Romániai Magyar Szó, 1993. május (5. évfolyam, 1017-1042. szám)

1993-05-29 / 1041-1042. szám

b 0©©©@p@©©©e .. _@®©ö©©»@» BENEDEK MARCELL DÉLSZIGET ________m________ Vannak csengőbb rímű részei is — de ebből a négy sorból tisztán kiérezz­hetik a magyar ritmust és az ősi alliterációt, a szókezdő hangok egyezését Marianne: Érdekes. Talán mindjárt a königsbergi töredéket is elszavalhat­ná, kedves professzor. Érdy: Nagyon szívesen. Amikor magukat kínozták ezzel a tizennegyedik századbeli nyelvemlékkel, még senki sem érezte meg ezeknek a soroknak a rit­musát. Hallgasson ide... hiszen maga bizonyosan szereti Wagnert. Világnak kezdetvntül Ez nem lett vala, Hogy szűz leánya Fiat szülhessen ... Érzi a lüktetését? Hallja az alliterációkat? Marianne: Csakugyan — Érdy: Ami pedig ezeknek a verseknek és még egy csomó későbbinek a tárgyát illeti: kedves Pongrácz úr, ne haragudjék a Mária-kultuszra, ama bi­­zonyos vad és sötét középkor legszebb kivirágzására. Gondolja meg, mit jelen­tett akkor az asszony­ gyöngeségnek, tehetetlenségnek piedesztálra állítása. Mit jelentett egy tisztán ragyogó ideál, amely kényszerítette az embereket, hogy leboruljanak és fölfelé nézzenek. Pongrácz: És ne kérjenek enni. Erdy: Azt hiszem, a középkori kódexek olvasóinak bőven volt mit apríta­ni a tejbe­ Nyugodjunk bele abba, hogy a középkori irodalom — a leírt iro­dalom — igen kevés embernek szólt: barátoknak, apácáknak, egy-egy könyv­másoltató gazdag úrnak, aki azonban aligha tudott ovasni. Mi jutott el a nép­hez? Egy-egy templomi ének, egy-egy, példákkal és legendatöredékekkel ele­venebbé tett magyar prédikáció. Talán Szent Bernát felséges himnusza a fel­feszített Krisztushoz , amelynek magyar átdolgozásában a hibás másolaton is keresztül tör a magyarrá vált ritmus. Hallgassák, nem szép ez? Esmérj engem, édes váltóm. Legyen te szent kánod gondom. Keserűnek tiszta szívvel, kívánatos akarattal.. • Hallották, többé-kevésbé sikerült fordításban, a középkor híres egyházi dalköltőinek, Celanos Tamásnak, Toldi Jakabnak dalait..- és hallották, éne­kelték a magyar szent királyokról szóló énekeket Idvez légy, kegyelmes szent László király, Magyarországnak édes oltalma, Szent királyok közt drágalátos gyöngy, Csillagok között fényességes csillag. Marianne: Érdekes, ahogy szavalja, professzor: itt is érzem ugyanazt a ritmust ugyanazokat az alliterációkat.. • Érdy: No, látja! Van élet ezekben a régi versekben, csak ki kell hozni belőlük. A Szent István királyról való ének... Pongrácz: Királyok, folyton csak királyok! Érdy: Bocsánat, szentek, akik véletlenül királyok. Az egyház demokra­tikus. Gondolja meg: a parasztgyerekből szolgabíró nem lehet, de pápa igen. No, de én csak a költészettel törődöm- Hallott-e a haláltánc énekek­ről? Mennyi ilyet írnak Európa-szerte a középkorban! A legdemokratikusabb műfaj a világon. Ezerféle variációban ismétli, hogy a halál előtt mind egy­formák vagyunk. Elviszi a királyt és a koldust a gazdagot és a szegényt a bölcset és a bolondot... Idézek néhány sort a magyar haláltánc-énekből: Elmegyek meghalni, hamuvá lejendő vagyok, miképpen születtem, ezenképpen megvégeztetem. Elmegyek meghalni. Király vagyok, de micsoda tisztesség, micsoda ez világi dicsekedés, mert embernek királyura az halál azért elmegyek meghalni. Elmegyek meghalni. Pápa vagyok, de az halál engem nem hagy soká pápáskodni, de befogja számat Elmegyek meghalni.­. Pongrácz: Szép. Érdy: És a legendák! Ha királyi vérről szólnak, mint a Margit.legend*: * nem annál megrázóbb-e a megalázkodás, a szegénység, az alantas munka., a­­ Kit m­ellyel ez?&)!;?Ak­i Lác MíársbeH ^királykisasszony az üdvösséget kereste? Vagy Barlám és Jozafát legendája, a magyar földre plántált Buddha-legenda: a ki­rályfi, aki eldobja magától a hatalmat, a gazdagságot, a szerelmet, mert meg­ismerkedik a betegséggel, öregséggel és a halállal? Hát Assisi Szent Ferenc, a világtörténelem legmegindítóbb, legszeretnivalóbb alakja, akinek legendá­jával a magyar kódexbe is bevonult az egész természetet testvérként magá­hoz ölelő jóság kultusza? Pedig, kedves uram, az egyház nem szerette a ter­mészetet. Siralomvölgyének nézte a világot, s a földi dolgoktól való elszaka­dást hirdette. De az ezeroldalú igazságnak mind az ezer oldalát engedte ra­gyogni, s a legragyogóbbat is. Szent Ferenc igazságát, a mindent­ szeretést, az emberre, állatra, növényre egyaránt áradó gyöngédséget. Az újkor, amely a természetet fölfedezte, rosszabul fedezte föl, mint ez a középkori szent — sze­retet nélkül, hasznossági szempontokból. De «Isten szegénykéje», higgye el, nem azért prédikált a madaraknak, hogy kizsákmányoltassák magukat. Marianne: Ó, Szent Ferenc! A Fioretti a legszebb könyvek közé tartozik, amiket életemben olvastam. Érdy: Persze, vannak legendafeldolgozások, amiket a beléjük szőtt sko­lasztikus bölcselkedések élvezhetetlenné tesznek a mai ember számára. Ilyen az az impozáns terjedelmű — 4000 soros — verses legenda, amely Alexandriai Szent Katalin életét mondja el. De a legenda nemcsak vallásos épülésére szol­gál a középkori embernek. Ez a szűk korlátok közt élő ember éppen úgy szük­ségét érzi a fantáziája foglalkoztatásának, mint mi, akik napok alatt utazha­tunk a világ egyik végéből a másikba. A legenda: kalandos regény is, keleti tájak és útiélmények leírásával — Szent Elek — rémregény is, amelyben haj­meresztő eszközökkel gyötörnek meg keresztény szüzeket... Az emberi lélek mesére szomjazik, s a legenda azt is megadja neki. Jacobus a Voragine, a Legenda aurea szerzője, akit évszázadokon át másolnak, fordítanak, utánoz­nak a kódexek írói, a világ egyik legnagyobb jótevője-Beszélgetés közben már rég odaértek a kúp alakú hegyhez, megkerülték a parton s eljutottak a felsüllyedt hajó alá. Egyedül maradtak, mert a profesz­­szor, öreg urak szokása szerint, mindig megállt, valahányszor valami fontosat akart mondani. A temetés közönsége már fenn volt a hajón. A villanyvilágítás már működött, s a fényben úszó hajóóriás megdöbbentően fantasztikus lát­vány volt a hegy oldalában. — Látják — mondta a professzor —, ezt is megálmodta már egy novel­lájában Jókai. Az élet a mesemondókat utánozza... Felmentek ők hárman is. Éppen vacsorára csengettek. Ez volt az első ren­­des étkezés a hajótörés óta. Megtudták, hogy az utasok — osztálykülönbség nélkül — a harmadik osztály ebédlőjében étkeznek. A lift elromlott, s ez az ebédlő van a legalacsonyabb helyen. Így nem kellett tíz emeletet megmászni minden étkezésért. A terem zsúfolt volt, külön asztalról szó sem lehetett. De azért Marianne a Világ legtermészetesebb hangján kérdezte meg a professzort: — Ugye, együtt marad velem? A professzor meghajolt. Pongrácz megértette, mit jelent Marianne kérdé­se. Meghajolt ő is és másfelé ment helyet keresni magának. A professzor és Marianne csámcsogó, hangos spanyol família mellé zsú­folódtak. A vacsora egy tál főzelékből állt. A hajónak ma már meg kellett volna ér­keznie, a konyha készletei fogytán voltak. A kapitány számba vétette a szál­lítmányokat is, de hát Argentína nem szorul valami nagy behozatalra élelmi­szerekben. Az ezer menekült a legnagyobb takarékosság mellett sem élhet meg három hétnél tovább abból, ami a hajón van. Ezt a kapitány Caratelli útján tudtára adatta az utasoknak, hozzátévén, hogy a villámcsapás pillanatáig a hajó folyton segítséget kért, jelezte a hajó hozzávetőleges földrajzi helyzetét, s így több mint bizonyos, hogy a legrövidebb időn belül meg is érkezik a se­gítség. A személyzetnek úgy látszik külön is megmagyarázhatták, hogy a robin­­tonkodás nem végleges állapot: a matrózok fegyelmezettsége, a pincérek és szobalányok szolgálatkészsége változatlan volt. — Miért bánik oly ridegen ezzel a szegény Pongráczcal, Marianne? ■— kérdezte vacsora közben Érdy. — Nem tudom kicsoda — felelte fagyosan Marianne. — Istenem, kicsoda? Hát honfitársunk és egyedül van. Annyit tudok ró­la, hogy mérnök; idáig százhúsz, mondd százhúsz pengő havi fizetése volt egy gépgyárban — sokkal kevesebb, mint akármelyik tanult munkás bére —, a munkások sztrájkoltak, a mérnököket beállították a műhelybe. — Pongrácz meggyőződéses szocialista, nem vállalkozott erre a munkára — elcsapták. Tele van keserűséggel és kivándorol. Azt mondja, sohasem akar hazamenni­— Szép — mondta Marianne. — De mi közöm nekem ehhez? Ejnye no, ne felejtse el, hogy meg akarta menteni az életét. — Éppen ezt nem tudom megbocsátani neki. Nem tűröm, hogy akármi­lyen jöttment idegen megmentse az életemet­.— Nem értem. — Nem érti, micsoda szörnyű gondolat egy életen keresztül hálával tar­tozni valakinek, akit esetleg kénytelen megvetni az ember? — Hm. Ebben van valami. De most már tudja, hogy nem gonosztevő. — Még mindig nem tudom, nem a vagyonom miatt akart-e érdemeket sze­rezni. — Esküszöm, hogy még most sem tud magáról egyebet, mint a kereszt­nevét. * Marianne elnevette magát. —­ Hát akkor megbocsátok neki. Kellemesebb asztalszomszéd lehet, mint ezek a csámcsogó spanyolok. Hívassa ide feketekávéra. Örömmel látom, hogy kávéban nem szűkölködünk. A spanyolok elvonultak. Pongrácz egy perc múlva Marianne-ék asztalánál ült. A pincérek nagyszerű feketekávét hordtak körül. A feketekávét mind a hárman szerették. Szó nélkül, lassan, áhítatosan iszo­gatták. A professzor szivarra gyújtott. Marianne kis aranytárcájából egyiptomi cigarettával kínálta meg a mérnököt. Sokáig hallgatva fújták a füstöt. — Micsoda gyönyörűség ez ■— szólalt meg végre a professzor —, jó kávé, jó szivar, jó társaság ... — Egy vulkán oldalában, amely holnap hamuvá égethet — mondta a mér­nök. — Rontja ez a maga élvezetét? — kérdezte Marianne — Sőt, fokozza — mondta a mérnök. — Hát, nem örök és változatlan az emberi természet? — szólalt meg a professzor, utána nézve egy gondosan kiesztergályozott füstkarikának. Emlé­keznek erre a régi históriára: egy embert a pusztában üldöz az egyszarvú, az unikornis. Az ember menekülés közben mély verembe esik... — Hermann Hesse: Barlaam und Josaphat! — kiáltott fel Marianne. — No, persze, ezt a német költőt ismeri — mosolygott a professzor. De azt nem tudja, hogy egyéb «példák» között ez a Buddhától származó allegória is megvan a magyar kódexekben. Szóval, a mi emberünk megkapaszkodik egy bokorban, lábát egy lazán álló, csúszós kőre támasztja. A verem oldalában nőtt bokor tövét felváltva rágcsálja egy fehér meg egy fekete egér — s ahogy az ember lenéz, a verem fenekén tűzokádó, rettenetes sárkányt pillant meg. Ez sem elég: a kő alól négy kígyó sziszeg feléje. Mindezekkel szemben: egy kis méz csurog le a bokor ágairól. Az ember pedig — a professzor hörpintett egyet a feketekávéból — feledte a veszedelmet és nyalogatni kezdte a mézet. Az allegória magyarázatát talán elengedik ... — Nagy kékharisnya voltam egész életemben — mondta Marianne —, de ahogy maga át van itatva irodalommal, kedves professzor, az valósággal két-~­ségbeejtő. Amióta ismerem, mindent szimbolikusan fogott fel és mindenre irodalmi analógiát keresett. — Nekem is van annyi jogom az egyoldalúságra — felelte Érdy —, mint Anatole France főpincérének, aki csak additionnak, ebéd- és vacsoraszámlá­nak nézi az embereket. És nincs igazam, ha apró jelenségekből igyekszem mindig az örök igazságra, a platoni ideára következtetni? Minden helyzet, minden cselekedet szimbolikus, csak látni kell tudni. Ez a tegnap született, holnap talán szétrobbanó kis sziget, hátán ezer mindenféle színű­ fajú ember­rel és az emberi tudás legcsodálatosabb remekeivel, nem szimbolizálja az egész világot? Akárcsak Vörösmarty töredék-eposzának színhelye: a Délsziget. «Képe hasonlító egy egész kis földi világhoz» — mondja a költő­— Igazán, el is nevezhetnék ezt a mi bizonytalan, otthonunkat Délszi­getnek — szólalt meg Marianne. — Ha vállalja a keresztanyaságot — mondta Érdy —, hármasban tüstént megülhetjük a keresztelőt. Pezsgőt hozatott. Az volt a hajón bőven. Fölmentek a fedélzetre, s egy kis asztalt tettek a korlát mellé. A hold fénye milliószor tört meg a csöndesen fodrozódó hullámokon lenn a mélyben. Érdy kinyújtotta kiürített poharát a korlát fölé. — Legyen a te neved Délsziget és hordozd békességgel szokat, akik élni fi­ksaisiát Szólt és ledobta a poharat a mélységbe. Csörrenése nem hallatszott. Ma­rianne és Pongrácz kiitták a maguk poharát és utána küldték az elsőnek. HARMADIK FEJEZET Tinódi a bárzongorán Másnap csak a megfigyelésre kiküldött matrózok hagyták el a hajót. A kapitány őröket állított a hegytetőre, hogy a talán még mindig tévelygő csó­nakokat lessék. Mindenki azt várta, hogy mentőhajó érkezését fogják jelente­ni. Őrök voltak elszórva a parton is mindenfelé, hátha újabb holttesteket vet ki a víz. Aki a matrózokon kívül kimerészkedett a szigetre, hamarosan visszame­nekült. A víz alatti növények, állatok rothadásának szaga elviselhetetlen volt a kényesebb orroknak. A levegő párás, ködös volt. A fedélzetre kellett fel­mászni, hogy a tiszta levegőt, a meleg tavaszi napot zavartalanul élvezhesse az ember. A professzor, Marianne és Pongrácz a luxusosztály ebédlője mellett lévő bár kényelmes székeiben üldögéltek. A nap ragyogva sütött be a cifra kis te­rem nyitott ablakain. A bár személyzete a kora délelőtti időben még nem fog­lalta el a helyét. Csendben, zavartalanul lehetett beszélgetni. Pongrácz szólalt meg elsőnek: — A középkor szellemével ugyan nem tudott megbékíteni, professzor úr, de azért elismerem, hogy vannak szép dolgok is azokban az ócskaságokban, amiktől az iskola olyan alaposan elvette az ember kedvét. Hanem a professzor úr tegnap csak az egyházi irodalomról beszélt. Igazán nem volt nálunk semmi egyéb a középkorban? Magának az életnek, vagy nem bánom, az egyházon kívül álló emberek fantáziájának, érzéseinek semmi nyoma? A pogány emlé­kek után ezeket is elpusztították? Érdy: Írni bizony, csak a papok írtak nálunk a középkorban. Papi embe­rek írták a krónikákat is, amikről tegnap nem beszéltem — és ma se nagyon fogok beszélni, mert latin nyelvűek. Az adataik megbízhatóságáról vitatkozza­nak a historikusok, ez nem érdekel engem. De azért van bennük egy s más, ami választ ad az ön kérdéseinek egyik felére.­­ Arra még az iskolából fog emlékezni, hogy a magyarság eredetéről, a hun és magyar nép rokonságáról vagy azonosságáról olyan dolgok vannak ezekben a krónikákban, amiket a tu­dósok sokáig magyar mondának tartottak. Anonymus, a névtelen jegyző, aki­ről most már körülbelül bizonyos, hogy III. Béla szolgálatában állott, a hon­foglalásról szóló krónikájában emlegeti Attilát, Csabát, s hun utódoknak tart­ja a székelyeket. Kun László udvari papja, Kézai Simon egészen kikerekített hunmondát ad elő történelem képében, s mert a középkori krónikások min­den különösebb skrupulus nélkül másolták egymást, az ő nyomán egy nem­zetnek tünteti fel a hunt és a magyart több más krónika is — köztük a szí­nes iniciáléiról nevezetes Bécsi Képes Krónika. Arany János egy elveszett «naiv eposz» nyomait vélte felfedezni ezekben a mondákban. Marianne: Pedig a nép nem tudott róluk. Külföldi krónikásoktól szedték az egészet, akik a kalandozó magyarokat összetévesztették a hunokkal. Érdy (mosolyogva): Ennél keményebben és tömörebben bajos volna kife­jezni azoknak a véleményét, akik magát tanították, édes Marianne. A dolog persze sokkal bonyolultabb, semhogy egy ilyen tömör mondatban el lehetne intézni. Toldy Ferenc és Arany János óta két nemzedék vitatkozott már rajta, s most a harmadik hiszi, hogy közelebb jutott az igazsághoz. A vita történe­tét nem mondom el. A magyar hunmondába vetett föltétlen hit korszakára a kételkedés, tagadás kora következett. Kialakult hunmondája csakugyan nem volt a magyarságnak, de már vándorlásaiból magával hozta a hun rokonság, illetve a hunokkal való azonosság hagyományát s a monda egyes elemeit, a­­mik a német krónikákban nincsenek meg. Ezeket már a XI. században följe­gyezhette egy Gesta Hungarorum-nak elnevezett krónika, amelynek létezését régebben is gyanították a többi­­krónika bizonyos egyezései alapján, s amely­nek tartalmát Hóman Bálint rekonstruálta. Tehát mégis csak meglévő magyar hagyományok keveredtek össze a krónikákban a német hunmonda elemeivel. Marianne: És a honfoglalás mondái? A király mondák? Érdy: Sajnos, úgy látszik, kevés része lehet bennük a nép fantáziájának. Vagy nagyon közel járnak a történeti igazsághoz, vagy szerzetes-krónikások módjára kerekítenek ki bizonyos motívumokat — például a fehér lovon vá­sárolt ország történetét, amit aztán a XVI. században magyar versekbe is fog­lalt Csáti Demeter.­­Marianne: És mit énekeltek akkor ezek a regösök meg igricek, akikről ta­nultunk? Érdy: Bizonyára a «régiekről», de hogy mit, arra nézvést igazán a lelkes irodalomtörténet-írók fantáziájára vagyunk utalva. Ami a regösöket illeti: re­gösénekeket a XIX. században nagy számmal gyűjtöttek össze; egyházi ünne­pek alkalmával kántálják ezeket, s egyes motívumaikat megpróbálták ősi po­gány eredetre visszavezetni. Elméletben egyáltalán nem lehetetlen dolog. A­­mint mondottam, a népköltészet időtlen. De amit gyakorlatban ki lehet há­mozni ezekből a ma vagy tegnap gyűjtött szövegekből, az sokkal kevesebb, ho­mályosabb, és eltorzultabb, semhogy világot vethetne a keresztény középkor vagy éppen a pogányság népköltészetére. Annak alaposan eltörölték még a nyo­mát is. Az első írásban reánk maradt históriás ének Mátyás király korából való... Marianne: A Szakács viadala! Érdy: Jeles! Ez elég friss és közvetlen elbeszélés; érdekes, hogy a rímelé­se sokkal jobb, mint a következő század akármelyik históriás énekéé... néha a XVIII. század végének túlságosan pattogó rímelésére emlékeztet; azonban­­haszonba, óhajtanak-hajtanak... Marianne: És az a ritmus, amiről tegnap beszélt, professzor?.­. Érdy: Megvan benne! Egyáltalán sokkal több ritmusérzéke volt a mi régi költőinknek, mint a saját szabályaikhoz körömszakadtáig ragaszkodó metriku­sok hiszik. Itt van például Tinódi... Marianne és Pongrácz. (egyszerre): Jaj! Érdy: No, ne féljenek olyan nagyon. Persze, visszaemlékeznek arra, hogy az iskolában meggyötörték magukat Budai Ali basa históriájával s talán még egy-két várostrom leírásával. A tanár úr elismerte, hogy bizony ezek döcögős versek, rossz rímekkel, sok vala-valá-val... Pongrácz •: Nevettünk is, amikor­ az osztályban felolvasták. • Érdy: És a tanár úr megmagyarázta — ami igaz is volt —, hogy Tinódi becsületes, lelkiismeretes riporter, aki utána jár az adatainak és versbe szed katonai létszámokat, fölszereléseket ,de tiszteletreméltó, mert egyetértésre és a török ellen való harcra buzdítja a XVI. század pártoskodó nagyurait. Pongrácz: Szorul szóra! Érdy: Hát ez mind igaz, de én most nem emlegetném Tinódi Lantos Se­bestyént,­ha egyebet nem tudnék róla mondani. Tinódi nemcsak megírta eze­ket a verseket, hanem végig is járta velük az országot és lantkísérettel éne­kelte. A dallamai ránk maradtak­, meg vannak fejtve. És ha énekelni próbál­juk a verseket, kiderül, hogy nem döcögnek líz azok. A rímek nem javul­nak meg, a seregszámlái sem válnak költőibbé... Marianne: A seregszámla az Iliászban is unalmas! Érdy: Lantpengetés mellett énekelve azt is inkább el lehet viselni, mint görögpótlós olvasmány formájában. Minden művet abban az alakjában kell megítélni, ahogy a maga közönségéhez szólt. Persze, arról nem tehetünk — de Tinódi sem tehet­i, ha a török háború ma nem izgat bennünket úgy, mint az ő hallgatóit. Hiszen a csalóka hadi jelentéseket sem olvassuk ma már szív­dobogva. De ha megengedik, előadok maguknak egy balladás elevenségű részt a Losonczy Istvánnak haláláról szóló krónikából. Lant helyett jó lesz ez a bárzongora. Énekhang helyett — az én hangom. Tinódi sem volt olyan teno­rista, amilyennek a pesti szobra mutatja.­­..A professzor — Marianne és Pongrácz nagy elképedésére — leült a bárzongora mellé. — A szerzőt és a címet már bekonferáltam — mondotta — még csak azt jegyzem meg, hogy a Mátrai Gábortól megfejtett dallamot fiatal zenetudós ba­rátom, Szabolcsi Bence v­ette le zongorára-Belevágott a zongorába és energikus előjáték után énekelni kezdett, fakó, érctelen, de erős hangon és igen muzikálisan. A rossz rímek elvesztek az ének dörgő, siető, harcias ritmusában, csak a dráma, a tragédia forrósága és izgal­ma maradt meg. ... Csuda vakmerő jó Losonczy vala. Mindenekelőtt hegyes tőrt ragada, ő egy száncsákot ott általa nyárgola. Hamar két sebben ő fogllyá akada. Ám egy száncsáknak fogságba esék. Annak sátorában mikor viteték, Ahmát basának tudtára adaték, Az sebes vitéz elejibe viteték. Nagy haragjában kezdé feddenie: Mire császárnak nem akart engednie? _ Erejét vélte,semminek lennie: «Sok vitézét eb, örülöd vesznie!» Ezt mondja úrfi: «Eb a tt hitetök. Császárral basák, bégök, hitetlenek, Ha tudtam volna, oly ebek legyetök. Sokkal több lett volna itt el vesztetök.».!. De lám az a basa vite, félén úivérc. Nemes vitéznek ottan fejét vevék. Fejét megnyúzták, szalmával megtolták, Egy ház oromra az csontját feltevék. .. Ének közben önkéntelenül felállt Marianne is, Pongrácz is, s odament a zongorához- Háttal álltak az ajtónak és nem látták, mi történik-Az ajtóban először Madame Palmette mozgékony szeme és hasonlóképpen mozgékony orrcimpája jelent meg. Nyomában elvárhatatlan társa,­­Caratelli, a szárazra került és munkátlanná vált víziszerkesztő. Caratelli nyúlánk alakja mögött Monsieur Palmette kockatermete nyomult be. Aztán Mister Brown, az­tán két hajótiszt, aztán még sokan... a bár zsúfolásig megtelt, pedig a kok­­télművész még el sem foglalta helyét. Amikor Erdy professzor abbahagyta a játékot, egyszerre megdördült a taps a háta mögött. Mindhárman egyszerre néztek hátra és egyikük sem volt ura egy szónak sem. Csak nézték a csodát, hogyan arat nemzetközi sikert a tizenhatodik szá­zadbeli magyar lantos, Délszigeten, egy bárzongorán. — Bis, bis! — kiáltotta Madame Palmette, aki ezúttal úgy látszik, nem színlelte a figyelmet. Utána a többi hallgató is hogy változni kezdett, ki-ki a ma­sa nyelvén. Érdy letörölte homlokáról a verejtéket, a hangja kifáradt, de a siker má­­morossá tette... Elénekelte még a Hadnagyoknak tanúság és az Egervár via­dal­ kezdő strófáit. Közben franciául, angolul és spanyolul röviden elmondta, ki az, aki ezeket az énekeket szerzette s miről szólnak. Amíg ebédhez nem csengettek, a társaság nem mozdult ki a bárból. Amikor aztán le kellett menni az ebédlőbe, az ajtóban megrohanta a pro­fesszort egy olajfoltos kék vászonruhába öltözött, jóképű fiatalember. Mielőtt megakadályozhatta volna, megcsókolta a kezét. — Áldja meg az Isten, tekéntetes úr! Sose hittem volna, hogy magyar nótát hallok ezen az istenverte szigeten! Ki vagy te, öcsém? Hogyan kerülsz ide? — Szabó Están vagyok, szoglálatjára, udvarhelyszéki is. Kivándoroltam. Fűtőnek álltam be a hajóra, hogy ingyen utazhassam. Már amikor a temeté­sen szózatolni tetszett, meg akartam szólítani a tekéntetes urat, de hát aran­­yottam, szegény fűtő létemre... — Ha megengedi, Marianne — mondta a professzor —, meghívom ebédre Szabó Estánt. Több magyar ember, úgy látszik, nincs a hajón; legalább mi négyen tartsunk össze. — Most már semmi sem hiányzik a robinzonádból — mosolygott Marian­ne —, Szabó Están a mi Péntekünk. — Maga határozott tehetség a keres­ztelésben — szólt a professzor. — No, ülj mellém, édes öcsém — fordult Estánhoz, amikor az ebédlőben helyet talál­tak. A vékony ebédnél főképpen Pénteket beszéltették. Élvezték jóízű szólá­sait, nyílt és természetes beszédét. Pénteket egyáltalán nem zavarta az, hogy urak közé került. Nem volt szemtelen, de alázatos sem. Amikor elbúcsúzott, megígértették vele, hogy újra jelentkezni fog. Feketekávénál kiderült, hogy Marianne egyiptomi cigarettái elfogytak. Ke­gyeskedett egy közönséges olasz cigarettát elfogadni Pongrácztól A profesz­­szor szivarra gyújtott. —■ Ámbár nekünk énekeseknek vigyázni kellene a hangunkra — mondotta — Most már izgatottan várom az előadás folytatását, kedves professzor —­ szólalt meg Marianne. — A maga lelkesedése annyi szépséget bányászott ki abból a kétségbeejtő magyar középkorból, hogy a legnagyobb meglepetésekre vagyok elkészülve... — Azért mégsem bánom, hogy a középkoron túl vagyunk — mondta Pongrácz. A professzor rosszkedvűen rágta a szivarját. — Nem vagyunk túl a középkoron. A tizenhatodik és tizenhetedik szá­zadot máshol is nyugodtan a középkorhoz lehet számítani — hát még nálunk! Máshol legalább volt reneszánsz, máshol tudomásul vették Amerika fölfedezé­sét. Nálunk a reneszánsz: a török háborúk kora. Itt kezdődik a tragédiánk, a világtól való elmaradásunk. A középkorban nem fáj, hogy nincs Danténk, Boccacciónk, Petrarcánk. Érzem, hogy azok a derék fordító és másoló barátok egy vonalban voltak a világ átlagos kultúrájával, s örülök, ha verseik ritmu­sában, prózájuknak egy-egy szerencsés fordulatában megérzem a magyar lel­ket. Már Mátyás király reneszánsz udvarát fáj nézni — mert tudja az ember, hogy milyen sivatag volt körülötte. Benn az udvarban csupa idegen tudós, s a tizenhatodik század krónikásai is javarészt egy ilyen idegennek, Bonfinius­­nak a nyomában járnak. A híres Corvina: csupa idegen könyv. Igazi kiváló humanistánk ebben a században egy van: Janus Pannonius — Csezmicei János. A következőben beszélhetünk még Sambucus—Zsámbokiról és Dudics Andrásról. Ennyi a reneszánszunk, ami az irodalmat és a tudományt illeti.

Next