Romániai Magyar Szó, 1993. március (5. évfolyam, 967-992. szám)

1993-03-13 / 977-978. szám

1993. március 13-14. Cegőtelke — farsang utolsó szombatja — Ipgi NAPIREND: 1. szarvasmarhák és lovak szemléje; 2. fogathajtó verseny; 3. a díjazottak felvonulása; 4. a gazdakör alakuló ülése; 5. ebéd; 6. farsangzáró. — Még tapogatózunk, mint a kicsi gyermek. Ahhoz, hogy fel tudjanak nőni a cegőtelkiek önmagukhoz, gátat kell vetniük a széthúzásnak. Láthatták, a három évi küszködésben, hogy tovább nem mehetnek veszekedéssel, háborúskodással, egymás kijátszásával. Akik elhatározták magukat a gazdakörbe való beiratkozásra, azoknak olyan munkát kell kifejteniük, úgy kell rendezniük mindennapi dolgaikat, hogy felnézzenek rájuk. Legyen Degőtelke olyan ezen a szórványvidéken, mint a tengerből kiemelkedő korallsziget. Meghívtuk a környékbeli gazdákat is, hogy ismerjék meg szándékainkat, figyeljünk egymásra, s bekapcsolódjanak ebbe az erőfeszítésbe, mely gazdasági megerősödésünket célozza. Felvállalva a rá bízott gyülekezet gazdasági gondjaiban való segítségnyújtást is, nehéz pászmát szabott magának Faragó István, Cegőtelke fiatal református lelkésze. Egyfelől a gazdasági válságállapot, a pénztelenség, másfelől az előítéletek, a bizalmatlanság. Elsőrendű célkitűzéseinek egyike megértetni a falu lakosaival: létérdekük az összefogás, aminek tagadásával és ellenzésével önmaguk küszködését nehezítik, saját érdekeik és falustársaik ellen cselekedve. A falu apraját-nagyi megmozgató egynapos farsangzáró rendezvényhez hasonlóra nem emlékezett a megkérdezett tucatnyi nyugdíjas korú cegei közül senki. 123, Cegőtelkének 126 füstje van, s közel 500 lakosa. A helybeli RMDSZ (elnök Bálint Zoltán) szervezte állatszemlén nemcsak a magyarok, hanem az itt élő románok (10%) közül is voltak, akik felsorakoztak. Az RMDSZ vezetősége abból indult ki, amikor jelentkezésüket elfogadták, hogy felekezeti, nemzetiségi hovatartozásuktól függetlenül mindannyian egy faluközösséget alkotnak, közös az érdekük, hogy gazdaságilag talpra álljanak. A szomszéd falvak közül Tacs, Szentmáté, Ürős, Magyarkréta, Várkudu képviseltette magát 2—4 magyar gazda személyében; Kerlésről, Lekencéről pedig román szakemberek és gazdák jöttek. Szántó Árpád állatorvos — az állatszemle lebonyolítója — fejből sorolja a falu állatállományának számbeli mutatóit: 150 fejőstehén, 17 üsző, 66 növendék, 612 juh, 57 ló, melyből 17 kanca, 280 sertés. A „szépségversenyre“ a szarvasmarhák és lovak egyharmadát nevezték be. A szemle helyét — a falu közepén — nem a legszerencsésebben választották, szűknek bizonyult. A bírálóbizottság tagjai: dr. Kerekes Zoltán (a bethleni ménes állatorvosa), Magyarosi János (fékei állattenyésztési mérnök), Bódis András (az RMGE kolozsvári kiküldöttje), Bíró Dénes (Szentmátéi gazda), Székely Márton (tacsi gazda). A szakemberek a nyertes állatok elvanultatásakor röviden megokolták döntéseiket, elsősorban arra figyelmeztetvén a cegőtelki gazdákat, hogy fajilag fel kell javítaniuk az állatállományukat. A kék szalaggal megajándékozott tehén-,miss-ek tulajdonosai: 0—3 ha-os gazdák — 1. díj Baconi József, 2. Turcu Teofil, 3. Krisán Béla és Baba Ioan: 3—6 ha-os gazdák — 1. díj Miksé Lőrinc, 2. Bálint Balázs, 3. Hari József és Bálint Zoltán: 6—10 ha-os gazdák — 1. díj Székely Pál, 2. Bálint Károly, 3. Soós Lőrinc: üszők — 1. díj Hari József, 2. Szabó Ferenc, 3. Máthé Imre: növendékek — 1. díj Máthé Imre, 2. Baconi Amál, 3. Dohotár Ferenc. Az első díjasnak járó fehér szalagot az Orbán Zoltán lova kapta, 2. díj Orbán Sándor, 3. Baconi Amália. A fogathajtó verseny győztese Máthé Imre. A díjakat az RMDSZ-tagsági díjak egy részéből vásárolták: műtrágyát és vetőmagot (tavaszi árpa, baltacím). Szántó Árpád állatorvos egy nyelvismereti vetélkedőt is beiktatott, 500 lejt ajánlva fel annak, aki — írásban — megmagyarázza, hogy : 1. Mi a különbség a csorda és a gulya között; 2. Mi a különbség a tinó és az üsző között? 4. A megalakult gazdakörnek háromtagú vezetőséget választottak: Miklé Lőrinc, Susan Pavel és Székely Sándor gazdák személyében. Az aznap be is iratkozott 62 tag között egy 20 ezer lej értékűre becsült kétsoros kukoricavetőgépet sorsoltak ki, melyet egyik helybeli kovácsmester — Rimán Miklós — készített. A szerencse Cimbalmos Attilának kedvezett, aki 26 éves, szülei már nem élnek, egyedül gazdálkodik. A kezdeményezők szeretnék, ha a gazdakör egyfajta önsegélyező egyesület szerepét is betöltené. Úgy képzelték el, hogy a havonta befizetett tagsági díjakból mezőgazdasági gépeket vásárolnak, melyeket kisorsolnak a tagok között. A nyertesnek alkalmazkodnia kell bizonyos feltételekhez: 1. a gépet tilos eladnia vagy elajándékoznia; 2. köteles átadni használatra a gazdakör azon tagjainak, akik ezt igénylik; 3. ha megszűnik gazdaköri tagnak lenni, akkor a gépet vissza kell szolgáltatnia az egyesületnek; 4. ezek a kötelezettségek akkor szűnnek meg, ha minden gazdaköri tag rendelkezni fog a gazdaságában szükséges gépekkel. Szándékukban van gazdaboltot beindítani. Ha eredményeket tudnak felmutatni, számottevő holland segítségre számíthatnak. Egy traktor már megérkezett. Olajprés és tejfeldolgozó kisüzem felállítására van kilátásuk. A cegőtelki gazdakör kezdeményezői abban reménykednek, hogy jövő ilyenkorig az RMDSZ-tagszervezetek a környező falvakban is megalakítják a gazdaköröket, s az 1994. évi farsang utolsó szombatján hét falura szóló állatszemlét rendezhetnek. Hogy ebből a hét faluból egy sem lesz, vagy kétszer annyi, megtudjuk a következő farsang végén. A cegőtelkiek határozottságán, talpraesettségén múlik, hogy ne a botránymester Dohotári Ferencnek legyen igaza, kinek „mindent egyedül én tudok a legjobban“ — magatartása a gazdakör alakuló ülésén közfelháborodást, majd közderültséget keltett. Mivel ő nem kér a gazdakörből, melynek lényegét — szavai után ítélve — meg se értette, határozottan kijelentette, jobban mondva ordította, hogy itt nem lesz semmi a gazdakörből, mert nincs igazság, nincs testvéri szeretet. 5. A farsangzáró mulatság a Cegei Fiatalok Népi Együttesének Fonójával kezdődött, melyet Takács Aranka tanítónő rendezett. A fiúk és a lányok nemcsak a színpadon viselték a fiatal lelkész biztatására a nagyapáik és nagyanyáik ládafiából ezelőtt három évvel előkotorászott ruhaneműket, hanem abban álltak délelőtt a tehenek mellett, abban ülték meg a lovakat, és a bálra sem cserélték fel megszokott öltözetükkel. A cegőtelki népviselethez hasonló nincs megyénkben. Mint ahogy az elsorjázottakhoz hasonlót sem kezdeményezett más faluközösség Beszterce-Naszód megyében. Veress József gazda az előadás végén eredeti módon köszönte meg a lelkésznek, a fiataloknak, falustársainak ezt a napot. — Bocsánatot kérek a tiszteletes úrtól és a közönségtől, mert mindennek én a kontrája voltam. Nem hittem, hogy egy ilyen nagy ünnepség megtörténhet Cegében, hogy képesek leszünk erre. A jó Isten segítsen minket, és én is partner leszek ezeknek a terveknek a megvalósításában. A fiatalságnak pedig, ha leteszik a diszkotékát, és úgy mulatnak, mint mi fiatalkorunkban, akkor minden báljukra adok 5000 lejt. A fiatalok szaván fogták, kórusban kiabálták : Elfogadjuk! Benne vagyunk! Kezdje ma estétől! Mától 1 Mától! GUTHER M. ILONA Nehéz pászma NÉZŐPONT Életképek vegyesházasságokból A vegyesházasság kérdését emberközelből, az életből ellesett képekkel szeretném megközelíteni úgy, hogy senkit sem ítélek el, senkinek sem akarok fájdalmat okozni. Szerintem nem a fogalommal van a baj, vagy a BMSZ 953—954. száméban (Balogh Edgár: Vegyesházasságok kétféle nézetben) említett erőszakos házasságpropagandával, hanem azzal, hogy ki-ki hogyan éli meg házasságát. • Egyik nagynénimnek cseh nemzeti*"Sága" férje volta Nagybátyám, bár neve és magyar kiejtése tökéletesen idegen hangzású volt, a két Világháború közti Romániában megejtett népszámláláskor magyarnak vallotta magát. • Számunkra SZ. F. bácsi, édesapám egyik barátja példakép volt. Sz F. bukaresti tanulmányai végeztével Nagyváradra román feleségével tért haza. Felesége megtanult magyarul, gyermekei velem jártak a magyar középiskolába. Bukarestbe településem előtt egyik tanárom a SZ. F. példáját juttatta eszembe. Velem másképpen történt: a fővárosban maradtam, feleségem magyar, fiam a bukaresti magyar iskolába járt, lányom pedig ma is ott tanul. • V. Laci barátomat apósa egy család, őszszejövetelen le . „büdös magyar zsidózta“. Laci nem lépett be többé apósa házába. 1986-ban Amerikába vándorolt, ott kint elvált román feleségétől, jelenleg amerikai zsidó nő az élettársa. • 1982-ben a bukaresti magyar óvoda öltözőjében hallottam, amint egy román édesanya rendreutasított egy magyar apát, mert az nem magyarul beszélt gyermekével. És hozzáfűzte: férjem magyarul beszél a gyermekeinkkel, én románul, de már tudok 500 magyar szót. Lányomat Elenának, fiamat férjem után Csabának kereszteltük. Arra tanítjuk gyermekeinket, hogy helyesen megtanuljanak mind románul, mind magyarul, és mindkét népet szeressék. • Vonatban mesélte egy csinos asszonyka: első férje román volt, a lakodalmon mindent elkövettek, hogy ne legyen nemzetiségi jellegű incidens. Egyszer meglátogatták, férjével együtt egy kis székely faluban az asszonyka szüleit. A fiatalasszony magyarul szólt szüleihez, ekkor férje hatalmas pofont kent le neki. Emiatt házasságuk válással végződött. Másodszor magyarhoz ment férjhez, fia született, az első férj virágcsokorral kereste fel, de már késő volt, egyszerű barátok maradtak. • A templomban szentmise után több olyan emberrel találkozom, akik csak itt beszélnek magyarul, de sok olyan román apátanyát ismerek, aki magyar nyelvű hittanórára hozza gyermekét, magyar házastársa és gyermeke iránti tiszteletből. • Tudom, az elmondottakon kívül léteznek szomorúbb vagy talán eszményibb esetek is. Ellenben szabad párválasztási, valamint kivándorlási jogunk mellett van egy, a népünk, kisebbségi sorsunk iránti kötelességünk is, amelyet Babits Mihály így fogalmaz meg: „Magyar vagyok, lelkem, érzésem örökséget kapott, melyet nem dobok el: a világot nem szegényíteni kell, hanem gazdagítani. Hogy szolgálhatom az emberiséget,ha nem őrzök magamban minden színt, minden kinc eset, ami az emberiséget gazdagíthatja. A magyarság kincsét! De mily balga volnék, ha ugyanakkor más színt, más kincset el akarnék vetni vagy meggyengíteni“. Példáim célja a meggondolkoztatás volt. A házasság, ha vegyes, ha nem , egyáltalán nem sapkacserélés. Őszinte, igaz szeretet, megértés, egymás megbecsülése nélkül csak üres emberi kapcsolat. ÁRVÁT ZSOLT Fórum a székházban Hogy mennyire szükség van a tanácsosok fórum-jellegű találkozóira, bizonyítja a még mindig nagyfokú tájékozatlanság a helyi tanácsok működésének és hatáskörének kérdéseiben, valamint a sok felmerülő jogi probléma, amit konkrét esetek kapcsán vetettek fel,a községi tanácsosok a Szatmárnémeti vonzáskörzetéhez tartozó falvakból, március 6-án az RMDSZ-székházban. E kérdések rögzítése minden tanács működésének hasznára válhat, ezért röviden ismertetjük őket. A gyűlésvezető Pándi István jogász felhívta a tanácsosok figyelmét a helyi tanácsok működését rendszerező szabályzat kidolgozására, mert kiderült: a községi tanácsok ma is e nélkül léteznek, s az útmutató keretszabályzatot tévesztik öszsze saját belső szabályzattal. Ennek kidolgozásához egy öttagú szövegező bizottságot kell kinevezni, amelyben minden párt a tanácsban való részvétellel arárnyosan van képviselve. Ha a tanácsi munkában a tanácsosnak ellenvéleménye van, kérje annak jegyzőkönyvbe vételét, ami fontos a mindenkori visszaigazoláshoz. Visszás helyzetekben ajánlott a név szerinti szavazás kérelmezése, ami ellenzékre és nem ellenzékre bonthatja a felosztást nemzetiségi felosztás helyett A fölmerülő problémakörökben, napirendi pontokban fontos, hogy az RMDSZ- tanácsosok gyűlés előtt egyeztessék álláspontjaikat. A szatmárnémeti városi tanács jó példaként említette meg: sikerült elérnie, hogy a gyűlésvezetést ábécésorrendben, felváltva végezzék a tanácsosok. Ez is fontos kérdés, hiszen a gyűlésvezető az ülés menetére hatással lehet. A titkár a tanács alárendeltje. Tisztje a tanács dokumentumainak megőrzése, határozatainak továbbítása, a pecsét őrzése stb. A tanács pecsétjét csak a tanács határozatainak érvényesítésére lehet felhasználni. A helyi tanácsok nincsenek alárendelve e megyei tanácsnak. Ez utóbbinak megyei vonatkozású kérdésekben van összehangoló szerepe, mint amilyen pl. a költségvetés. Minden helyi tanács döntéshozatali szerv, elszámolással csak a törvénynek tartozik. A prefektus mint kormányképviselő, a törvények védője a megyében, 10 napon belül óvást emelhet a helyi tanácsok döntései ellen a közigazgatási bíróságnál, ha valamit törvényellenesnek ítél. Ezért a prefektúra közigazgatási osztályának joga bekérni a tanácsoktól, a határozatokat 10 nap elteltével a prefektusnak nincs joga óvást emelni. A helyhatósági törvény 51-es paragrafusa kimondja: az állami hivatalokban szóban és írásban anyanyelvén is fordulhat a lakosság a szervekhez (kérvény esetén mellékelve ennek hitelesített román fordítását), tehát a törvény lehetőséget nyújt, arra a követelményre: vegyes lakosságú vidékeken a köztisztviselők beszéljék a magyar nyelvet. A tanácsosok több fontos problémát felvetettek, ezek közül talán a legkirívóbb a szatmárhegyi eset (a faluban történő visszaélésekről a tavaly részletesen szóltunk). A helyhatósági választások félresikerült eredményeként megválasztott polgármester a falu 170 ha földje fölött törvénytelenül rendelkezett, kisajátítva a polgármesteri hivatalnak egy olyan „Proces verbal“ révén, amelyre a helyi tanács pecsétjét ütötte, és aláíratta a tanácsi titkárral. Itt megjegyzendő, hogy Szatmárhegyen ma is nagyon sok a tisztázatlan tulajdonjogú földterület, amelylyel különböző csoportok továbbra is manipulálnak. A régi tulajdonosok közül sokan élnek Szatmárnémetiben, s még nem érték el, hogy törvényes, telekkönyviig igazolt tulajdonukat kimérje a földosztó bizottság. A megoldás jogi oldala: a földosztó bizottság a polgármesteren keresztül köteles elszámolni a helyi tanácsnak. Amennyiben ennek írásos változatát megtagadja, a helyi tanács törvényre adhatja. A helyhatósági tanács pecsétjét semmilyen dokumentumra nem használhatja fel a polgármesteri hivatal, amiről nem a tanács döntött. Ha a polgármester törvényellenes döntéseket hozott és törvénytelenséget hajtott végre, leváltható. Egy másik fölvetett probléma: a tanács döntéseit a polgármesteri hivatal köteles végrehajtani, de bizonyos esetekben nincs rá eszköze: ilyen egy kilakoltatási határozat; a polgármesteri hivatal írásban fölszólította a lakosokat, azok nem költöznek ki, a rendőrség pedig nem avatkozik az ügybe, mert nem rendőrségi határozatról van szó. Törvényre vinni a dolgot pénzbe kerül, amire a polgármesteri hivatal nincs miből áldozzon. A fölmerülő problémák mellett szinte eltörpült: a falusi tanácsosoknak ma sincs fényképes tanácsosi igazolványuk, pedig a választások után kiadott igazolvány már rég érvényét vesztette: az csak arról szólt, hogy megválaszttattak, és nem arról, hogy érvényben lévő tanácsosok. Az igazolvány kiállítását mihamarabb kérni kell. Sajnos, a hasznos tanácskozásról sokan hiányoztak: Vetés, Szamosdob, Aranyosmeggyes, Apa tanácsosai; a várt létszámnak kevesebb, mint egyharmada volt jelen. Ez szervezési hiányosság, vagy a tavaszi fáradtság, közöny puhít? Így vagy úgy, a közösség látja kárát: létünk ugyanis olyan „kis“ dolgok függvénye, mint a helyi autonómiák kialakítása. GÁL ÉVA EMESE • belföldi hírek • közlemények • riportok • Romániai Magyar Szó . Veszettségben halt meg Veszettségben halt meg nemrég a temesvári Victor Babes kórházban egy nádas nő. Floare Olarut karácsony estéjén harapta meg egy veszett macska, amikor az Arad megyei Nádastól 9 kilométerre a családnak egy nem lakott házába látogatott férjével. Az asszony zajokat hallott a pajta tájékáról, amikor kinyitotta az ajtót és meglátta a bent fészkelő vadmacskát, a férje után kiáltott. A férje egy bottal ráütött az állatra, az megijedtében szembeugrott a támadókkal és az asszony ujjába harapott. Február 3-ig úgy tűnt, hogy semmi következménye nem lesz az esetnek, a seb begyógyult, a vadmacskát jóformán el is felejtették, ekkor azonban bizseregni kezdett előbb a harapás helye, majd az asszony egész teste. Csak akkor fordultak orvoshoz, amikor már késő volt. Borosjenő—Arad útvonalon került a temesvári Babes kórházba, de már nem lehetett megmenteni az életét. Nem voltak a betegségre jellemzőlührohamai, csupán egyszer támadt rá egy nővérre. Életének utolsó napjain delíriumba került és megállás nélkül vallásos énekeket dúdolt. Ma is élhetne, ha a harapás után azonnal orvoshoz fordul. (Gazda Árpád) A negyvennyolcadik óra kondulásai (Folytatás az 1. oldalról) is) már-már Szinte puszta fennmaradásukért küszködnek. A legfelsőbb RMDSZSzinten uralkodó áldatlan állapotok pedig csak siettetik ezt a folyamatot. És — gondolom — ma már senki sem olyan naiv, hogy ezt a realitást belső RMDSZ- ügynek fogja fel. Nagymértékben kihat a teljes körű tagság hozzáállására, a közömbössé válás, rosszabbik esetben az elfordulás, a teljes tagadás kovásza. Nagy vonalakban mindenkire ráhúzható a közös zubbony. De — termés-etszerűleg — részletkérdésekben, a helyzet vidékenként változó. Tudom, hogy a székely ember lelkesedése — úgy általában — tovább él, mint például a szatmárié. A Székelyföldön viszont még hangosabbak, még kiábrándítóbban vehemensebbek a torzsalkodások, a személyi ellentétek. Vagy beszéljünk a sikerélmények hatásáról, szerepéről. A „tömbmagyarságnál“, a székelyeknél könnyebb látványos sikereket elérni, felmutatni. Ott a magyar iskola természetes, más vidékek magyarságának tudatában viszont egyáltalán nem az. Sőt. Emlékeznek arra a szomorú statisztikára? Az RMSZ is lehozta annak idején. A román tagozatra járó magyar gyermekek száma — óvodától középiskoláig — Szatmár megyében kiugróan a legmagasabb és — elmondom, ha valaki még nem tudni —, ez a realitás napjainkban is tovább él. Másképpen éli meg magyarságát egy mezőségi, egy szilágysági, egy szatmári vagy egy székely ember. De még a két szomszédos „partiumi“ megye, Bihar és Szatmár magyarsága között is lényegbevágó különbségek vannak. De maradjunk a közös zubbonynál. Emlékszem, 1990-ben, talán még ’91-ben is, milyen őszinte, kitárulkozó öleléssel fogadtuk egymást, mi, romániai magyarok. Közelebbi, vagy távolabbi erdélyi vidékeken járva, mindenhol ezt tapasztalhattuk. Az utcán szólították le egymást ismeretlen emberek, magyar szót hallva, hogy „honnan jött?“, „hová való?“ és az volt az igazi öröm, ha az illető így felelt: kolozsvári, vásárhelyi, aradi vagyok. Nagyobb megilletődéssel és örömmel fogadtuk az ilyen választ, mintha azt mondta volna: budapesti, debreceni vagyok. És ez így volt nagyon szép, nagyon igaz és nagyon felemelő. Ma már ismét idegenként megyünk el, egymás mellett. Vajon miért? ’ Az Adonyi Nagy Mária, vagy akár Ugry Károly" vázolta sötét valóságképet mi, a szatmári tájakon úgy éljük meg, hogy ha egy évben rendezünk két-három bált, megemlékezünk Március 15-ről, akkor „szép fiúk“ vagyunk. Egy-egy bál után érezhetően megnő a tagdíjbefizetések száma és összege. Természetesen, az ilyen jellegű tevékenységekre messzemenően szükség van. Ezt már „történelmileg“ igazolhatjuk. De hogy ezenkívül ki mit csinál, miért hadakozik nap mint nap, miből áll az aprómunka és hogy mit lehetne még tenni, az már nem nagyon érdekel senkit. Mi, Nagykárolyban is újra megrendeztük az RMDSZ farsangi bálját. Bár nem vertük olyan nagydobra, mint mások, nálunk is szerepeltek a kolozsvári opera művészei, többek között Orth Éva, B. Kovács Lenke, Elek Károly, no meg Ruha István hegedűművész. Amellett, hogy Ruha István és Elek Károly mindig szívesen jönnek haza, lévén nagykárolyi származásúak, komoly szervezési munkát igényelt a meghívásuk. És most jön egy jó példa. Ritka madár. A meghívás ötlete és véghezvitele (mindent beleértve), egy magánvállalkozó, lelkes RMDSZ-tag. Csőbör József ügybuzgalmát dicséri. Fáradságot és — itt-ott — saját pénzét sem „kímélve“ hozta tető alá az egészet. De belőle is csak egy van. Ahelyett viszont, hogy utánzói, segítőtársai akadtak volna, inkább a szájukra vették, mondván: ki tudja, milyen haszna volt belőle... Ezek vagyunk, ilyenek vagyunk. „Minek nekem a kétnyelvű tábla?“, „Minek a magyar tagozat?“, mondogatják mifelénk, meg másutt is egyesek. Attól nem leszünk boldogabbak, nem lakunk jól, nem oldódnak meg mindennapi gondjaink. És tetszik, nem tetszik, el kell fogadnunk, hogy az ekképpen gondolkodók kezdenek többségben lenni. Ha még ez sem elég riasztó jel ahhoz, hogy elgondolkozzunk egy reális stratégián, akkor nem tudom mi lehet az. De mi még mindig az elméleti viták, a személyeskedések, a hatalmi harc bástyáin verekedünk és nem figyelünk arra, hogy a bástyákon túl pusztul a táj. Elméleti megalapozásra, önmeghatározásunkra, szervezetünk, az RMDSZ pontosan megfogalmazott alapszabályzatára és programjára nélkülözhetetlen szükség van. De már három éve újrafogalmazósdit játszunk, elvitatkozunk napokig egy-egy meghatározáson. És mindinkább bebizonyosodik, hogy Brassó csupán egy rózsaszínűbb felhő volt viharos egünkön. Gyergyóban „kezdődik minden elölről“, ahogy Birtok József az RMSZ--ben megfogalmazta, „ősrégi “ KOT- tagként, nagyszámú társammal együtt, az SZKT-ből már kimaradtam. Részben saját elhatározásból, őszintén reméltem, hogy a helyünkre lépő friss erők fel tudják venni a kesztyűt és valami változni fog. Sajnos, nem így néz ki a dolog. A gyakorlati lépések és különösen valami, saját magunk számára kidolgozott gazdasági modell működésbe lendítése nélkül nem tudjuk megállítani sem az asszimilációt, sem az elvándorlást, sem az itthonmaradottak elszemélytelenedését. Hogy finoman fogalmazzak. Ha viszont gazdaságilag meg tudunk erősödni, külön mi képesek vagyunk nyújtani valamit e vajúdó romániai magyarságnak, akkor érezhetően meg fog indulni, szinte „önmagától“ egy pozitív visszarendeződési folyamat ... Gáspárik—Nagy duó: Az újságírók rossz riportalanyok Gáspárik Attila és Nagy István a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Magyar Tagozatának művészei Kolozsváron is bemutatták műsorukat, mely osztatlan sikernek örvendett. Ez alkalommal kérdeztük: — A hallgatóság mennyire igényli a politikai kabarét? Gáspárik Attila: A válasz egyértelműen igen. A közönség reagálása műsorunkra, rádiószerepléseink, tévéfellépéseink visszhangja szintén ezt bizonyítja. Humorra mind is szükség volt. Vegyük csak az ókori görögöket, Arisztophanész is kigúnyolta a hatalmat. A politikai kabarét nem mi találtuk ki, mi csak folytatjuk, amit eleink elkezdtek. Az más, hogy most Romániában nagyon jó táptalaj van a politikai kabaréra. Annyi esemény zajlik, anynyi fonákság történik, összehasonlítva más nyugati demokráciák állóvizével, itt állandóan zajlik valami. Itt napról napra történnek olyan dolgok, amit már azt hiszem, nem is lehet komolyan venni. Abból viccet kell csinálni, ha az ember nevetni tud rajta, azt megtisztulásnak vagy katarzisnak nevezhetjük. Mi itthon maradtunk, itt maradtunk élni és harcolni jogainkért, de nem lehet egész nap harcolni. Az élethez hozzátartozik a szórakozás, nevetés, kirándulás is. Jól kellene éreznünk magunkat. Mi ezt próbáljuk, az emberek érezzék jobban magukat. Nagy István: Szerintem nagy szükség van arra, hogy bizonyos igazságokat ilyen vicces formába öltöztetve mondjunk ki, s akkor könnyebb elfogadni. A cinkos egymásra nevetés, mosolygás, kacsintás felszabadítja az embereket. A nevetés bizonyos feszültségeket levezet, s nem muszáj megbolondulni itthon, a hétköznapok sűrűjében. G.A.: Bíráljuk az RMDSZ-t, szoktuk bírálni a hatalmon lévő pártokat, még az ellenzéket is. De mi nem vagyunk ellenzékiek. Mi is többpártrendszert, iskolákat, autonómiát akarunk, csak más formában tesszük fel a kérdéseket, és a mi tagadásunk sokszor az igenlésnek a jele. Egy új megvilágítása bizonyos jelenségeknek. — Nehéz kabarét írni? G.A.: Manapság nem nehéz kabarét írni, néha már annyira komikus dolgok zajlanak le, hogy azt már nem lehet túllicitálni. Elhangzik egy-két dolog a parlamentben, vagy az újságokban olyanok jelennek meg, hogy azoknál jobbat már mi se tudunk kitalálni. Sajnos, nagyon könnyű. S az emberek is egész, nap politikai kabarét csinálnak. Például: ha az ember beáll egy tejsorba, egyik vicc a másik után a rendszerről, az ellátásról, a minket körülvevő életről. Nagyon sokat merítünk az életből, utcáról, tévéből, újságból, de velük ellentétben mi ezt a színpadon tesszük. — A kolozsvári közönség spontaneitása milyen volt? N.I.: Minden túlzás nélkül állítom: csodálatos közönség, szakmai berkekben ezt úgy mondják, „vájtfülű közönség“, és nekünk ez nagy öröm, az emberek a megpróbáltatások ellenére sem veszítették el humorérzéküket. Az volt az érzésem a színpadon, hogy ezek a kabarészövegek, melyeket ma előadtunk és melyeket már régóta játszunk otthon, Marosvásárhelyen vagy a Székelyföldön, itt különleges súlyt kaptak. Olyan helyen nevettek és tapsoltak bele, ahol máshol ez most nem poén. Meg kell mondanom őszintén, itt mértem föl, hogy tulajdonképpen elég rázós dolgokat mondunk ki. G. A.: Ilyen diktatórikus időben, mert ma Kolozsváron diktatórikus időket élünk, a szöveg alattit, a mondat mögötti, azt keresik az emberek, és ma este megtalálták. Úgy érzem, egy húron pendültünk a közönséggel. — Mit üzennek a város lakóinak? G. A.: Átéltünk egy-két dolgotMarosvásárhelyen s még megvagyunk. Amit mi átéltünk akkoriban, azt nem kívánom a kolozsváriaknak, de előbb-utóbb kell normalizálódnia a helyzetnek. Mert még nem annyira gyagyás az emberiség. Mózes is negyven év után jöhetett ki a pusztából, ahonnan sokkal hamarabb is kijöhetett volna, de el kellett esnie az utolsónak, aki látta Egyiptom, illetve Ceausescu csodáit. — Udvarhelyen az RMSZ bálján alkalmuk volt a nagyközönség előtt a reflektorok fényében kérdéseket feltenni az ott levő újságíróknak. Milyen riportalanyok? G. A.: Azt hiszem, könnyebben írnak, nincsenek hozzászokva az improvizációhoz, a frappánsabb válaszhoz. Persze, embere válogatja. Köztük is van egy-kettő, aki nagyon derékba kapja, de inkább jobban írnak, mint közszerepelnek. Ez is normális, mert itt negyven-ötven évig nem volt olyan, hogy közszereplés. Mindig előre le kellett írni a beszédet, engedélyeztetni, tehát a spontaneitás hiányzik a társadalomból. Be vagyunk egy kicsit görcsölve, de jó úton haladunk. N. I.: Nekem még nem sikerült mikrofonvégre kapnom egyetlen újságírót sem. Sokkal jobban szerepelnek az életben vagy a kocsmaasztal mellett, mint a színpadon, erről már meggyőződtünk, úgy látszik, oda is kell valami plusz, annyi ember szemének kereszttüzében kitalálni valamit és felmutani. CSOMAFAY FERENC Lépések fekete gyaloggal Február elsejétől megszűntek a bankok közötti mozgószámlák. Jobb híján így mondom, mert kicsiny városunk pénzvilágában mindenki csak így ismeri: cont corespondent. Illetve, körülírásosan, hogy tudod, ha én az agrobanktól a kereskedelmi bankba akartam átutalni egy összeget, akkor igénybe vettem azt a bizonyos kontót, azt a közvetítő folyószámlát, és ezzel néhány óra alatt lebonyolítottam a tranzakciót. Most, hogy nem létezik a liftkontó (tán ez a legjobb, ám meglehet, nem szakszerű kifejezés), két hétbe is beletelik, míg az elindított összeg célba ér. A városi bankkirendeltség ugyanis fölír a megyeinek, ők aztán átutalják a címzett ugyancsak megyei képviseletének. S még mondja valaki, hogy a helyi szinteknek, a helyi pénz- és egyéb intézményeknek törvény szavatolja a döntés, a végrehajtás minden korábbinál átfogóbb jogát! A decentralizálás — az etatizmus négy ellenlábasa a civil társadalomban — oly szép szólam, hogy jó, ha csak fuvolázzák. A valóság ennél kopogóbb, sajnos, és rá kell jönnöm, hogy az állam megint lépett egyet a fekete gyaloggal, újabb lépéssel szűkítette mozgést sem. Ha csak a pénzem használja két hétig minden kötelezettség nélkül, ez is idegesítő mostanában,amikor hovatovább azon sem csodálkozunk, hogy lejt kérnek egy pohár csapvízért... Valószínű, hogy a régi megye — új megye (azaz a Hargita megye — Udvarhely megyei vitában ez is egy lehetséges érv, mégpedig az újítóknak, akik megint ujja mutogatnak fölfelé: tessék, már megint a d zsudec, az a rongyos régi! Nincs igazuk, mert a központosított adminisztrációs modellt segítik, ha a vidéket béklyózzák minden műfajban, és minden funkcióban. Ez pedig országos jelenség, amelynek, nyilván, pontosan mérhetők a leghelyibb következményei. Ha tehát létezik az a bizonyos helyi —, hogy ne mondjuk: helyhatósági — szint, akkor csakis így. És ez a legidőszerűbb társadalmi tapasztalat Romániában. -v Megírtam a jegyzetet, percre rá érkezett a vállalkozó: március elején visszahozták a kontót. »Valószínű, akkora volt a mozgás, hogy vissza kellett lépniük. Szóval, egy kis voluntarizmus, egy kis kalanpróba. A zergetollast baszkára cserélik, gyöngytrúktolas csákóra, mert tél van, de március. Hiába, nagy úr a szeszély! OLÁH ISTVÁN Felhívás Az RMDSZ Bihar megyei vezetősége azzal a felhívással fordul tagságához és a nagyváradi magyarsághoz, hogy anyagi felajánlásaival vagy akár önkéntes munkájával támogassa a Királyhágómelléki Református Egyházkerület azon törekvését, amellyel a hazai önálló anyanyelvű oktatás legújabb intézményének, a Lorántffy Zsuzsanna Református Líceum újonnan vásárolt épületének a mihamarabbi rendbehozatalát szeretnék megvalósítani. Felkérünk minden jó szándékú polgártársat, aki szakmailag vagy anyagilag segítséget tud nyújtani a Mihai Viteazul utcai épület rendbehozatalához, ne késlekedjen azt megtenni. Minden támogatásra szükségünk van! Az RMDSZ Bihar megye elnöke VARGA GÁBOR Mit olvasnak Enyeden és környékén? — kérdeztem az enyedi postán, hol az alábbi feleletet kaptam: Enyeden a Romániai Magyar Szónak 185, Csombordon 29, Marosdécsén 13, Miriszlón 8, Enyedszentkirályon 3, Marosgombáson 3, Torockoszentgyörgyön 9, Torockón 52, Becén 11, Magyarlapádon 21 és Bagón 5 olvasója van. Enyeden A Hétnek 5, az Ifi Fórumnak 10, a Családi Tükörnek 100, a Látónak 10, a Korunknak 2, a Művelődésnek 2, a Helikonnak 2 és az Orient Expressznek 2 előfizetője van. Ezen utóbbi lapok egyike a Bethlen Könyvtárba jön be! (Győrfi Dénes) Szófogadó fiúk a határon öt Szilágy megyei tizenéves fiú, közöttük középiskolás tanuló is, gondolt egy merészet, s Magyarországról nekivágott az osztrák határnak. Vízumuk nem lévén, a határátkelőt mellőzték, s vaktában vágtak neki a zöldhatárnak. Kalandos útjuk során valamibe belebotlottak, s állításuk szerint az riadóztatta a közelben tartózkodó járőröket. Őszintén bevallották, hogy mi célból kirándultak arrafelé. A töredelmes beismerésre tanítóbácsis magyarázatot kellett végighallgatniuk, mire az egyikük beismerte: bizony, sem Magyarországon, sem Ausztriában nem kolbászból fonják a kerítést. A bűnbánat hallatán elmaradt a büntetés, s a fiúk, bánatos szüleik örömére, hazatértek. Bocsásson meg az olvasó, hogy nevüket elhallgatom. Teszem azért, mert éveik miatt még kiskorúak, és szófogadásuk miatt a diszkréciót is megérdemlik. A tanulság viszont mindenkinek szól: a zöldhatárra is jobban figyelnek, s a nem kívánt idegent az osztrákok kitoloncolják. (fejér) Hóbáros a Magyar Szó Csütörtök délelőtt 10 órakor kézbesítették lapunk szerdai és keddi lapszámait a szabadárusítási hálózatban. Annyit tudtam meg a lapterjesztőtől, hogy a vonatok késése miatt történt a kiesés. A szabad televízió szerint az országnak e táján Bukarest felől a vonatok nem késnek a hóvihar miatt olyan sokat. Tény, hogy ünnepnap, sztrájk, időjárás, most történetesen egy kiadós havazás, minden összejátszik abban, hogy a becsületes, pontos munka valaminek állandóan szenvedő alanya legyen. (Fejér László)