Somogyi Néplap, 1961. november (18. évfolyam, 258-282. szám)
1961-11-18 / 272. szám
SOMOGYI NÉPLAP 6 C Á QipÍÁllítáSLejtőlgiValáMmi: A marcali kórházban egy éve képeznek ápolónőket Most 14 nővérke készül ápolónői, gyermekgondozói hivatására. Hetenként háromszor, kedden, csütörtökön és pénteken orvosok és osztályos nővérek oktatják őket Első felvételünk abban a szobában készült, ahol kötelező a mosoly. A cumiért sokszor síró babák nem mosolyognak ugyan mindig vissza a barátságos, kedves arcokra, de a kis nővéreik előlegezik a kedvességet, a szeretetteljes gondoskodást Ennek az apró legénykének a szeméből is patakzottak a könnyek, de amikor Magdolna ölébe vette, és Pécsi cumiztatni kezdte, megfeledkezett a sírásról, és még a fényképezőgéptől sem ijedt meg. Horváth Gyuláné a belgyógyászaton segíti a betegek föl é >vy ÍV., ^ v v ^ %......» • - .................... ... ■ épülését. Mindössze pár pillanat telt el a csengetés után, a nővérke máris megérkezett. Gyengéd kézzel fölsegítette a beteget, és segített a gyógyszer bevételénél is. A keserű pirula így talán nem is volt olyan nagyon keserű. A műtő sem szokatlan a leendő ápolónőknek. Sandrik Mihályné és Szálai Erzsébet nővérek gondosan előkészítik a műtéthez szükséges eszközöket, s beöltözve várják az orvost. Szombat, 1961. november Ä Nemkívánatos szomszédság | RICA A nagybajomi iskola 1954-ben kapta meg a volt uradalmi kúria épületét a hozzá tartozó istállóval együtt. Az iskola tőszomszédságában álló istálló rendeltetését a rajta levő tábla így jelöli meg: »A Békáspusztai Mémtelep Nagybajomig Fedeztető Állomása." A helyzet csak valamivel jobb, mint 1954-ben volt. Ugyanis most nem az utcai, illetve az iskolaudvar felőli első részben biztosítják a lóállomány utánpótlását, hanem valamivel hátrább. Nos, a szomszédság igen sok gondot okoz az iskolának.. A tantestület tiltakozott az épület ilyen célra való felhasználása ellen, de ragaszkodott az épület tulajdonjogához is. A községi tanács kétségbe vonta a tulajdonjogot, a békáspusztaiak pedig hallani sem akartak arról, hogy máshová vigyék a fedeztető állomást. A vita elmérgesedett, majd 1956-ban kompromisszumot kötött a tanács és az iskola: az épület az iskola tulajdonában, a fedeztető állomás pedig, az istállóban marad addig, »•amíg a helyi tanács más, megfelelő épületet nem tud azemlített, állomás rendelkezésére bocsátani". Az iskolaudvar és a g fedeztető állomás közé falat emeltek. Kár azonban, hogy a fal hangot nem szigetel: az állattenyésztési szakember vezényszavai — enyhén szólva — nem segítik elő a fiatalság nevelését. • Furcsa, hogy bár minden fórumon elismerték az iskola igazát, mégsem változtattak a helyzeten. Pedig ha a községi tanács utánanézne, valószínűleg találna módot a fedeztető állomáson levő 9 lónak az elhelyezésére. — Nem merült föl ezzel kapcsolatban semmi kívánság az iskola részéről az utóbbi években — hallottuk a tanácstitkártól. Ebben az iskola vezetősége a hibás. Tudtak arról, hogy a tsz-ek megalakulása után már van lehetőség a fedeztető állomás áthelyezésére. Mégis a »»békesség kedvéért« arra vártak, hátha »magától megoldódik" a dolog. Annál kevésbé érthető ez a békés belenyugvás, mivel időközben bevezették a gyakorlati oktatást, tanműhely kellene, a mostani ugyanis nem felel meg a követelményeknek. Körzetesítették az iskolát, napközire is szükség lenne. Tehát épületek kellenének. Megfelelő átalakítással jól felhasználhatnák az istálló épületét is. Az iskolának és a tanácsnak össze kell fognia e nemkívánatos szomszédság mielőbbi megszüntetéséért. W. E. Segítsék a gazdasági vezetők is a művelődési élet fellendítését Büszkék a Csurgói Faipari Vállalat dolgozói az alig fél éve használatban levő ebédlő és művelődési terem épületére. Tulajdonképpen étkezőhelyiségnek készült, de kulturális rendezvényekre is Hogyan lehetne eleven alkalmas művelődési életet teremteni az üzemben? Egyelőre csupán néhány színdarab bemutatása, a téli terv során elhangzó előadások és a KISZ-fiatalok néhanapján megtartott klubestje jelenti a művelődési életet. A Faipari Vállalat három műszakban termel. Ez sok akadályt gördít a művészeti csoportok megszervezése elé. Emiatt hiúsult meg például az énekkar és a tánccsoport megalakítása. — Kellenének könyvek, folyóiratok, társasjátékok s egy kis házi büfé is — hallottuk Szabó Imrétől, a szakszervezeti kulftúrfelelőstől. Kellenek, hogy az ivók, talponállók füstös, áporodott levegőjét az üzemi kultúrhelyiség tiszta levegője váltsa fel. De akarat kell ennek az új légkörnek a megteremtéséhez. S szükség van a gazdasági vezetők pártfogáséra is . A halak meg az időjárás Olvasta Somogyi József, a balatonlellei kikötő vezetője egyik országos napilap csütörtöki számában a hírt: »»Egy nap alatt 360 mázsa halat fogtak ki a Balatonból... Az adatok szerint 60 éve nem volt ilyen gazdag fogás." — Sajnos, nem a mi környékünkről szól ez a jó hír — mondotta. — Nálunk gyenge most a »haltermés«. Bizonyos,hogy Fonyód meg Keszthely táján fogták ki ezt a tömérdek bálát. Ebből arra következtethetünk, hogy még sokáig enyhe lesz az időjárás. Kemény és korai tél előtt ugyanis a halaik a Balaton keleti részébe,a mély vízbe húzódnak. Ha nyugaton a sekélyebb vizet is ,elég »melegnek« találják, akkor nem kell tartani a tél korai beköszöntésétől. * * * MOTORT NYERT a falu •egyik embere — akiről nem »minden alap nélkül terjedt el »a hír, hogy szeret a pohár remekére nézni. De a váratlan öröm, a nagy meglepetés egyből kiváltotta belőle a szent fogadalmat: vége a kocsmázásnak, a poharazásnak, mert ittasan nem lehet vezetni. Hogy a hasznát élvezze a csillogó új jószágnak, ment, hogy letegye ,a vizsgát. Itt azonban meggyűlt a baj, mert úgy festett a dolog, hogy nem valami lelkii ismeretes pontossággal verte a »fejébe a tudnivalókat. A bizottság jóindulatú volt,igyekezett megkönnyíteni az izgalmas perceket — már amennyiben lehet egy ilyen vizsgán. — Mi a közhasználatban ismert legkisebb űrmérték? A »motorosok alapnyelvéhez tartozik! — tették föl a köbcentire vonatkozó kérdést. Látva,hogy erre sem tud felelni, kisegítő gondolatokat igyekeztek teremteni a vizsgázó fejében ,mondván, hogy gondoljon a gyakorlati életre. Emberünk törte a fejét, törte, aztán váratlanul a homlokára csapott, ,s a fölismerés biztos tudatában »vágta ki: — Ja, persze! A stampedli!-. S~~~Z zzó haraggal meredtek egymásra, szavak C/» nékül, pedig mindkettőjüket ugyancsak feszítették az indulatok. Mindössze fél éve házasodtak össze apróhirdetésre. Azóta akárhányszor vitás ügyük-bajuk akadt, elátkozták a házassági hirdetések kitalálóját. Kivált Róza néni — ugyanis néni volt az egyik, bácsika a másik, fejüket jócskán behavazták az évek, és ketten pont száznegyven évesek voltak. Civakodásaik közben szigorúan zódtak, a világért, sem magázódtek volna. Most éppen tegekifulladva bámultak egymás szeme közé. Némán. Végre Róza néninek sikerült néhány mély lélegzetvétellel előnyhöz jutnia: — Szoknyapecér! — Satrafa! — Aszfaltbetyár! — Rövid eszű! — tajtékozta az öreg, aztán csöndesebben hozzátette: — Tyúk! Buta tyúk! De a már erre elmondandó választ jónak látta nem bevárni. Reumás derekáról megfeledkezve kapta a kalapot és a botot, s mire a feleség szóhoz jutott volna, már be is vágta maga mögött a parányi konyha ajtaját. Ez volt a legfejbekólintóbb tromf, mert kinek mondja el most Róza néni a magáét? A szavakat cifrázó méreg kitörése benn szakadt. No, nézd, milyen peckesen megy! — nézett az öreg után lopva az ajtó üvegén. Mosolyogj kálavolgat, mintha mi sem történt volna. Pedig történt! Visszahúzódott az asztalhoz, a bűnjelekhez. Ott vannak! Itt! Még szerencse, hogy alaposan olvassa el a helyi újságot, így akadt erre az ominózis hirdetésre is. Először csak gyanús volt, most meg a bűn tárgyi bizonyítékául szolgált. Azt mondja: »Megismerkednék 60 évig szolid, jólelkű özveggyel. Nyugdíjam van. Fényképes leveleket a hirdetőbe. Békés öregség jeligére. 7453.« Fél évvel ezelőtt ő is erre a hirdetésre írt, küldött képet. Igaz, hogy nem éppen mostanit. No, szóval gyanús volt ez a szóról szóra való megegyezés. Ma reggel aztán az öreg zsebéből kifordult két levél fényképekkel. Zsákmányával rögvest bevonult a kamrába, ott böngészte végig az ajánlkozó sorokat. Jószerével végig sem tudta gondolni a dolgot, hogy mi ütött a vénemberbe, mert igen elkapta a Szent Antal tüze. Már rontott is kifelé. — *Én nem vagyok magának elég szolid meg jólelkű? — így kezdte. A folytatást meg jobb nem is emlegetni. Azt mondta az a vén... — sokáig kereste a megfelelő szót — bigámista, hogy mindennel elégedett, csak a zsugoriságát nem bírja. Hát zsugoriság az, ha nem szórja a pénzt? Kettejük nyugdíja 1500 forint az ő rokkantságával. Jól be kell osztani, és ő azt hitte, jól osztja be. Van otthonos kis lakásuk, télire tüzelőjük, ruha meg élelem, kell. Majd mindennapra ami jut hús az asztalra. Jár három újság, keHő az embernek, egy neki. Van rádió, már együtt vették, hogy ne legyen olyan süket csend. Hogy nem ad naponta sörözgetésre a vén pernahajdernek? Nem ad és kész! Hát még mit nem? Igyon tejet az ilyen hajlott korú ember! Hogy azt nem adnak a döglőben, ahova eljárogat vena barátaival? Miért nem adnak? Azért vendéglő, hogy kiszolgálják a vendéget! Ki mit kér! Mit gondol ez a... ez a... olyan asszony, aki mellől el lehet nősülni, csak úgy ukmukfukk? Így szélhámoskodni. Huligánkodni! Most meg füstöl ez a dög is, a tűzhely. Tulajdonképpen főzni sem kellene talán. Egye meg ebédre a leveleit meg a fényképeket a hirdetésével együtt. Ki azt, hogy az egészet csak hiszi ijesztésből csinálta? Ki az ráa szamár?! Eddig jutott, amikor a szeméből a könnyek, rá a kibuggyantak marhahúsra, amit éppen darált, szégyen! Feladja majd Micsoda húszéves özvegységét, a gyerekei nyíltan a szemébe nevetnek miatta, aztán most meg... Mit mond a lánya meg a fia? A konyhaasztalt takarítx—41 gáttá éppen, amikor— a kopogás rezzentette föl. A szeméhez kapott. Csak aztán szólt ki: — Szabad! Olyan maga korabeli asszony penderedett be az ajtón. — Itt lakik Kecskés Tibor nyugalmazott mozdonyvezető? — Itt kérem. A vendég úgy vette szemügyre a konyhát, mint aki egy pillantással akar lemérni mindent.— Szóval ez volna a lakása.A háziasszony kezdte kényelmtlenül érezni magát. Ez meg mi? Se bemutatkozás, se semmi. — Lakásunk — mondja nyomatékkal. — Persze! Említette Tibor, hogy a nővérével lakik. __ 99? A »nővér« oda van egészen. Aztán hogy jobban szemügyre veszi a váratlan vendéget, a szeme vészt jóslóan villan fel. Hát persze, azért ösmerős, mert az egyik kép... Nahát, kár, hogy elment az ura, mert most ennek hajadonnak jól ellátja a báját! De csak nyugalmat erőltetett magára, vendég meg bekukkant a szobába, még a kamraajtót is benyitja. — Kedves kis lakás. De hova megy maga? — Én? — Igen. Tibor azt mondta, amikor találkoztunk, hogyha nincs lakásom, azért találhatunk megoldást. Ügy... Róza néni gondol egyet, de belül igen rágja már a harag. — Aztán tudja-e, milyen rabiátus ember ez a Tibor? Kiszolgáltatja magát, mindennapra hús kell neki, újságok meg szivar, másnaponként tiszta ing, és legjobban a fehéret szereti. A korsó sörökről nem is szólva. Arra is kell minden napra! — Sörre? Hát nézze... megadnám azt én is, ha már kell neki. Igen rendes fiúnak látszik. — Fiának? No, ne mondja már! Hetvenegy éves már ez a fiú. — Ő hatvanegyet mondott. — Persze, az ő korában már az ilyesmi beleszámít az udvarlásba — húzza nevetésre a száját Róza néni, mert eszébe jut, hogy az ember neki is ennyit mondott, ő meg ennél is kevesebbet. Csak az anyakönyvvezető előtt derült ki, hogy mind a ketten füllentettek. — Nem baj, no — így a vendég és készülődik. — Azért jó svádájú ám még mindig. Róza néni már igazán nehezen türtőzteti magát, de azért szívélyeskedni igyekszik. — Mit mondjak neki? — Szeretettel üdvözlöm. És__mondja meg, hogy igen derék nővére van, de én sem leszek rosszabb felesége. — Nem nővére, felesége! — mennydörgött most már Róza néni. A vendég lába földbe gyökerezik a konyhalépcsőn a két leander között. — Micsodája? Felesége? Maga a felesége? — Hirtelen futhatnékra támad, mert a »nővér« igen vészt jóslóan közeleg feléje, de az csak a borítékot csúsztatja a kezébe a fényképpel: — Kérje meg mástól az ura kezét! Most pedig tűnjön el, de gyorsan! Ehhez ugyan nem kell biztatás. Róza néni visszafordul a konyhába, szikár alakja hol a tűzhelyre, hol az asztalra vet árnyékot. Kuncog magában. Aztán amikor minden rendben van a készülő ebéd körül, ceruzát vesz és papírt. Számolgat. /^Zrnt dél, terítve már ( / ) az asztal- Az udvaron ismerős lépések közelednek. Most nem olyan frissek, mint reggel. A bot is súlyosabban koppan. Megjött a... fiú. Gyorsan hídat fordít, nehogy mosolyogni lássa a belépő. — Jó napot! — Jó napot! Az öreg hetesHmatol a konyha levegőjébe, de nem szólna, nem kérdezne, mint máskor, csak maga alá igazítja körülményesen kézmosás után a párnát a hokedlin. — Jó étvágyat! . — Viszont! Csöndesen kanalazgatnak, majd hogy végére járnak a másodiknak is, Kecskés feláll: — Köszönöm. — Egészségére! Róza néni tányérokkal zörög, jeléül, hogy nem zavarodott össze a dolgok megszokott rendje, nem az, még a férjkérés sem zavarta össze! Hallgatózik. Bent a szobában a »fiú« fel-alá járkál. Róza néninek hirtelen eszébe jut valami, és benyúl a konyhaszekrénybe, kiemel a törött pohárból — pénzt tart benne — négy forintot. Kis híján összeütköznek, amikor belép a szobába, mert az öreg éppen kifelé indul. A keze után nyúl, és gyengéden, majdnem bocsánatkérően a markába csúsztatja a pénzdarabokat. A kérdő tekintetre akadozva mondja: — Sörre! Hát persze, arra. Az ember nekipirulva fordul el. Csak most látni, milyen erősen reszket már ez az ezüstbozontú fej! — Különben meg üdvözli Nelly! Azt üzeni, derék nővére van! — Hmm... derék... Khmm. Ekkora zavart meg a pirulást nem lehet hova rejteni. — Hát akkor én mennék —« nézegeti enyhülten a markában est Vonó kétforintosokat. — Később talón__ Most jobb lenne, ha ledőlne egy kicsit. — Hát? — húzza fel a vállát zavartan, és visszalép a sezlonig. — Én is elmegyek magánál estefelé. Szégyenlős mosolygással néznek össze. Az öreg a fejét csóválja hitetlenkedve, mert Róza néni csöndesen hajtja be maga mögött a konyhaajtót. Kintről szól vissza: — Pihenj csak, öreg fiú! László Iboly»