerizmus romániai ügynöksége, amely teljes egészében a német imperializmus szolgálatában állt, mélységesen nemzetellenes politikát folytatott, s ily módon súlyosan ártott a román nép érdekeinek. A Vasgárda, a monopolista burzsoáziával cinkosságban, elárulta a nép érdekeit, alárendelte az országot a hitlerista Németország uralmának, s így veszélybe sodorta Romániának, mint független és szuverén államnak a létét". Az antoneszkánus katonaivasgárdista diktatúrának a hatalomátvétel után szinte az első ténykedése az volt, hogy szélesre tárja Románia határkapuit a náci csapatok előtt, hozzákösse az országot a fasiszta Németország harci szekeréhez. Ennek oldalán bűnös módon, a nép akarata ellenére és annak érdekeit semmibe véve belevitte az országot a sok szenvedést ránk zúdító szovjetellenes háborúba. 1940 szeptember 6-a után méginkább nyilvánvalóvá vált : az antoneszkánus-legionárius vezetők a hitleristáknak csak egyszerű fizetett alkalmazottai, a németországi fasiszták hű kiszolgálói Románia politikai és gazdasági leigázásában. E klikk az ország természeti erőforrásai és kincsei kifosztásának a politikáját folytatta ; az ipart, a mezőgazdaságot, a szállítást a hitlerista agresszív háború szolgálatába állította. Hazánk jelenkori történetének azokban a legsötétebb éveiben a gazdaság teljesen tönkrement, az ország erőforrásai kiapadtak, s ez odavezetett, hogy a háború végén az ipari termelés a háború előttinek mintegy 50 százalékára csökkent. Belpolitikai téren az antoneszkánus katonai-vasgárdista diktatúra hatalomra jutásával megkezdődött a nyílt, véres terror az összes hazafias erők ellen, főleg pedig a munkásosztály és annak élcsapata, a Román Kommunista Párt ellen. Már a hatalomátvétel első pillanataiban megtöltötték a börtönöket, koncentrációs táborokat a kommunisták, az antifasiszták, a hazafias érzelmű munkások, parasztok és értelmiségiek ezreivel. Ebben az időben gyilkolták meg gáládul a munkásosztály hős harcosait : Constantin Dávidot és Ocskó Terézt. De nem kímélték az antifasiszta érzelmű burzsoá politikai személyiségeket sem : 1940 októberében a „légionárius rendőrség" 67 volt magasrangú tisztviselőt végzett ki. Meggyilkolták Nicolae Iorgát, a világhírű történészt, volt miniszterelnököt, Virgil Madgearu professzort, volt minisztert, Victor Igmandi volt igazságügyi minisztert. A gyilkolás, a fosztogatás, a faji üldözés 1941 januárjában hágott a tetőfokára, amikor az antoneszkánus csoport és a vasgárdista vezetők összevesztek a koncon, a hatalom birtoklásán és a légionáriusok puccs révén megkísérelték egyedül átvenni a kormányzást. Németországi gazdáik azonban Antonescu mellett döntöttek, hogy később állandóan emlékeztessék : létezik megfelelő „pótalkatrész" a kormánykerékhez ha az nem működne úgy, ahogyan Berlinben akarják... így hát — bár a hitleristák a fasiszta antoneszkánus kormány katonai csoportját tartották 1941 januárja után hatalmon — végeredményben nem mondtak le a légionáriusokról sem. Az antoneszkánus fasiszta katonai csoport leverte a légionárius lázadást, de a Gestaposzért gondoskodott a vasgárdista vezetők biztonságba — de főleg tartalékba — helyezéséről. 1941 januárja után az antoneszkánus katonai-fasiszta diktatúra hűen szolgálta berlini gazdáit. A társadalomnak a deklasszált elemeiből összeverődött légionárius csoport, a társadalomnak ez a söpredéke szociális demagógiájával, vad fanatizmusával, rasszizmusával, a demokratikus és hazafias erők dühödt üldözésével, gátlástalan gyilkolásával és rablásával csakhamar lejáratta magát a néptömegek előtt. A hitleristák is kénytelenek voltak tudatára ébredni annak, hogy a légionárius mozgalom túlságosan kompromittálta magát és nem lehet ráalapozni a fasiszta rendszert Romániában, mint ahogy azt eredetileg Berlinben képzelték. A légionáriusok elávolítása a hatalomról olyan időpontban ment végbe, amikor a széles néptömegek körében izzott a gyűlölet e gyilkos, elvetemült bandák ellen. A tömegek mindig megvetéssel, haraggal tekintettek erre a terrorszervezetre és maroknyi csoportnak tekintették, amely idegen test az ország területén, amely idegen a nép céljaitól, erkölcseitől, demokratikus és humánus érzelmeitől. Az ország legjobb fiai szálltak harcba a légionárius mozgalom ellen. A kommunista párt kezdettől fogva határozottan szembeszállt az antoneszkánus katonai-vasgárdista diktatúrával, a katonai-fasiszta uralommal, a náci Németország agreszsziójával. Megszervezte a tömegek antifasiszta ellenállását és harcát az antoneszkánus rendszer megdöntéséért. 1940 szeptember 10-én az Állás-frontunk című dokumentumában leeplezi, hogy mit jelent a fasiszta hatalomátvétel, tüntetésekre, sztrájkokra hívta fel az ország lakosságát. A szovjetellenes háborúval kapcsolatos 1941 júliusi határozatában, az 1941 szeptemberi Platform-programjában, „A román nép veszte vagy megmentése" című, 1942 januári dokumentumában és sok más anyagban, a kommunista párt azzal a felhívással fordult az egész néphez, hogy határozottan küzdjön az Antonescu-féle katonai-fasiszta rendszer megdöntéséért. Az antifasiszta ellenállásnak erős lendületet adott az, hogy 1943-ban megalakult az Antihitlerista Hazafias Arcvonal, amely a kommunista pártot, az Ekésfrontot, a Hazafiak Szövetségét, a MADOSZT-t, a Szocialista Parasztpártot, a Szociáldemokrata párt egyes helyi szervezeteit tömörítette. A munkásosztály, a hazafias erők nehéz és hősies harcot vívtak, sok és nagy áldozatot követelt ez a küzdelem — de végülis 1944 augusztus 23-ához vezetett. A kommunista párt köré tömörült hazafias és demokratikus erők megadták a kegyelemdöfést a romániai fasizmusnak. A történelem haladása elé gördített akadályt a nép akarata, elszánt küzdelme lerombolta ! Mihálka Zoltán Kolozsvári siker ét hangversennyel méltóképpen illeszkedett a fesztivál műsorába a kolozsvári Állami Filharmónia zenekara, s derekasan bebizonyította, hogy megérdemelte a megtisztelő meghívást, csakugyan az, aminek tartjuk: a legjobb vidéki szimfonikus zenekar, amely egyenrangú a fővárosi zenekarokkal. Antonin Ciolan karmesteré ezért az érdem, akit azután két tehetséges, fiatal tanítványa Erich Berger és Emil Simon követett a karnagyi dobogón. Ezúttal mindenik hangszercsoport kiváló volt : a vonósok meleg tónusa, a fúvósok tiszta intonálása és a teljes homogenitás amellett szól, hogy ez az együttes megérett a legigényesebb feladatokra is. Első estjükön Erich Bergel vezényelt. A karmester találkozott már a fővárosi közönséggel, amely nagyra értékeli tehetségét, képességeit. Felkészülten, muzikálisan, fiatalos hévvel vezényelt. Karmesteri pálcája nyomán dinamikusan szól a zenekar, s a művek érzékletesen, világos értelmezésben, pregnáns színhatásokkal kelnek életre, így élveztük Pascal Bentoiu szimfóniáját, a mai román szimfonikus irodalomnak ezt az értékes alkotását is. Hindemith: Mathis a festő című szimfóniájának ragyogó megszólaltatásával pedig egyenesen remekelt. Nagy érdeklődéssel vártuk az est szólóművészét, a legendáshírű „hárfakirály“-t, Nicanor Zabaleta, spanyol hárfaművészt. Zabaleta színskálája valóban jóval gazdagabb a szokottnál. . Hangszerén a zengő futamok, az áttetsző álmatag pianisszimók megkapó szépséggel fénylenek. Friedrich Händel nagyigényű hárfaversenyének tolmácsolásánál mintha még nem lett volna önmagára, de már a Joaquin Rodrigo, kortárs spanyol zeneszerző (Zabaleta számára írt), spanyol motívumokból szőtt, nagyon is közérthető nyelvezeten megszólaló, de hangszertechnikai szempontból sokat kívánó művének előadásánál már hárfaművészete teljességét élvezhettük. A hatást csak fokozta ráadásszámaival. A kolozsváriak második estjén Emil Simon állt a zenekar élére, 6 .Tszán-■ tén többször vezényelt már Bukarestben, ahol külföldi sikereit is számontartják. Alapos tudás, komolyság, a művekben való teljes elmerülés jellemzi. Nála lírain szól a zenekar. Ezúttal két remeklését dicsérhetjük: Sigismund Toduta költői szárnyalású műve, a Bárányka című oratórium nagy lélegzetű előadását és Richard Strauss szimfonikus költeményének, a Till Eulenspiegelnek lüktető pompázatos megelevenítését. Az oratóriumban Emilia Petrescu, Martha Kessler és Valentin Teodorian énekművészek is tudásuk javát adták. Az est szólóművésze Wolfgang Schneiderhan osztrák hegedűművész volt. Mendelssohn-Bartholdy hegedűversenyét játszotta hagyományos romantikus felfogásban. Schneiderhan nem tartozik a virtuózok kategóriájába. Nála inkább a behízelgően meleg, bensőséges hegedűhang, a dallamos kantiléna, az őszinte érzelmek kifejezése dominál. Mindenesetre nagykultúrájú muzsikus, játékán a bécsi tradíciók nemes patinája érezhető. Szívesen hallgattuk ezt a muzsikus-szívvel tolmácsolt Mendelssohn remekművet, amely —smég elévülhetetlen, ha vérbeli hegedűs tolmácsolja. Pintér Lajos OTTHONOSSÁG ÉS SZÉPSÉG • Vajon ez a két dolog nem fér össze ? Úgy látszik, hogy a legtöbb ember gondolataiban nem. Figyeljük csak meg ezt a két párbeszédet : 1. „— Hát minek kellett maguknak ez a nagy ház, ha úgyis egész nap a konyhában ülnek ? — Ha már piszkolunk, piszkoljunk egy helyt. Nem tehetjük tönkre a drága bútort, nem tapostatom össze a szőnyegeket..." 2. „— Miért nem csináltok valamit ezzel a lakással, hogy mutasson is egy kicsit ? Olyan mint egy kaszárnya, amibe suszterműhelyt is rendeztek be ! — Kérlek, nekünk nem kirakatnak kell a lakás ! Mi használjuk. Nem vagyunk olyanok, mint azok a nemondjam meg kik, akik beleölik mindenüket egy nagy fényes házba, aztán kiköltöznek a nyári konyhába s egymás hegyén hátán ott szoronganak, mint az ólban... de a lakás, az ugye tiszta !" E két felfogás látszatra ellentétes. Lényegében azonban egy és ugyanaz : nem tudja elképzelni, hogy az otthonosság és a szépség egyszerre jelen lehet ugyanazon a helyen. Egy kis, de csak egy egészen kis igazság van is ebben. A szépség igen sok fajtájához hozzá tartozik — az ünnepélyesség. Az ünnepélyesség azt jelenti, hogy — nem hétköznapi. Ezért elvben helyes az, hogyha az embernek nagyobb lakása van, abból egy úgynevezett szép szoba, vagy tiszta szoba legyen. Hiszen már őseink is, kunyhójukban vagy sátrukban berendeztek egy sarkot, ahol az elődök emlékét őrző szobrocskákat tartották, oda terítették le a legszebb szőnyegeiket,prémjeiket. Ez lényegében ugyanaz, mint amit ma öreg nénikék szobájában látunk : egy csipketerítős sublóton vagy kredencen az egyik sarokban mindenféle csecsebecsék. Tippek, szobrocskák vagy tengeri kagylók között a régen meghalt szülők és a messzi idegenbe szakadt gyerekek, unokák fényképei. Ezen a dolgon csak nagyképű emberek gúnyolódnak. Mert a lényege az áhitat, és mindenki azzal kelti fel és biztosítja ezt, amivel tudja. Csakhogy a legtöbb embernek manapság nincsen erre tere. S ezért vagy összezsúfolódik a konyhába, hogy a szobát, vagy szobákat „szép" állapotában megőrizhesse, vagy pedig nem törekszik semmiféle szépségre s az egész lakás olyan, mint egy kedélyes ócskapiac. A leggyakoribb eset az, amikor az egyik helyiség, mondjuk a konyha, rendetlen, kezdetleges, sivár, a szoba pedig tele van Zsúfolva szőnyeggel, lámpaernyővel, függönnyel, a falon aranyezüst mintás festés — és az egész : dohszagú. Pedig az ünnepélyes, az áhitatos szépség — csak egyik esete, egyik fajtája a szépségnek. A mindennapok színteréről, a hétköznapiságok közül sem hiányozhat ! Egyesek, főleg lelkes iparművészek, ezen úgy akarnak segíteni, hogy a legközönségesebb használati tárgyakat ékesítik fel. Bazsarózsát festenek a szemétmezőre, tulipánt hímeznek a tányértörlőre és így tovább. Ez persze értelmetlen dolog , és nem is egészséges, lelkileg, hogy az ember állandóan bepiszkítva lássa a „szépítő" rendeltetésű elemeket. Viszont ugyanilyen helytelen a konyha és a nappali, illetve lakószoba, azaz egyáltalán a legtöbbet használt helyiség iránt az esztétikai közöny. — „Miért, hát nem mindegy ?" — kérdezheti bárki. — „Nem mindegy, milyen az a konyha vagy szoba, ahol bekapom a reggelim vagy az ebédem, ahol tanulnak a gyerekek vagy vasal a feleségem?" Nem mindegy. Ezt kell megérteni, hogy gyakorlati szempontból sem mindegy. Nemcsak azért, mert a szépség egy adott határig egybefonódik a renddel, a rend pedig a célszerűséggel. (Amit „rendben tartok", az kevésbé rongálódik, nem vész el, a kellő időben kéznél van.) De a szépségnek lélekerősítő, köznapibban szólva, idegerősítő, idegvédő hatása is van. Ezt még nagyon kevesen akarják belátni, holott sok nagyváros ideggyógyászati statisztikája szemlélteti : olyan mértékben, ahogy az esztétikai meggondolásokat mellőzik a lakások, az élet hétköznapi színtereinek, a települések külsejének a kidolgozásánál, szaporodik a lelkiegyensúlyzavaros, ideges, gyenge erkölcsi ellenálló erejű emberek száma. Mi ennek a magyarázata ? A dísztelenség, az éktelenség, a csín hiánya érzékszerveink, elsősorban látásunk számára „kimerítő", sivár érzékelési felületet nyújt. A sivár érzékelési mező pedig ösztöneink számára a szegényes, szűkös élettartalékok képzetét sugallja, ez pedig a létbizonytalanság érzését. A sivatag beláthatatlan szemhatára és kopársága alatt élő arab, akárcsak a puszta, a sztyeppe lakosa, ezért szereti az arabeszket , a zsúfolt gazdag díszítést, hímzést, bőr, fémtárgyon, ékszeren, szerszámon, hogy kárpótolja értékeit a környezet miatt. Olvastam valahol, hogy imádják Izlandon a tarka színeket : nyilván, az örökös ködön és hónapokig tartó sarki éjszakában ezeknek van értékük a látás számára. Hajdan a lakosság legnagyobb része számára a fő tartózkodási helyiség a konyha, vagy a lakókonyha volt. Viszont a konyha igen sok használati tárgyának: rézedényeknek, falvédőknek, kanáltartóknak, kemenceajtóknak, darálóknak, kályhacsempéknek a kivitele olyan volt, hogy legkevesebb amit elmondhatunk róla az, hogy : mutatós. Manapság a hangulatosságot azért törekszenek sokan a lakószobákban is ilyen régi használati eszközök kiaggatásával felkelteni. Egyeseknél már szinte bolondéria számba megy a rézmozsarak és cifra vasalók gyűjtése. Ha a szépészeti lehetőségek szempontjából figyeljük a modern ember környezetét s az általa beszerezhető használati tárgyakat, bútordarabokat, elismerhetjük, hogy elég nehéz helyzete van. A konyhaesztétikumot legfennebb a festett grízes és cukros dobozokkal, meg a mintás nájlon asztalterítőkkel biztosíthatja. Legfennebb egy-két fényesre sikált nikkeles vagy alumínium zománcos edény akasztható ki „csillogni". Szerencsétlen a modern konyhák mérete is. Ahhoz, hogy csak főzésre használja az ember, nemcsak a konyha túl nagy, hanem a lakás is — túl kicsi. Több családtag számára való tartózkodásra, családi étkezésre pedig az ilyen konyha kellemetlenül szűk. Egyes építészek ezen úgy „segítenek", hogy le akarják szorítani a méreteit, főzőfülkévé törpítik, hogy ez ki is zárja a benne való tartózkodást vagy étkezést és arra „kényszerít" mindenkit, hogy a szép és civilizált szobákban egyék, dolgozzék, játszódjék. Ez a módszer azonban helytelen : elválasztja a nap nagy részében a házimunkát végző családtagot a többiektől, pl. az anyát vagy nagyanyát a gyerekektől, a kész étel hurcolása pedig más helyiségekbe növeli a házimunka terheit s időtartamát. Ezerszer ésszerűbb és szebb az a megoldás, ami különösen Franciaországban van manapság elterjedve : a konyha tágas, nappali szobának alkalmas helyiség, azonban az összes főzőberendezések : kályha, mosogatókagyló, „piszkosasztal", az egyik fal mellett van s egy függöny, illetve oldalt mozgó redőny segítségével egy pillanat alatt leválasztható, elrejthető. Azt hiszem, az újabb tömbházépületek tervezésénél a mi építészeinknek is helyes volna errefelé tájékozódni. Addig is azonban, és azok is, akik nem ilyen konyhában „laknak", mit tehetnek azért, hogy a köznapi környezet ne legyen „közönséges?" Elsősorban is, nem szabad felülni bizonyos sznob, nagyképű handabandázásoknak. Gondolok például a falvédőellenességre. Ma már előfordul, hogy sok háziasszony inkább csupaszon hagyja a konyhája falát, mert szégyelli falvédőit „művelt" gyerekei vagy rokonai gúnyolódásától. Pedig a legkezdetlegesebb falvédő is „műveltebb" dolog, mint a csupasz, piszkos fal : cserélhető, mosható — mert manapság nem meszelnek minden hétvégén a konyhában, többévente festetnek — ezért civilizáltabb is. Aztán gyerekeink rajzai, vízfestményei, színes kivágásai sokkal jobb helyen vannak itt, mint a szobában. Egyáltalán: ne tekintsük magunkat olyan ötlettelennek és töltetlennek. Csak a beállítódás fontos: törődni a szépséggel, a mutatóssággal, a változatossággal, ügyet csinálni belőle s meglepődve ismerjük fel, hogy több lelemény van bennünk, mint hittük volna. Minden jóízlés , elsősorban őszinte. Ezért valóban azt keressük, amit mi tartunk szépnek s ne amit ránk akarnak tukmálni. Az ízlésünket úgyis csak az általános műveltségünkkel együtt emelhetjük : a fontos az, hogy a szépérzékünket állandóan működtessük, a fogékonyságunkat ébren tartsuk s majd megtaláljuk a fejlődés útját, az úgynevezett magasabbrendű szépségekhez vezető utakat is. Elsősorban a közöny, az eltompulás ellen kell küzdeni. Külön kell arról tárgyalni, hogy milyen lehetőséget vagy akadályt nyújt a mai bútorgyártás a köznapi környezet művelt, szép arculatának a kidolgozására. Sós Péter GYEREKVERS, GYEREKES VERS, GYERMEKNEK VERS Nem tudnám megmondani, hogy mennyire különböznek a mai háromnégyévesek a tegnapi három-négyévesektől, és hogy a tegnapi kicsinyeknek szánt rímes beszámolók rókalackókról meg mackómuktikról mennyire avultak el mára, és hogy milyen égető szükség évente újra fogalmazni a tavaszi időjárás beköszöntését, de mindig tartózkodással veszem kezembe legújabb költőink gyerekverseit. Ez alkalommal Szilágyi Domokos Erdei iskola*) című könyvét, amibe a képeket Kiss Béla rajzolta és amit a Kriterion könyvkiadó jelentetett meg. (A Kriterion, miután az „Ifjúsági" részint Albatrosszá alakult, amely a serdülők számára ad ki talán könyveket, részben Ion Creanga kiadóvá, amely magyarul csak fordításokat hoz ki.) S úgy látota, a tartózkodás most is indokolt volt. Mert ugyan jó költő Szilágyi Domokos, művelt és okos, s feltehetőleg szereti is elképzelt közönségét, nem azt adja, amit a gyerek, s amit a szülő vár az ilyen versikéktől. Tulajdonképpen ő is csak úgy jár el, mint annyian mások : veszi kiindulópontnak a legközkeletűbb gyermekvers fordulatokat és óvodai rigmusokat s ezeket mindenütt, ahol erre alkalma nyílik, megfejeli szellemességekkel, ötletes képtelenségeket halmoz össze. De versei vagy csak évődések a gyerekvers lehetőségeivel, vagy csak *) Szilágyi Domokos : Erdei iskola, Kriterion Könyvkiadó Bukarest fölényes „színvonalas“ utánzatai a egészen rossz gyerekverseknek. Mint még sok gyerekeknek író szerző , felnőttnek keveset ad, gyereknek — felfoghatatlant. Mert a gyerek, pláne a „mai gyerek", amíg még nem ismeri azt a kifejezést, hogy „legény a talpán“, azt sem tudja méltányolni, hogy „legény a hernyótalpán", mint azt Szilágyinál olvashatta. És vajon, akkora gyerek, aki élvezni tud már egy ilyen szakaszt, hogy például „Valaha a negyedkorban /alapítá Mammuth János/ ezt az első általános /erdőközi tanodát“, vagy amelyiknek KÖNYVEK „való" az ilyesmi, hogy : „a derűs ég alatt /lombokból font glórián/ Fájdkakassy Flórián /illeg...“ stb az nekivág-e olyan versikék olvasásának, mint : „Jókor reggel /Borzné felkel/ s szólongatja kisfiát : /Féltom adta, szedd nyakadba/ lábad vár az iskolád !" Szilágyi is felvonultatja Bogoly Balambért, Róka Róbertét, Nyúlffy Nándyt, Vaddisznódy Emesét, minél több ipszilonnal, mert ugyebár ebben társadalombírálatocska is van, és nehogy összetévesszük az ő színvonalát a Pósa bácsik (különben nem is rosszabb !) színvonalával, feltétlenül beveszi a gyermekversbe a „gömb-geometriát“ s igazán csak a rímkényszeren múlik, hogy nem a „szférikus integrálszámítást" is. Aztán ott vannak a csalimesék lehetőségei: az ebéd főzi a szakácsnőt, a zsák húzza a szekeret, az ökröt felhajítják a saroglyába; milyen kimeríthetetlen kincsesbánya ez a „modern humornak“, és milyen hosszasan lehet ezekkel gyerekeskedni ! S felvonul itt az egész idilli-gyermeki bukolika, mint mondottam: bagoly, róka, denevér, szúnyog, sündisznó, mackó, giliszta . „A giliszta se kényes /járja a veteményest/ gyökerek alatt, között /fellazítja a rögöt", s természetesen ekkor „A toronydaru se rest, /hipp-hopp tüstént belekezd, s észre sem veszi az ember, /fönnebb van egy emelettel“. Minden az abszolút uccuság és abszolút féltemadtaság szellemében nyüzsög. Hogy volna hát épp a toronydaru „rest", amikor „Brumma Tádé s a két dádéeközben egyet se rest“. S mennyire szorgos a tavasz is : „Lombot szőkít egy araszt". Ezen aztán szökjön szárba és szőküljön a gyerek nyelvi kultúrája. Akárcsak azon, hogy ne későbbi újságpapíros ízű szövegekből, hanem már most megtanulja a verebek gyűlésén az ilyen kitételeket : „de a túlzás híve azért nem vagyok“. Persze, persze, ugyebár : parodisztikus éllel. És ilyenkor mindig egy Lászlóffy Aladár gyermekóda részletére gondolok, s azon belül is két sorra, amit ő bizony nem parodisztikus éllel írt le, hanem őszinte, „Napsugaras” hevületből : „A bébipudtert őrlő malom, Külön gyermek irodalom“. Hát ez az, a bébipudert őrlő malom ! Szilágyi Domokos jó költő, mint mondani szokás, legintellektuálisabb költőnk, óriási erudíciójú „poéta doctus". És, ami egyebet ír, mint gyermek verset, azon érződik a felelősség s a legmagasabbrendű céltudat. Ez a füzetecske azonban sajnos gyenge. Nemcsak az ő költői rangjához képest, hanem nála kisebb, halványabb költők mögött is lemarad ezekkel a sokeffipszilonos gömbgeometriás mackóenyelgésekkel. Azonban ezért nemcsak ő a hibás. Feltételezem, észre se veszi, hogy amit művel, az Bébipudermalom és akkor sem költői játék, ha a pudert poudernek írja, csak modoros viccelődés, sajnos ez a fajta gyerekköltészet túlságosan elburjánzott. Sem szerzőknek, sem szerkesztőknek nem jut eszébe, hogy a gyereket előbb helyesen beszélni kell megtanítani s csak azután elménckedni, hogy a gyermeki szemléletet nem „kikeleti giling-galangozással“ tehetjük üdévé, egészségessé, hanem a nyelv törzsökéről metszett oltásokkal, s hogy a gyereket érezni tanítjuk, nem affektálni. Azaz : ha majd minden gyereknek minden újabb és újabb évjáratnak egyaránt kezébe tehetjük vagy fülébe dúdolhatjuk a népköltészet gyerekvers-remekeit, mondóka-zsenialitásait, s nagy költőinknek a gyermek által is érthető verseit, akkor behinthetjük az egészet a bébipúdert örlő,malom ártatlankodó, vagy saját magán fanyalogva gúnyolódó porával. Addig azonban nem az irodalomhoz szoktatja ez hozzá a gyereket, nem a költészethez.. Mert költészethez csakis költészet szoktathat hozzá. S ha egyes költőink nem tudják megütni gyermekversben is a legnemesebb hangot, akkor már jobb, ha az óvónénikre bízzák az egészet. Én magam, addig is, ha a szóval való játszás izgalmára akarom rákaparni a gyerekeket, azt vallom nekik, hogy: „Nincsen olyan szépen szóló szép sípszó, mint a szászsebesi szépen szóló szép sípszó. Ugyanis a gyerekversek dolgában is „Jobb egy lúdnyak tíz tyúknyárral”. Szőcs István 1970. SZEPT 19., SZOMBAT MŰVELŐDÉS