Somogyi Néplap, 1974. április (30. évfolyam, 77-99. szám)
1974-04-04 / 79. szám
Georgij Horopov* Ballada a gellérthegyi emlékműről Valahányszor Budapestre jövök, fölmegyek a Gellérthegyre. Talán a háborús napok emlékei vonzanak oda? Onnan, a hegycsúcsról zúdítottak tüzet Pestre a németek, a Citadella vastag falai mögé húzódva, amikor Budán dúltak a harcok. Vagy talán mint turista szeretek gyönyörködni a város panorámájában, mely a hegyről elém tárul? Igen, szeretem körüljárni a Citadellát, megkopogtatni a három méternyi vastag falakat, s ezredszer is elcsodálkozom azon, hogy katonáink milyen rövid csata után semmisítették meg itt a fasiszták helyőrségét Szeretek itt üldögélni, nézni fentről Pestet és Busdát De úgy érzem, mindennél jobban vonz a Gellérthegyre a Felszabadulási Emlékmű, a Kisfaludi Stróbl Zsigmond lenyűgöző alkotása. Magas talapzaton egy nőalak feje fölé emelt kezében a béke pálmaágát tartja. Alatta pedig egy szovjet katona áll, zászlóval a kezében. Budapest vendégeit most nem a hegyről dühöngő ágyúk torka fogadja, hanem a város fölé magasodó pálmaágy a béke jelképe. 1965 áprilisában egy háborús veterán küldöttség tagjaként érkeztem Budapestre. Magyarország felszabadulása 20. évfordulójának megünneplésére. A második vagy a harmadik napon kezdtem fölfigyelni arra, hoggy az egyik veterán — V Ilij Mihajlovics Golovcov — néha eltűnik. Hol maga megy el, hol gépkocsival jönnek érte. Előfordult, hogy kora reggel a szálloda halljában újságírók gyűrűjében lehetett látni — interjút kértek tőle a lapok, a rádió és a televízió számára —, máskor meg úttörők, vagy idősebb emberek vették körül. Kíváncsi lettem, mi ez a nagy érdeklődés Golovcov körül. Gyorsan megtudtam, hogy Magyarországon Golovcovot évek óta várták ... Kisfaludi Stróbl róla mintázta a Felszabadulási Emlékmű szovjet katonáját! Azt mondják, Golovcov fölkutatása nem volt mindennapi. A szobrász emlékezett a keresztnevére, de vezetéknevét elfelejtette. Vaalaki ehhez hozzátette, hogy Vaszilij vezetékneve katonai rangra emlékeztet. (Golovcov »fejest« jelent. — A fordító.) A szovjet rádió felhívást tett közzé: »Jelentkezzen az a Vaszilij keresztnevű katona, aki Budapesten harcolt, s katonai rangra emlékeztető neve van.« A felhívásra 30 ember jelentkezett, de — sajnos — nem volt köztük az, aki modellt állt a szobrásznak. A na« Golovcov volt.»bronzkato- Golovcoval egymás letti szobákban laktunk, meraz egyik szabad esténtem hozzá. Fáradtnak bennenlátszott. Kiderült, éppen akkor mentek el tőle az egyik ifjúsági lap munkatársai. Mikor előhúztam a jegyzettömbömet, szemrehányóan pillantott rám. De azért barátian elbeszélgettünk. Milyen volt Golovcov katonai múltja a háborúban? Harcolt a Volgánál és a Donnál, a Baltikumban és a Dunánál. Csapatteste a háború után egy ideig Budapesten állomásozott. Itt találkozott Kisfaludi Stróbl Zsigmonddal. Jól szemügyre vettem Golovcovot: valóban föl kellett keltse a szobrász érdeklődését. Arca nyílt, egyszerű, tekintete egyenes, és ami legfőbb: a harcolni és dolgozni egyaránt jól tudó ember magabiztossága sugárzik róla. * Azután pillantásom az ablakon keresztül messze Budára, a Gellérthegyre tévedt, ahol fényözönben lebegett a pálmaágat tartó nőalak, »de volna tudni, vajon őt kiről mintázta a szobrász?... Ki is lehet ez a nő?« — tűnődtem. Sajnos, másnap el kellett utaznunk Budapestről. Négy év múlva, 1989 márciusában újra Magyarországra látogathattam, ez alkalommal szakszervezeti küldöttséggel. Bár a március hideg és esős volt, a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltásának 50. évfordulóját szerte az országban nagy tömegek ünnepelték. Küldöttségünk tagjai különböző városokba látogattak. Én a Győrbe és Soproniba tartó csoportba kerültem. Találkoztunk veterán forradalmárokkal, a volt nemzetközi brigádok náival; közülük sokan hataharcoltak Oroszországban a polgárháború idején a szovjethatalomért, majd hazájukban, Magyarországon is. Győrből Sopronba utaztunk. Itt meglátogattunk egy szanatóriumot. Amint az egyik folyosón mentünk, a röntgenszobából egy szép, szobortermetű nő lépett ki, fehér köpenyben. Valamennyien fölfigyeltünk rá. A nő felénk jött, és az orosz beszédet meghallva, sorra megölelte küldöttségünk nőtagjait. A főorvos sietve megjegyezte: — Ö a röntgentechnikusunk, Turánszki Erzsébet. Róla mintázta Kisfaludi Stróbl a pálmaágat tartó nő alakját... így ismerkedtem meg, számomra is váratlanul, Turánszki Erzsébettel. Turánszki Erzsébet sokgyermekes családból származott, korán megismerte a szükséget és a bánatot. Sok rosszat átélt a fasiszta uralom és a német megszállás idején. Megpróbáltatások vártak rá az 1956-os ellenforradalom napjaiban is. Nem bocsátották meg neki, hogy modellt állt Kisfaludi Stróbl Zsigmondnak. Azzal fenyegették, hogy megölik. — Engem csak kővel dobáltak meg, többre nem szánták rá magukat, bronz hasonmásomra azonban már kötelet vetettek, megkísérelték ledönteni talapzatáról. De ehhez nem volt elég erejük... Én ott óriás vagyok, 30 méter magas. A bronz Erzsébet szilárdan áll a lábán — mondta nevetve — Akárcsak az élő Erzsébet, igaz? Igen, Turánszki Erzsébet nem hátrált meg, szilárdan kitartott a népi hatalom mellett, amely lehetővé tette, hogy tanuljon és munkát adott számára. A régi Magyarországon mindezt nem kapta volna meg ilyen magától értetődően egy parasztlány ... Tudta, várta, hitte, hogy a segítséget 1956- ban hazájának nehéz óráiban csak a szovjet emberek hozhatják. — Olyanok, mint Vaszilij Golovcov, a katona — mondta —, aki az emlékmű talapzatánál zászlóval és géppisztollyal ál. Emlékszik? — Igen, emlékszem. Golovcovot személyesen Sőt, is ismerem. A sors véletlenül összehozott vele is. Turánszki Erzsébet elbeszélését hallva, újra Kisfaludi Stróbl Zsigmondra gondoltam. Arra, hogy szeretnék megismerkedni magával a művésszel is. Ezt a találkozást következő magyarországi látogatásom idejére terveztem. Másnap visszatértünk Budapestre. Egy késő estig tartó fogadás sűrűjében — a Parlamentben — tolmácsom bemutatott a művelődésügyi miniszternek. Nagyon szívélyes volt, és megkérdezte: lehetne-e valamiben a segítségemre, nem szeretnék-e még valahová utazni az országban. Beszélgetésünk közben odajött hozzánk egy középmagas, idősebb férfi, borospohárral a kezében. Az ismeretlen pompás hangulatban, széles mosollyal köszöntötte a minisztert. Kisfaludi Stróbl Zsigmond volt. Borospoharakkal teli tálcával egy pincér lépett hozzánk. Kisfaludi Stróbl Leningrádra mondott pohárköszöntőt. Megköszöntem a szobrász szívből jövő szavait, kifejeztem elragadtatásomat a gellérthegyi emlékmű iránt, és sok sikert kívántam következő munkájához. Fölhajtottuk borunkat. — Az új munkám Petőfi Sándor. A költő! Megformálása régóta izgat, s nem először próbálkozom vele. Kisfaludi Stróbl hirtelen megfogta a könyökömet és meghatva mondta: — Ó, Leningrád! Tudja-e, hogy egy régi, kedves szobrom, az Íjász, az Ermitázsban látható ... Ha arra jár, köszöntse majd! Kisfaludi Stróbl Zsigmond Íjásza az Ermitázs udvarán áll, s az fj húrját megfeszítve, a palota áttört kapuján keresztül a számunkra láthatatlan célra szegezi tekintetét. Fordította: Lovass Pálné •Georgej Holopov ismert szovjet író. Elbeszéléseinek és regényeinek fő témája a honvédő háború, a szovjet katonák hősiessége. Haditudósítóként megfordult a hadszíntereken, Magyarországon is járt. Itteni emlékeiről, élményeiről Magyar regény címmel önálló kötete jelent meg. Az idén éppen 60 éves író a leningrádi irodalmi-művészeti folyóirat, a zvezda főszerkesztője. 0 avid Szamojlov* A fekete nárfa Nem a fehér, a fekete, Egy pontba tartó sugarak: nem a tél ragyogása, árnya — ágai szaladnak a törzsbe — az áprilisi nap bele millió fekete patak, fullad a szürke némaságba, akárha felhőkből ömölne. Szürke drótháló a havon, ezerkarú fák ágbogán. Nedvező, szürke unalom csillog a lovak homlokán. Árva fekete nyárfa hajlong hűvös harmatzáporban ázva. Gallyán emberkerülő varjú gőgösen pislog a világra. *Ma élő szovjet költő. Fekete tarsolya, derengő, megfagyott villáma a nyárnak. Szürke tócsák és szürke felhő között a város jelre vár csak. A homályt a fehér feloldja, fölizzik, ami rejtve volt. S ím, a tavaszt megszimatolva nyerítenek nyugtalan csikók. S egy hajszálon függ csak: feszülten figyel, tűnődik a világ s ahogy halántékere lüktet: szinte hallod a dobolást. Olvad a hó, fölszáll a szürk köd. Kezdődik valami más. !forditatta: Kerek Imre Somogyi Néplap így látta• Két emlékirat „dialógusa” A TASZSZ hadijelentése: » ... a Pécs városától északnyugatra működő szovjet csapatok szétverték a németek odaérkező tartalékait, és az erősen tagolt terepen 25 km-t nyomulva előre eljutottak Kaposvár városáig, Magyarország délnyugati részének fontos vasúti csomópontjáig. A németek mindenáron meg akarták tartani ezt a támaszpontot. A szovjet csapatok azonban hirtelen betörtek Kaposvárra, és elfoglalták a várost.« A POLGÁR: »Aztán jött 1944. október 15-e. A kormányzói szózat után feleségem nem engedett ki a lakásunkból. S mire kimentem, már indulókat játszottak a rádióban és többször felhangzott, hogy Beregfi azonnal menjen Budapestre. Egy napig sem áltattam magam. Tudtam, hogy Kaposvárott nem maradhatok. Nem készültem fel menekülésre, mégis menekülnöm kellett. S mikor Szálasi hadparancsát beolvasták, feleségemmel, fiammal elhagytam otthonomat, otthagytam ügyvédi irodámat. Éreztem, hogy életemet kell most mentenem. Később tudtam meg, hogy 1944. október 16-án reggel és este átkutatta a nyilas rendőrség pártszolgálatosok kíséretében házamat, de én akkor már egy jóbarátom lakásán a Donner-városban voltam s innen igyekeztem magamnak valahol menhelyet keresni. Azt is később tudtam meg, hogy 6 sorstársamat, akik bíztak még egy szikrányi emberségben s nem menekültek, őrizetbe vették és csak azért nem indították őket azonnal útnak Auschwitzba, mert hitték, hogy elfognak és együtt küldhetnek engem is a megsemmisítő táborba. Egyetlen ember jött közülük vissza.« A VEZÉREZREDES: »A magyar földön folytatott harcok idején és a 3. Ukrán Front kötelékébe tartozó 57. Szovjet Hadsereg parancsnoka voltam. Hadseregünk különösen súlyos harcokat vívott a Balatontól délre, Pécs—Kaposvár—Szigetvár—Nagykanizsa körzetében. A belgrádi hadművelet befejeztével az 57. hadsereg csapatait a Duna bal partjá ra csoportosították át és azt feladatot kapták, hogy foglaljanak hídfőt a folyó nyugati partján. Nekünk kellett tehát biztosítanunk a 3. Ukrán Front főerőinek szétbontakozását a hídfőben előretörve, hogy ezek az erők azután Székesfehérvár irányában előretörve délnyugatról megkerüljék az ellenség budapesti csoportosítását és együttműködve a 2. Ukrán Front megsemmisítsék csapataival, azt. A továbbiakban az 57. hadsereg azt a feladatot kapta, hogy a fő csapást a Pécs—Kaposvár —Nagykanizsa általános irányba mérve zúzza szét az ellenséget a Balatontól délre és biztosítsa a front csapatainak főcsoportosítását a nyugati irányból várható csapás ellen.« A POLGÁR: » ... A hozzám beszűrődő hangokból, zajból azt állapítottam meg, hogy egy gépfegyvert a mostani könyvesbolt előtt állítottak fel, másik pedig közvetlenül az én kapubejáratom előtt van. Felkeltettem barátomat, közöltem vele a hadi helyzetet és elkészítettünk egy utat esetleges menekülésünkre, a pincén és az udvaron keresztül a szomszédos Dózsa György utcába. Ha bejön egy német, mit csinálunk különben? Vártunk, füleltünk, a barátom elaludt, de most már felöltözve. Éjfél körül lehetett, amikor egy kisebb teherautó állt meg házam előtt. Hangos »Los!« kiabálást hallottam, utána pakolás kezdődött, felrakták az autóra a gépfegyvert, a zajból ítélve mind a kettőt, és az autó elrobogott. Halálos csend lett azután, de a csendet futólépések zaja törte meg. Ahogy kivettem, hordággyal sietett két katona az utca túlsó oldalán. Nem tudtam kivenni, hogy magyar vagy német katonák a hordágyat vivők. Egy ápolónő fehér ruhában szaladt utánuk. Ma is fülembe cseng cipőinek kopogása a kövezeten. Igen nagy részvéttel gondolok erre a nőre. Aztán újból futólépések. Fiatal emberek futottak az utcán, később hallottam, hogy ezek leventék voltak, akiket azért vittek ki a kaposszentjakabi dombokra, hogy ismétlőpuskáikkal tartóztassák fel a Vörös Hadsereget. Milyen nagy felelőtlenség a lelkiismeretlenség! Úgy éreztem, hogy Kaposvár most már a senkiföldje. A németek elmentek, a vörösök nem megértem azt, jöttek. S én ami kevés embernek adatott meg, hogy láttam menekülni a fasisztákat és láttam, hallottam egy fotelban ülve, amidőn front a fejem felett elvonult. De miért nem jönnek? Nem tudják talán, hogy már nincs itt senki? Ittam a feketéket, persze hidegen, hozzá a bort, és azt hittem, hogy ez csillapítja nme letten izgalmamat. Végre kezdett, és az egész pirkadui várost betöltő »Hurrá!« kiálló hallatszott. Mintha nagystadion közepén ültem volna és a szurkolók kiabáltak volna. De minden oldalról hallatszott a kiabálás, mintha az egész város körül lett volna véve. Vagy volt is? És végre megláttam az első szovjet katonát, az előőrsöt, amint kaputól kapuig — ahogy a nagykönyvben meg van írva — lopakodik előre. Mind többen követik. Szinte özönlenek. Most már nemcsak az úttest, hanem a járda is tele van és mint a tenger katonákkal, hullámai jönnek, jönnek, és nem szűnt az áradás nyugat felé.« A VEZÉREZREDES: » ... Az 5. hadsereg csapatai a magyarországi harcokban 1944 novemberében és decemberében több mint 800 lakott helységet szabadítottak föl, köztük Pécset, Dombóvárt, Kaposvárt, Szigetvárt, Barcsot. Március végéig a hadsereg védelmi harcokat folytatott a Balatontól délre, szilárdan tartva az elfoglalt állásokat és biztosítva a 3. Ukrán Front főcsoportosításának tevékenységét a székesfehérvári és budapesti irányban. Különösen súlyos harcokat vívott az 57. hadsereg 1945 márciusában. A hó elején a német hadvezetés ellentámadást indított a Balaton körzetében, hogy szétzúzza a 3. Ukrán Front csapatait és Budapesttől délre elérje Dunát. Előttünk a 2. páncélos hadsereg tevékenykedett, kb. 70 000 emberrel, több mint 1000 löveggel, 100—150 harckocsival és rohamlöveggel. Erőinek zöme Keresztúr és Kutas között védett, 60 km széles arcvonalon. A hadtestek és hadosztályok harcrendje kétlépcsős volt. A POLGÁR: »Minden családnál volt beszállásolt orosz katona, főleg tisztek, ezek és a család között mindinkább kialakult a szívélyes viszony, mindenkinek volt már »jó orosza«. Lassan-lassan kezdtek az emberek hinni abban, hogy lehet másként is élni, mint ahogyan az elmúlt 25 év alatt éltek ... December havában megalakult Debrecenben az első magyar kormány, sajnos, semmiféle összeköttetése nem volt a megyénkkel. A kormányról csak a külföldi rádiók híradásaiból értesültünk. Elérkezett az ideje annak, hogy megalakuljanak azok a politikai pártok, melyeknek működését a debreceni kormány megengedte, és eljött az ideje annak is, hogy kormány által megállapított a módon Nemzeti Bizottság Somogy megyében is megalakuljon és működjön.« A VEZÉREZREDES: »A hadsereg tisztjei és katonái a Magyarországon vívott súlyos harcokban állhatatosak, bátrak voltak, s tömeges hősiesség példáit szolgáltatták. Makszimenko harcos három német harckocsit és egy rohamlöveget, Litvinov harcos két harckocsit és két rohamlöveget semmisített meg. Saligin törzsőrmester lelőtt 14 hitleristát, harcképtelenné tett három géppuskát, kezelőivel együtt. A kommunista Szmisljajev őrmester és a komszomolista Scserkunov harcos halhatatlan hőstettet vitt végbe Nagybajomnál. Sebesülten, gránátokat kötözve magukra az ellenséges harckocsik elé feküdtek. A szovjet nép sok hű fia áldozta életét hazája boldogulásáért és a magyar nép napfényes jövőjéért. A fentieken kívül példát idézhetnénk számtalan még szovjet harcosok bátor, hőnsies tetteiből.« Dokumentumokból összeállította: ’’oszt Tibor Gyakorlat után