Romániai Magyar Szó, 1994. július (6. évfolyam, 1375-1401. szám)
1994-07-09 / 1382-1383. szám
- Aztán nekem nehogy Korfu szigetére menjetek nyaralni - hallom a nagynéni hangját az Újvilágból a tizennegyedik szobámban elhelyezett kilencedik tévémből tudom, hogy ott mostanában valami nemzetközi tanácskozás kezdődik. Nápolyt is kerüljétek, mert ott meg a hetek találkoznak, ezt is a kilencedik színes tévémből tudom, abból, amelyik az úszómedencés varrószobámban áll. Most a válaszlevél portóköltségére gyűjtöm a pénzt, és ha kigyűl, megírom, hogy mire ezek a sorok az Újvilágban, sőt, honi sajtónkban megjelennek, mi több, a Rodipet csigapostája kikézbesíti az újságokat, rég túlleszünk minden Korfun és minden Nápolyon, tán Helsinkin is (már ami az emberi szabadságjogokat illeti), mindenen túlleszünk, tán még a nyáron is, és úgy, hogy nem Korfut, de a Medvetet sem láttuk Szovátán. Az újvilági nagynéni azért óv bennünket a nagy nemzetközi színhelyektől, mert ő aztán tudja, a nagy találkozókon megtelnek az illető város korzói a legkülönfélébb népséggel. Vannak ott szuperdiplomaták és szuperkémek, jámbor turisták és egyáltalán nem jámbor terroristák. Mi lesz, ha valamelyiketekért tíz fogva tartott társukat követelik vagy legjobb esetben félmillió dollárt... Megírom szépen a nagynéninek, miattunk Túszdráma azért ne aggódjon. Mi nem lehetünk semmiféle túszdráma szereplői, hát úgy nézünk ki, akikbe érdemes invesztálni egy nindzsafelszerelés árát vagy bár egy ólomgolyót? Eléggé elhasznált emberkék vagyunk minden ilyesmihez. Ötven esztendő elnyűjt legalább három nemzedéket, pedig az iskolában rendszeresen megkaptuk a védőoltást a tébécé, a gyermekparalízis, a szamárköhögés ellen. — Ha minden igaz, fizetésem 9 9 9 9 9 11. harminckét százalékába kerül egy szakszervezeti beutaló ujjong most az egyszer a kisember, mert olyan keveset kapok, hogy kedvezményt adnak! Másik kisember szerint, aki ugyanúgy ujjongott, állítólag harminckét százalék a napi ellátás úgy szakszervezetbre. Ezek szerint három teljes napot üdülhet a havi fix kilencvenhat százalékáért, s a maradék négy százalékból flottul megél a hónap utolsó huszonhét napján otthon. Harmadik kisember mindközönségesen harminc százalékosra taksálja a beutaló százszázalékos árából kikalkulált kedvezményt - mert tényleg kispénzű népség vagyunk. Maradjunk annyiban, hogy a túszszedőktől nem félek. Ahhoz nincs pénzem, hogy valami kimondhatatlan nevű szervezet elraboljon. Esetleg itthon, a Küküllő partján vagy a Szejke strandján. OLÁH ISTVÁN aki EUGENE IONESCO : 4 mittam druxifott fe öregségére az ember nem számíthat arra, hogy egészsége jobbra fordul. Szedhetem az orvosságot, de ettől még állapotom egyre rosszabb lehet. Van olyan ember, akinek lényege a múlt. Úgy érzem, az én múltam valahogy levált rólam, és többé nem tartozik hozzám. Habár jól tudom, hogy én írtam A kopasz énekesnőt, A székeket stb., és jó ideje van egy Marie-France nevű lányom és egy Rodica nevű feleségem. De a múlt már nem része lényegemnek. Mindent elnyelt az, ami bennem mostanság él. Ugyanaz a hatvan perc nem egyforma mindeki számára. Az időt különböző módon fogjuk fel, egy óra lehet húsz perc, harminc, tizenöt vagy ellenkezőleg, sokkal több. Nincs objektív idő, vagy legalábbis érzékeinkkel nem tudjuk objektíve fölfogni. Amikor unatkozom, és ez gyakran megtörténik velem, az idő hosszú, nagyon hosszú. Van olyan idő, ami múlik, s van olyan, ami nem múlik. A várakozás, akár csak tízperces is, sokkal hosszabbnak tűnik, mint egy óra, ha jól érezzük magunkat. Az öregek rossz fát tesznek a tűzre, az idős asszonyokat boszorkányoknak tartják. Fölróják nekik rosszindulatú kisded játékaikat vagy rútságukat. Szerencsétlen öregasszonyok. Soha nem lehet kigyógyulni az öregségből, mint például az influenzából. Bizonyos idő elteltével, ahelyett hogy jobban érezné magát az ember, ugyanazok a bajok leselkednek rá. Ha az egyik betegségből kilábal, bizonyos lehet abban, hogy az öregség tovább rombolja testét. Születésem óta a félelem és az ámulat igézetében élek. A kettő közül melyik az erősebb? Számomra most a félelem. Az ápolónő azt mondja: „Ámulatba ejt a szenvedés. Ha valaki hívó, miért kell annyit szenvednie? Ez egyre jobban elgondolkoztat. Olvasom lisieux-i Szent Teréz és avilai Szent Teréz írásait, és gondolkodom, és csak ámulok.” Magam is a félelem és az ámulat, döbbenet és rémület közt élek. Feleségem azt mondja: „Jobban szeretlek, mint gondolnád. Halálod után azonnal meg szeretnék halni." Igaz, elsőnek nekem kell túlra mennem. Képtelen vagyok többé élni. Mára a kezem, ujjam, lábam is mind nehezebben mozdul. Holnap már nincs mit tenni. Azt kérdezem aagamtól: hová mentek el mindannyian? Könnyű kijelenteni, hogy sehol sincsenek. De hogy pontosan hol vannak, azt is lehetetlen megtudni. Mindhárman nagyon nehéz helyzetben vagyunk. Mi történik velünk? Ő majd mit tesz velünk? Minél többször gondolkodom ezen, annál jobban , megrémülök és elborzadok. Ma éjjel a feleségemmel álmodtam, arról, hogy rólam álmodik. Azt álmodta, hogy halálomon vagyok, arca meggyötört és csúnya volt, de kedvesebb mint bármikor. Felébredt, hogy elmondja nekem: ha meghalok, ő nem tudna engem túlélni. Az öregségről kevés szó esik. Aki érdemben beszélhetne róla, túlontúl idős ahhoz, hogy megtegye. Az öregség írásban nem létezik. Kegyetlenek a bikfanyelvet beszélő papok és prelátusok, de legalább bíznak magukban, és ifjan vagy idősen állják a sarat. Mire jó, ha az ember megöregszik? Hogy megfigyelje, mások miként öregszenek. Már két esztendeje nem láttam egyik jó barátomat. A két év elteltével látni lehetett rajta az öregség jeleit: haja fehér lett, meghízott, arcán a rombolás nyomai. Az előző pillanathoz képest minden pillanatban érzékelhetjük öregedésünket. A legfontosabb dolog, amit megélünk az, hogy öregszünk, s tudatában vagyunk ennek a folyamatnak. Megöregedtem a tegnaphoz, ezelőtt egy évhez, tíz évhez vagy húsz évhez képest. Életem legfontosabb cselekedete az, hogy megöregedtem. * Eugene Ionesco utolsó írása, mely a Figaro 1994. április 18-i számában jelent meg-SZ. FARKAS JENŐ FORDÍTÁSA Mottó: A rádión csak üvöltsék rekedten A szabadságot s az ember jogát. Itt érzi csak befalazott testem A milliókkal Moszkva ostromát. S Váctól Pekingig zúgják a rabok: Hát nem vigyáztok, az egész világon Bebadogoznak minden ablakot! Vác, 1953 Május 27-én Aradon járt Tollas Tibor költő, a nyugati magyar emigráció egyik vezéregyénisége, a Münchenben megjelenő Nemzetőr című lap fáradhatatlan szerkesztője. Rövid, szerény és kötetlen bemutatkozója, a budapesti Beregszászi Olga és Újlaky Károly művészpáros által a költő verseiből összeállított zenés-irodalmi és lenyűgöző élmény volt számunkra, a ketrecből csak nemrég kiszabadultak számára. Egy végtelen szenvedések árán bölccsé vált, halk szavú, szelíd humorú ember, nemcsak érző, de vérző szívű költő végtelen emberszeretete és határtalan optimizmusa csengett ki minden elhangzott sorból. „Mindent, amit megírtam, élményből írtam meg és a sors ajándéka, hogy közel fél évszázados hazai hallgatás után most már szabadon is eljuthatnak verseim az otthoni olvasókhoz. Valószerűtlennek tűnik ma az egész történet: emberek, lények, árnyak a folyosókon, udvarok, cellák mélyén...” Tollas Tibor 1920. december 21-én született a Borsod megyei Nagybarca községben. 1941-ben hadnaggyá avatják a budapesti Ludovika Akadémián. Hadi beosztásban, 1945 tavaszán, Veszprém, mellett mindkét keze súlyosan megsérül. 1945 után az ún. demokratikus honvédség tisztjeként szolgál, de 1947-ben hamis vádakkal letartóztatják, és tízévi börtönbüntetésre ítélik, amiből kilenc évet a gyűjtőfogházban, a váci börtönben és a tatabányai rabbányában töltött le. 1956 júliusában szabadult. Az ’56-os forradalomban a budapesti nemzetőrség összekötő tisztjeként vett részt. November első napjaiban rádión keresztül egy lap alapításának megbeszélésére hívta össze az első magyar „szamizdat”, írások szerzőit, a Bécsben kiadott Füveskert versantológia íróit. A lap végül is külföldön, 1956. december 1-jén, bécsi szerkesztésben Münchenben jelent meg. Azóta szerkeszti a Nemzetőrt, és azóta nem tette be a lábát Magyarországra... ■ Elvből nem kértünk kegyelmet vagy vízumot, nehogy valaki valaha is a kommunista hatalommal való kollaborációval meggyanúsíthasson, így a szovjetek kivonulása után az első alkalmat megragadtam, hogy annyi idő után végre hazalátogathassak. Úgy éreztem, személyesen kell elvini. nem a hitet a magyar nemzet jövőjében, nem elsősorban Budapestre, hanem vidékre. A vidékiek mások, másképp él a hitük. Az erkölcs is, minden más... Személyesen kell elvinni a hitet, mert mi össze tudjuk hasonlítani a külfölddel a magyarságot. És ki merem mondani, hogy nincs szégyenkeznivalónk, s végre verjük ki a fejünkből az olyan jelzőket, mint utolsó csatlósok és hasonlók, mert nem az fogja eldönteni a jövőnket, hogy mennyivel tartozunk, hanem az, hogy lesz-e elég nemzeti és belső önbecsülésünk. Ha a magyar népnek nincs önbecsülése és hite, akkor kiesünk, mert körülöttünk mindnek túlzottan van. Úgy akarnak összeroppantani bennünket, mint a dióprő a diót. Persze nem csak a kisebbségben élő magyarságnak kell bátorító erő... Első utam Komáromba vezetett, ahol 790 diák előtt két órán át beszéltem. Nem akartak elmenni, még egyszer meghívtak oda. Utána Kárpátalján jártam, ahol már szerepeltünk is. Lezsák Sándorral megfordultam Marosvásárhelyen, de ott csak egy napig maradhattunk, mert leesett a hó és féltünk, hogy ott rekedünk. Sándort tíz évvel ezelőtt ismertem meg az illegalitásban, és azóta jó barátok vagyunk. Ide Romániába a Lakitelek Alapítvány segélyét hoztuk akkor. Én mindenképpen szerettem volna eljutni ide, mert hallottam Temesvárról, ahol a változás kezdődött. Voltam még Ungváron is és Beregszászon a magyar színházban, most meg Aradon. Nem ismertem a budapesti művészpárost, amikor fölkarolták verseimet. Nagy élmény volt számomra is verseim megzenésített változatát hallani. Meghívtam őket Münchenbe meg Grácba. Ha az ottani fiatalság ezt meghallja?! Az ilyen műsor többet ér minden másnál! Nemzeti és etikai téren átfog mindent anélkül, hogy meg akarna győzni. Engem is úgy elkap a hangulata, hogy utána napokig nem tudok a MIÉP másra gondolni! Ingyen csináljuk az egészet, ebben nincs semmi üzlet. Idealista célok vezetnek. Amik egy élet alatt az én legőszintébb tapasztalataim voltak, együtt más tíz-, százezer, egymillió magyarral, aki nem írta ezt meg, azt bemutatni nem hivalkodás, hanem figyelmeztetés: Vigyázzatok, hogy titeket ilyesmi ne érjen! Mi átadtuk ezt a szomorú örökséget. Ez a célunk továbbra is, különösen most, hogy magára fog maradni jobban, mint valaha a kisebbségi magyarság, most kell nekünk az egész emigrációt mozgósítani Ausztráliától Falklandig, el kell jutnunk mindenüvé... - Szakértői vélemény szerint a Nemzetőr anyagilag jól megalapozott, igen nagy népszerűségnek örvendő lap. Hogyan sikerült annyi éven keresztül fönntartani és egyre színvonalasabbá tenni? - Koldulásból. Én mindent a költészetnek és az újságnak szenteltem. Minden év,ben elmentem Amerikába, tizenöt-húsz várost kerestem föl pénzt szerezni és összetartani a magyarságot. Évente 25 000- 30 000 kilométert mentem. Úgy éreztem, ezt kell csinálnom, ez a legeredményesebb módszere a kapcsolattartásnak. Már kezdettől fogva nemcsak magyarul, hanem angolul, németül, franciául, spanyolul is írtunk, sőt amikor Ceausescu Erdély ügyében Kínába ment, kínaiul is megjelentettük véleményünket. Ha kellett, akár arabul is. Úgy éreztük, a legfontosabb magyar kérdésekben világnyelven hatékonyabb tájékoztatást biztosíthatunk, így a világot fogékonyabbá tehettük a magyarság problémái iránt. Úgy érzem, ez sikerült is eddig. Szerkesztői, újságírói munkámban mindig az a gondolat kalauzolt, hogy „postások vagyunk mindahányan, osszuk ki hát szerteszét - hűséggel, amit ránk bíztak: egy népszabadság levelét.” — És miként hangzana költői hitvallása? — Röviden. Minden versemmel szegényebb leszek és gazdagabb, hogy adtam valamit. Egy ismeretlen súgja versemet, én csak továbbadom a szavait. Az RMSZ olvasóinak mit üzenne innen Aradról, amelyet gyakran a Nyugat kapujaként emlegetnek országunkban. — Eljöttünk, hogy elmondjuk: nem vagytok egyedül. Minél nagyobbnak, súlyosabbnak látszik az anyaország gondja, annál inkább gondolunk mi rátok. Ne csüggedjetek! PETERSZABÓ ILONA DEZSŐ M. MAGDOLNA Nyúlnak az árnyak, ,, gyúlnak a vágyak, vigyázz, kicsim, megperzselődsz, kisértnek kéj banyák, szűzsirató anyák, jobb, hogyha menni készülődsz, inkább ma éjjel, zubogó vérrel lázas fogakkal mard szét a párnát, itt az a lényeg, ne ismerd meg meghunyt szenvedélyek temetőárkát.C*&sfc wm Szürkeségből és csendből születnek a szavak, honnan színpompa, bőség? Hiszen a festő vak. Japánsárga, reményzöld, zenélő kék, hiába. Csókpiros, margitfehér. Üres a postaláda. ..1975. október 11-én születtem Gyergyószentmiklóson, a helybeli Salamon Ernő Líceumban érettségiztem az idén. Szeretek verset írni.” AGYAR SZÓ mértéket Vannak elkötelezett helyek, bölcsőhelyek, amelyek arra predesztináltak, hogy óvjanak, sarkalljanak, a szellem felszabadulásán buzgólkodjanak. Árkos is ilyen. Hány és hány művésznek, alkotónak, értelmiséginek jelentett revelációt, impulzust, sorsfordító élményt az évtizedek során? Mert akik vele titokban, több-kevesebb elhivatottsággal sáfárkodtak, felismerték szolgálati szerepét. Akárcsak saját szolgálati szerepüket. Ma már az ember, ha az árkosi kastélyba téved, csak áll és csodálkozik. A természettel összenőtt, teremtett szépségen. Valahány, fiatal képzőművészeknek rendezett alkotótábor egykori keze nyomán, természetben lepengetett „valutáján”. Amiből a fotó csak a kontúrt, a vázat, a jelzést tudja behozni. A többi: hangulat, illő képzettársítás, kezünkből kisikló dallam, rím. Megmentett, dadogó sorok: Ó ti éjféli kutyák tavi békák baglyok denevérek hajnali szarkák szúnyogok hogy zajongtok és rajongtok mellettetek a költő hátán elnyúlva szeppenten hallgat... Árkos, 1994. június 26. CSEKE GÁBOR 27. szám 1994. július 9 — 10. A mellékletben közölt fotókat SZÉKELY SÁNDOR készítette az árkosi kastély kertjében JÖVŐ HETI SZABAD SZOMBAT MELLÉKLETÜNK TARTALMÁBÓL AJÁNLJUK AZ OLVASÓNAK: Utazás az első magyar vasúton (Petőfi Sándor és Lauka Gusztáv korabeli beszámolója alapján) írta és rajzolta: TOMCSA (Dr. Bódi Andor visszaemlékezései a jeles székelyudvarhelyi humoristára # A szöveget korabeli fényképdokumentumokkal illusztráljuk) («* Hazatérő szavak (beszélgetés Cseke Péterrel)* m* P. Buzogány Árpád, Rab Hajnal versei ír Dévai székely gyermekek játékai