Előre, 1989. június (43. évfolyam, 12906-12931. szám)
1989-06-04 / 12909. szám
• 4 EMINESCU-CENTENÁRIUM Húsz éve is elmúlt, hogy elegáns vászonkötésben, bibliofil kiadásban napvilágot látott nálunk egy nem túl nagy méretű verseskötet, Eminescu költeményei címmel, Kacsó Sándor szerkesztésében. A két évig tartó fordítómunkában neves költőktől alig induló, fiatal ígéretekig részt vett mindenki, aki fordítóként szóba jöhetett akkor Romániában, hogy tető alá hozzák a világ máig legteljesebb Eminescu fordítás-kötetét! A költő halálának centenáriuma alkalmából rendre fölkerestük a fordítógárda elérhető tagjait... V. No$CU rajza Eminescuról 1989. JÚNIUS 4. • VASÁRNAP• „ÍRTAM RÓLA VERSEKET" Lászlóffy Aladár kilenc Eminescu vers fordításával járult hozzá az 1966-os nagy vállalkozás tető alá hozásához. A több mint félezer, általa fordított román, francia, orosz vers ellenére sem tartja magát műfordítónak, s a nagy költőhöz való ragaszkodásáról ennyit mond: — írtam róla verseket. Itt olvasható költeménye, illetve az Eminescu-kötetből kiemelt fordítása tanúsítják: a román költészet géniusza életre szóló, termékeny nyomokat hagyott a romániai magyar költészetben is. Lászlóffy Aladár KÖLTŐK Emlékeimben a sápadt költő arcra borul az asztalon. Egy halom tiszta papír simul arca alá é s a sok lapon a lehunyt szem, a lehunyt látás... (Különös, hogy a lehunyt szemek nemhogy vergődnének zárt terekben, de százszorosan termékenyek.) Szenvedve nézi tűnt szerelmét, korát, az igazságtalant.. egy varrólány... egy tengerparti halálos ágy... anyján a hant... Én azt a lehunyt szemű arcát mutatnám folyton valómért. Talán nagy belátást remélve, békés világért, magamért Mellszobrain a költő szép is, arca pihen és ünnepel. Derűs, mert mellszobor korában egy sejtelem se rázza fel, egy gondolat se löki talpra, hogy gyorsan ceruzát vegyen — s a megfeledkező rohamban nem izzadt át az inge sem. A múzeumban is a költő él, éldegél. — Sok kegyelet az elmozdult idő nevében: .. .s töltőtolla se lehetett!... A könyvtárakban a költő nyugodt, méltóságteljes hatalom. Győzelmes apparátusával őrzi a nagy irodalom. Emlékeimmel a költő sápadt, arcra borul az asztalon. A papír négyszögére hajlik, s mint jégvirágos ablakon, átnéz a föld másik felébe, szeme előbb még hunyorít, míg meg nem szokja más korokban az idő más-más fényeit... S látja: valaki visszanéz rá — Előd. Utód. Lehunyt szemek. Szótlanul egy-egy folytatandó részletre, érvre intenek ... A képet milliószor érzem. Mint kártyalapon: két király, két fél király egymásból nőve, egymás ügyében készen áll. A biztatás, hogy szembenéz ablakain az ismeretlen — megéri, bármilyen nehéz szívvel borulnak arcra ketten. Mi férfiak... — ezt mormogom mindenre, erre folytatásnak. S a papír fehér ablakán lennről, a föld alulról látnak. Mihai Eminescu ÚJ ELMÉLETET KIAGYALNI (De a náscoci női ipoteze...) Új elméletet kiagyalni felszállt a két tudós. Keresgélni a semmiben szokott, e két okos Máskor is, léggömb nélkül is, gyakorta tette ezt. Most viszont ellebegve jól a zajló föld felett . Mikor már minden csak alig derengett fel az égre. Az egyik így kiáltott fel vidáman: — „Végre, végre, Kinyílni érzem itt magam, felettünk nincsen senki." A másik búsan lepillant, s még búsabban jelenti: — „Jó, jó, viszont úgy látom: most alattunk sincs már senki." 1874 körül Lászlóffy Aladár fordítása „KÉNYSZERMEGOLDÁSOK KIJAVÍTÁSA HELYETT" Lászlóffy Csaba költő azzal fogad: — Nemrég bukkantam rá egy Eminescu-versre, mely nem szerepel a magyar nyelvű bibliofil kiadásban. Valószínűleg Shakespeare-fordításnak tekintették. Eminescu csak ihletődött a nagy drámaköltő egyik szonettjéből, de önálló verset írt. — Úgy tudom, újrafordította a Sara pe deal-t. Diákkorom óta élt bennem a vágy, hogy Eminescu egyik legszebb versét megpróbáljam lefordítani annak ellenére, hogy ritmikailag magyarul nagyon nehezen adható vissza. Aztán a bibliofil kiadásban rangos fordításban láttam viszont, Franyó Zoltán jóvoltából. Időnként elővettem e fordítást, s egyre inkább megjött a kedvem, hogy javítsak egy-egy kényszer megoldásán s föloldjam a fölösleges tehertételeket. Több helyen éreztem pontatlannak Franyó magyarítását — főleg az első versszak 2. sorában („villan a csillagok ezre“), a második versszak 1. sorában („csupa pompa“) és az erőltetett rímekkel is túlbonyolított harmadik versszakban („Fellegeket tört sugarak nyila pásztát, / Vén ereszét nyújtja a holdba néhány ház...“), s úgy tűnt, hogy a műfordító nem kínlódott meg eléggé a vers képanyagával, hangulatával, inkább csak a ritmushűségre ügyelt. — Sikerült jobb megoldást találni! — A kényszermegoldások kijavítása helyett az egész verset sorról sorra, egyszerűen újrafordítottam, néhol az igék ritkításával (veri, szántja, füstöl, hív, fekve) igyekeztem sejtelmesebbé tenni. Szinte mindenütt a természetes, ez egyszerűbb megoldás bizonyult hitelesebbnek. Kérdezett: Cseke Gábor Mihai Eminescu MUNKÁTÓL KIMERÜLTEN... (Satul de lucru...) Munkától kimerülten dőlök ágyba, Csakhogy a lelkem vándorolni kezd, Miközben békésen szunnyad a test, A vezeklés hajt lépteid nyomába. Fekete és szememben s minden néma, De tágra nyitott szemmel lát agyam; Vaknak érzem a sötétben magam, Valahol mégis mintha hajnal hívna. A te arcod az, szépség, tisztaság, Titokzatos és hihetetlen fények Ragyogják be a fagyos éjszakát. Miattad, szőke hitvesem, ez élet. Nappal nem ismer pihenést a test, Éjjel a lélek vándorolni kezd. Lászlóffy Csaba fordítása Lászlóffy Csaba EMINESCU HATODIK (APOKRIF) LEVELE Száz éve virrasztok magamban Valaki hazahív talán hogy találkozzunk egyszer gyertyakoppantás után Lesz aki csodálkozni fog „ilyen volna egy klasszikus? hippihaj melynek minden szála fagyott földszínűvé őszült korántsem romantikus holdezüst“ Lesz aki elnézően sajnálattal simogatja meg az avas bélű dióhéjnál érdesebb Dionüszosz-koponyát melyből immár békétlenkedést csillapító bagóbűz sem árad: „szegény hány királyt túl kellett élnie száz meg egy fertály esztendő alatt kik nem csak terveket de terheket is századokra szőttek a földnek míg sok szegény alig vethetett számot — holnap mit ehet" S lesz aki szólni szeretne hozzám mint bölcshöz ki emlékezete átfoghatatlan törzséből könnyedén fejti le a száraz eszme-kérgeket Ám mielőtt ez vagy amaz orrcimpáit vérmesen felduzzasztva kedvére megkoppinthatná az élők idomított fülébe érces hangon adagolt halhatatlanságot a jobb ha magamtól szólalok meg ott hol az antik kapuszárnyak tovatűnnek régi patinája van-e már csak a bűnnek? vagy lódítanak még hasznukra egyesek és mondja igazát a költő megszállottan mígnem haszontalan pernye lesz? Mondom mindig születtek gyöngék meg erősek lángelmék s tökfejek de ti csak belátjátok végre hogy az eszme nem fér bele egy divatos kalapba s a legszebb nyár is vörhenyesen ég el ha belőle az ember idejében kérni fél s nyakát gallérjába húzza és fülében vatta?! Ismeretlenbe néz a költő önmagát féltené? Mindegy , mindenkor csak az utókoré s újabb találkára hozza el átvirrasztott múltját Hol vártok rá? A hócsillagos táltos mének szarvasok bölények kiirthatatlan hárserdejében? A rovinei cserjék szétfolyó vörös árnyékában? Vagy egyszerű fenyőfa asztalnál múzeumhangulatú sötétlő lebujsarokban hol elestek világos szavaiból nem tanult eleget az idő? 1973. Ha idegen érkezik ebbe a Hargita-alji, Kishomoród menti városkába, Vlachitára, megtörténhet, hogy aziránt érdeklődik, mi az, amit érdemes megnézni. Ismerek néhány tizenévest, líceumi tanulót, akik így válaszolnának neki: „Először is azzal kezdeném, hogy elmesélném városunk nevezetességeit. Megmutatnám a vasgyárat... Aztán megmutatnám a vashámort, ahol évtizedekkel ezelőtt keserves munkával keresték meg az emberek a kenyerüket...". Vashámor? Mi is ez, milyen is ez tulajdonképpen? „Keserves munkával keresték meg... a kenyeret" — ugyan bizony, mit is jelentett ez azoknak az embereknek, akik ott, a vashámorban dolgoztak? Abban a reményben, hogy ezek a kérdések éppúgy lehetnek az idegen, vagy a tisztelt olvasó kérdései, mint az enyémek — válaszra érdemesnek tartom őket. Az a bizonyos vashámor — épületével, gépeivel-szerszámaival, munkatechnológiájával, kovácsainak tudásával, életmódjával, életfelfogásával együtt — ipartörténeti műemlék. „Napjainkban Európa egyetlen működő vashámora“ — írja az az ismertető, melyet valamikor az 1970-es évek elején nyomtattak, s melyet Imecs Dénes nyugdíjas kovács, aki harmincnégy évet dolgozott ott, hiába keres otthon. Szabadkozik, eltette valahová, jó helyre. De kérdezzek bátran, amire emlékszik, szívesen mondja. Nehezen ereszkedik le a székre, nagyokat sóhajt. Útbaigazítóim mondták: biztosan otthon találom, már hatvanegy éves, hat éve nyugdíjas, és bizony mostanában betegeskedik is. Egyetlen kérdést teszek föl, azzal a szándékkal, hogy ez teremtse meg Dénes bácsi emlékeihez a keretet: akkoriban, amikor a humor munkája volt, hogyan is telt el egy átlagos napja? — Reggel háromnegyed héthétre ott kellett lenni a munkában. Hat órakor már fel kellett keljünk, télben-nyárban. Felöltözés, egy-egy kis tea, ez az... Mert a teát megszoktam volt, a gyomrommal is baj volt, s azt ittam üresen mindjárt. Akkor bementünk, s azt a ruhát, ami olyan volt, le kellett vessük. Annak idején nem voltak szekrények, hát felakasztottuk a szerszámos láda oldalára, s a másikat vettük magunkra. A legelső mindjárt az volt, hogy megnézzük, hogy áll, rendben van-e a kalapács, mert állandóan, éjjel-nappal ment, három sittben. Éjjel villannyal világítottak, s még régebb volt ilyen mecsegő, degenyeget beletették volt s az pislákolt, s amellett láttak, amit láttak, s a többit bagolyszemre, úgy csinálták. Aztán meg kellett kenni degenyeggel a csapokat. Igaz, az nem az én dolgom volt. Kettő dolgozott egyhelyt, nem egy. Az egyik, a kisegítő, az húzta a hámort, mármint szabályozta a vizet, ami a kerékre ömlött, mert kellett gyorsabban, lassabban, nagyobbat, kisebbet üssön a kalapács. Na, annak az volt a kötelessége, hogy megnézze, megkenje a csapokat, a svingliket, amelyik bütyköli a tengelyen a kalapács nyelét mozgatták, ma azokat meg kellett kenni degenyeggel. S meg kellett nézze, hogy a víz megy-e a csuklókra, mert vízzel kenődtek a csuklók, ahol forgott a nyél, mert ha egyébbel kenődtek volna, degenyeggel, akkor sült be, nem hűtötte eléggé, mert öntvény volt mind a kettő, a csapágy maga is és a csap is, s akkor amenynyire, valamennyire hűtötte a víz. Nem az volt a lényeg, hogy síkra tegye, hanem az, hogy hűtse. Az aztán, az öntvény annyira megsikította magát, hogy ment az magától, de a hűtés az kellett, mert ha a víz nem ment reá két vagy három percig, akkor az előmunkásnak, amelyik elöl a hámorkalapács mellett volt, annak a kéziből facsarta ki a vasat, az már észrevette, hogy a víz nem megy rendesen. Az már tudta, mi a baj, mert az elején már megtanulta. Én amikor tanultam, az elég sokáig tartott. Igaz, hogy én előbb gazdasági kovács voltam, Cristuru Secuiescen tanultam a mesterséget. Felszabadultam, s egy évet dolgoztam egy másik mesternél. Aztán a gazdaságok meggyengültek, s a kovácsok negyedrészit ha dolgoztak nem kellett segéd, ami kevés volt azt megcsinálták maguk. Akkor jött a hír, hogy itt a mesterembereket fölveszik, mert bővítik a gyárat, s aztán jöttem el ide. Nem is hallottam addig hírből se a hámort. S itt mondták, hogy a hámorba tesznek, mert oda kell. Tíz-tizenkét embert vettek fel akkor január-február-márciusban, ezerkilencszáznegyvenkilencben. Ahhoz képest, ahol én tanultam, ez egy igazi kicsi gyár volt. Dolgoztak tizenheten akkor, s még tizenkettő, úgyhogy huszonkilencen lettünk. Azt mondták, hogy jön majd a víz, mert nagy tél volt, erősen nagy hó volt, hideg tél volt, s a hó kezd megolvadni, s legyen ember, mert rendelés volt, kellett a portéka: ekevas, csákány, lapát, ásó, kapa, fejsze. Ezeket mind csináltuk akkor. Nekem volt egy unokabátyám, az a géplakatosságot tanulta. Együtt jöttünk volt, mert otthon már nem ment úgy a géplakatosság, ahogy kellett volna. Őt aztán a garázsba vették fel, mert autó is volt jócskán, az üzemé, szállítani kellett, mert ugye vonatjárás itt nincs. Amilyen kocsikat a háborúban elhagytak, félrelöktek, azokat a kocsikat összeszedték mind ide,ersze volt ötven darab is, azokat állandóan kellett javítani. Régi kocsik voltak, hat nappal mentek, ha mentek, s éjjel javították őket. Itt első nap, mikor megérkeztünk, úgy kilenc óra felé, mert ugye addig az irodába ilyenolyant el kellett intézni, hát megindultunk a gyártól lefelé, hát merre mehetünk, akkor még nem is volt beépítve arra, kórház se volt, akkor javították, akarták átalakítani kórházzá. Hova mehetünk, s hát a lejtőn be meglátjuk: két nagy épület, kémények füstölnek, hát mi ez. De olyan hideg volt, hogy a víz, ahogy cseppent a földre le, mindjárt fagyott is meg. Láttuk, ahogyan dolgoztak, s akkor, milyen a fiatal, mindjárt képzelődtünk, hogy na, mert nézni könynyebb örökké mint csinálni; na, hát én ezt meg tudom csinálni, azt gondoltam, eltelik három vagy négy hét, egy hónap, mi, s én is meg tudom majd fogni a hámor alatt a vasat. Aztán oda is tettek mindjárt első nap, de nem a hámorhoz dolgozni... Igen, azt is hámornak hívták, a kalapácsot. Nem csak autó volt sok, hanem fogat is, volt vagy harminc, aztán fenn, mert ott is volt a gyárban egy kovácsműhely, amelyik rendezte ezt a lóvasalást, szekérvasalást. S kellett nekünk csinálni talpalóláncot, hogy amikor a lejtőn jönnek be, mert aztán azok télen is hordták elő a szenet Lesből, Kongójától, honnan, ne üsse meg a lovakat erősen, megtalpalták a szánt, hogy akassza. Na aztán ezeket csináltuk első nap, s egész héten. Az öreg mester, Benyák Ferencnek hívták, ő nyújtotta le a hámor alatt a vasat, az anyagot, olyan körülbelül tizenötször tizenöt millie... Csak úgy szemre, hát nem kellett az géphez! Meg is szokja egy idő után az ember szeme, hogy sublerrel is mérheti, hát szinte talál, az enyém is megszokta volt, még a hatszögű, az ilyen kényesebb vasakat sem kellett mérni, mikor láttam, hogy a hámor alatt jól van, hát akkor kivettem, mértem, s nagyon kicsi igazítás kellett. Na aztán azt csináltuk, azokat a láncokat egész héten. Más héten meg tettek oda, síneket kellett szétvagdalni a hámor alatt. A hámor alá hétet Gagyi József (Folytatása az L. oldalon) „ÚGY MEGFOGTAM A VASAT, HOGY ALIG AKART A KEZEM LEJÖNNI RÓLA..." ■ —— i »■ ! ' Amidőn szövőgyárakban Jacquard-típusú, lyukkártyás szövőgépek működését figyeltem, ahogyan a láncfonalat irányítják, a bonyolult minta alakulásakor, álmomban sem godoltam volna, hogy a számítógépek lyukkártyás adatfeldolgozásának az ősét látom, azaz, hogy ez született meg előbb, nem a tyúk. Különösen, hogy ilyen gyárakban néhány méternyire ott állottak már a számvezérléses szövőgépek. A lyoni szövőmester találmányát vették át később az automata számológépek megalkotásakor a múlt század angol és amerikai mérnökei, amikor olyan szerkentyűket hoztak létre, melyek emberi beavatkozás nélkül, meghatározott program szerint a matematikai műveletek hoszszú sorát képesek elvégezni. Az iparág fejlődésének története hosszú. Most csak annyit erről, hogy éppen 43 éve készült el a Harvard Egyetem és az IBM (ma is a világ vezető számítógép-mamutvállalat) közös alkotása Howard Aiken vezetésével, a Mark I., az első nagy, univerzális, eletkromechanikus számítógép. Mint a szakemberek írják: „őshüllőre emlékeztetett, húsz méter hosszú, két és fél méter magas, valamint kései leszármazottaihoz képest végtelenül lassú és primitív mp-ként mindössze három öszszeadást tudott elvégezni. 760 000 alkatrészből állt (800 km drót volt benne, s az adatokat kézi kapcsolókkal vagy lyukkártyákkal lehetett betáplálni). Rendkívül nagy pontosság (23 számjegyig kalkulált) és hosszú élettartam (15 év) jellemezte. Még a legközelebbi utódjában is 18 000 rádiólámpa működött, igaz, ez már 5000 összeadásra volt képes miként. .. Húsz év a rohamosan fejlődő számítástechnikában nem kis idő: a Cluj megyei Területi Számítási Központ ez év elején lett két évtizedes intézmény — egyben a modern tudomány és kutatás egyik legfontosabb, legnevesebb hazai elődje. Dr. Vasile Peteanu matematikus, a központ igazgatója mondja el: — 1971-ben költöztünk be ide, a város déli dombjának tetejére épült korszerű, kényelmes épületbe, akkor kaptuk az első számítógépet is. Kezdettől fogva, a mai napig, kifizetődő intézményként működünk. Fennállása óta ez a Területi Számítási Központ hozzájárult a többi hasonló jellegű központ hálózatának megteremtéséhez, mi segítettük életre Sibiu, Bihor, Mures, Maramures, Bistrita és Sălaj megye testvér intézményeit. A mi megyénkben is több nagy számítási központ működik — a mi kiképző munkánknak köszönhetően —, valamint több mint 65 számítási hivatal, alapos földszereltséggel. A területen működő egységek munkájának összehangolását is mi valósítjuk meg. — Hány termelő- vagy kutatóegységgel állnak jelenleg szerződéses viszonyban? — Központunk 80-an felüli számban tartja nyilván azokat az egységeket, amelyeknek mi dolgozunk kutatással, tervezéssel s hatvan körüli azoknak a száma, amelyeket számítógépes adatfeldolgozással segítünk. Ezzel párhuzamosan informatikai szakembereket képezünk ki, egy sereg intézmény számára. Tevékenységünk kezdetén egyszerűbb, főként könyvelési-nyilvántartási feladatokat oldottunk meg. 1975-től kezdve egyre gyakrabban bukkantak föl a matematikai modellezés és az optimalizálási módszerek a termékprogramokban. Most már a számítógép memóriáját és nagy számolási sebességét nem csak egyszerű, de nagy mennyiségű számítás elvégzésére használjuk, hanem bizonyos tudományos ismereteknek a számítógépre való átvitele történik. Egy sereg eredeti tudományos eredményt kaptunk ily módon az optimalizálás, modellálás, numerikus analízis és a gráf-elmélet terén, amelyek beépültek a program-termékeinkbe, annyira, hogy exportképesek is lettünk. A programokat nem a megrendelő, hanem önmaga jellemzi, ami lehetővé tette, hogy túllépjük a megyehatárokat s termékeinket az országban mindenütt hasznosítani lehessen. Egy nagy részük bekerül a Programok Nemzeti Könyvtárába. Az eltelt húsz esztendőben, különböző szinten, az informatikusok ezreit képeztük ki, ezeknek nagy része magasan képesített szakember, az ország minden részén dolgoznak. A mi szakembereink tanfolyamokon, egyetem utáni képzésen, CEPECA-kurzusokon, szakszemináriumokon, külföldi tanulmányutakon szereztek többlettudást. Szorosan együttműködünk a felsőoktatási intézményekkel és támogatjuk az informatikai szaklíceumbeli oktatást ... — Mivel tevékenységük haszonélvezői elsősorban termelőegységek, le lehet-e mérni az informatika segítségével megvalósított üzemszervezésből adódó gazdasági hatást? — A különbség föltétlenül észlelhető, az egységek pénzügyi mutatói bizonyíthatnák ezt —, bár, szívesebben tudja be egy-egy gyár vagy intézmény önnön érdemének, mintsem az informatikai segítségnek... Nem mondok most számokat, de ezek nagyok. Más lett a termékek minősége, a döntéshozatalok optimalizálása, jobban be tudják osztani a rendelkezésre álló nyersanyagokat, jobb az energiagazdálkodás, s így megnő az egyes termékek exportversenyképessége. A hazai informatika a világ fejlődési kontextusában, alakul és nemzeti érdekeket szolgál. Egyben kutatási egység is vagyunk, amely nemzetközileg versenyképes. Az adott társadalmi szükségletek, helyi körülmények és a felhalmozott tapasztalat ismeretében állítható, hogy perspektivikusan megvalósítható lesz az ipari folyamatok optimalizálása, különösen a sok energiát fogyasztó, vagy ritka nyersanyagokat igénylő területeken; fejlődik a számítógépes kutatás-tervezés, a döntésmodellálás-szimulálás-optimalizálás interaktív kidolgozása, a román számítástechnika adatbankja, a távfeldolgozás és ennek hálózata ... Még sorolhatnánk. Érdemes szemügyre venni intézeti munkánk egy szeletét, az egyik legfiatalabb műhelyünket — a műhely itt alkotói közösséget jelent, mint a művészeknél —, az ipari informatikát, melynek sok érdemes tagja van. Jeican Constantin mérnök vezeti, aki több részlettel szolgálhat — fejezi be Vasile Peteanu igazgató mosolyogva —, vagy ott van Nagy Zsófia, aki az alapítás óta dolgozik nálunk és jó szakember. Kipillantok az érdekes formájú, kellemes irodából: a napfényben, délelőtti-tavaszi fényárban fürdik a tornyos város látképe. A funkcionálisan tervezett, kellemes arányokat mutató épületben könnyen lehet egyik műhelyből a másikba, irodákba, a gépekhez, a büféhez, a termekbe jutni. Az egyik képernyőn egy hal számítógép-rajza — ha szabad így neveznem. Egy Delfin. Embléma, szimbólum, egy program neve is egyben, amelyet három előadáson mutatott be nemrég nagy szakmai sikerrel az intézet tudományos szemináriumán a szerző, Nagy Zsófia. A Delfint —, egyben mestersége lényegét —, mondja-tanítjamagyarázza nekem a sötétszőke, mosolygós s a munkájában mindig nyakig elmerülő aszszony. — Mi ez a Delfin? A legintelligensebb állat — tréfál a kutató —, illetve az egyik legmodernebb matematikai elméleten alapuló eljárás, annak a rövidítése ez a szó. (Angolul Numerical Grid Generation elmélet neve.) Egy bármilyen adott struktúrát (testet) szilárd, folyékony, gáznemű közegben véges számú elemi részre bontunk föl a geometriai határok (körvonal, felület) alapján. Ez lehetővé teszi, hogy a struktúrák dinamikai és statikai viselkedését vizsgáljuk a véges elemek módszerével, miközben különböző erők, külső hatások érik őket. Ez a módszer, mint a fizikai jelenségek tanulmányozására szolgáló matematikai modelláló eszköz, önmaga is eléggé újkeletű, a mérnöki, matematikai és informatikai gondolkodásmód szintézise, alkalmazását a számítógépek tették lehetővé. Feliratok, fényjelek villognak a képernyőn, majd egy szabálytalan mértani forma rajzolódik ki, ezen még hálószerűen négyzetes felosztás. Törlés. Másodszor ugyanaz a forma, kissé megmozdult az egyik oldala, a háló mintha „horpadt“ lenne, a négyzetrajz hol ritkásabb, hol sűrűbb. A test ezekben a rajzokban mintha változtatná alakját, valamilyen „külső erő" hatására. Olyan ez a rajzolásmozgás, mint egy lelassított rajzfilm. — A rajzolás öröklött képessége lehet, hogyan lett mégis informatikus? — kérdem Nagy Zsófiát. — Ennek több oka is volt. A mi évfolyamunk volt különben az első ilyen típusú, 1962-ben. Az egyetemi évek alatt megismertem az Algol és a Cobol programozási nyelveket, a helybeli gyártású DACIC gép programozását, az algoritmusok elméleti alapjait, matematikai logikát az elméleti előárásokon; érdekességnek tűnhet, hogy az államvizsgadolgozatomat csillagászattanból írtam, elméleti matematika és Dacic-programok ötvözésével, 1967-ben. — Mi következett ezután? — Rövid regikai tartózkodás a Gépgyártó üzemeknél. 1969 május 3-a óta itt dolgozom a Területi Számítási Központban, megalakulásának első pillanatától. Különféle részlegeken fordultam meg az eltelt húsz év folyamán. Féléves szaktanfolyamon kaptam analista és programozói képesítést, ez diplomavizsgával járt 70-ben, tízessel tettem le. A III. generációs számítógépek kezelését, vállalati analízist, Assembler és Cobol programnyelveket tanultam. Vagyis ez volt az első „igazi" számítógép, amit megismertem és használni tudtam, s az említettek az első „univerzális“ és „gépi“ programozási nyelvek. Ez után kaptam az önálló feladatokat egy kisebb munkacsoporton belül. Előbb a bacs-i Kenyérgyárban ismerkedtem konkrét vállalati problémákkal, majd 71-ben a Metalul Roșu gyárban dolgoztam mint programozó (csoportban) és mint analista (egyedül). Készprogramokat javítottam át és próbáltunk ki egy kollégával. De dolgoztam a Tirgu-Mure?-i Építkezési Trösztnek is. Munkaidőmön túl, egy rövid ideig az Informatikai Líceumban is tanárkodtam, 75-ben, ez volt az első informatikus nemzedék középiskolai fokon. Sok mai kollégám ebből az évfolyamból indult... 76- ban a helybéli Építkezési Trösztnek dolgoztam egy kollégával, most is használják az akkori munkánkat. Aztán egy csoporttal az Autójavító Vállalatnak. Ezt 1977-ben egy párhónapos vállalatvezetési, szervezési, tanfolyam követte a CEPECA-ban, szakmai szereplések, a SEZAM- nyelv megtanulása, távolságr a Balla Zsófia (Folytatása az 5. oldalon) HÁLÓ A KÉPERNYŐN ELŐRE -