Somogyi Hírlap, 1996. szeptember (7. évfolyam, 204-228. szám)

1996-09-07 / 209. szám

12 SOMOGYI HÍRLAPSZÍNES HÉTVÉGE 1996. szeptember 7., szombat ✓ Nagybajom magyar hete Észak-Németországban Schortens, a gyöngyszem Fantasztikus volt ez a schortensi magyar hét. Amikor elő­ször hallottam a rendezvényről, örömömben kis híján elsír­tam magam. Másfélezer kilométeres távolságból bizsergető érzés átélni a magyar kultúrát — mondta Wittke Zsuzsa, aki 27 éve él Wilhelmshavenben. „Földije”, a millenshafeni Seeger Erika is remekül érezte magát a zenés esten. Boldog volt, hogy végre egy jót beszélgethet a vele egykorú fiata­lokkal. Ő alig egy éve érkezett Németországba. Schortens hamisítatlan alsó­­szászországi kisváros. A hoz­zákapcsolódó öt településen 25 ezer ember él. Takaros ut­cáiban szabályosan sorakoz­nak a jómódról tanúskodó barna téglás, piros cserepes családi házak. A belvárosban egymást érik a csillogó-vil­­logó üzletek, éttermek. A vá­ros lakói közvetlenek, és — dacolva a pletykával — kön­­­nyen ismerkednek. A szoká­sos német hűvösség errefelé nem divat. Az ismeretlent útba igazítják, szívesen elbeszél­getnek vele pár percet. A ma­gyarokkal pedig megkülön­böztetett figyelemmel bánnak. Nagybajom és Schortens kap­csolata ilyen apróságokban is mérhető. A hivatalos szakmai elő­adások mellett jócskán jutott idő kirándulásra, a környék nevezetességeinek megtekin­tésére. Az egyik legemlékeze­tesebb kirándulás Wangerlan­­dot volt hivatott felfedezni. A Schortens közelében fekvő te­rületet állandóan a víz fenye­gette, a tenger évszázadokon át gátolta a normális fejlődést. Erre a vidékre általánosan jel­lemző, hogy a tengerpartot néhány kilométeres széles­ségben fátlan, zöld rétekkel bontott szakasz kíséri. A mö­götte fekvő, elöntéstől már nem fenyegetett földdarabon a korai eljegesedések idején vo­nult be a jégtakaró, így napja­inkra a kőzettörmelékből álló végmorénák lekoptak, magas­ságuk erősen megcsappant. A terület döntő hányada sík, gá­takkal védett. Kevés a 100 mé­ternél magasabb kiemelkedés. Ezzel is magyarázható, hogy a magyar alföldet idéző terepen eddig 400 szélkereket telepí­tettek, amelyek egyenként 350-620 kilowattnyi energiát képes termelni. Egy-egy kerék 1,1-1,7 millió márkába kerül, de 10 év múlva már hasznot hajt. A hosszú távú befektetés nemcsak anyagilag kecseg­tető, környezetvédelmi szem­pontból is előnyös. A kirándulás során Wiar­­denben egy tizenharmadik században épült és kétszáz évvel később átalakított fríz­templomot mutattak. Az ide­genvezető szemléletesen me­sélt arról, hogy a gránit köve­ket évszázadokkal ezelőtt mi­ként munkálták meg. Egy krumplit vett elő, amiből sza­bályos darabkákat faragott. A valóságban is nagyjából így csinálták, csupán azzal a kü­lönbséggel, hogy a kődarabok megmunkálása, csiszolása jó­val több energiát és időt emésztett fel. A csoport felkereste a kö­zeli járási székhelyet, Jevert is. A tizenháromezer lakosú település kastélyáról és sör­gyáráról híres. Évente 1,4 mil­lió hektoliter folyékony ke­nyeret palackoznak. A vizek birodalmában természetesen egy hajókirándulás sem ma­radhatott el. A kiindulási he­lyen, Eilandban először Fehnmuseumot mutatták meg.­­ A rengeteg hajómakett, kora­beli házutánzat, kezdetleges termelőeszközök láttán min­denkinek fogalma lehetett ar­ról, hogy a vizes, lápos terüle­ten keményen hajtottak. Erre­felé járja az a mondás: a szü­lők szinte halálra dolgozták magukat a mindennapi bete­vőért, igazán az unokák élvez­ték a munka gyümölcsét. A környéken rengeteg csa­torna kanyarog, lehetővé téve a belvízi hajózást. A bajomi csoport Eilandból Timmelbe hajózott. Az egyórás út során békés, dús legelőjű alföldi táj­ban lehetett gyönyörködni. A borongós idő miatt izgalmas­nak ígérkezett, ám végül telje­sen békésre sikeredett egy másik hajókirándulás, amelyet a Jens-Albrecht nevű tengerjá­rón tett meg a csoport. Horu­mersiel kikötőjéből indultak, és a kétórás vízitúra számos meglepetést nyújtott. A part közelében óriási konténerszál­lító hajók, speciális vízi tűz­oltó egységek, és nyersolajtól roskadozó tankerek úszkáltak. Az egyik kikötőben szürkére festett hadihajók vártak mél­tóságteljesen a bevetésre. A több száz méternyi hosszú „műalkotásokon” jól ki lehe­tett venni az eltérő tűzerejű fegyverek helyét. A magyar hetet folyamato­san nagy érdeklődés kísérte. Schortens rövid időre kizök­kent mindennapi életéből. A máskor korán nyugovóra térő németek jó néhányszor az éj­szakába belefeledkezve be­szélgettek vendégeikkel. Ér­deklődéssel hallgatták Nagy­bajom és hazánk történetét, valamint Somogy természeti szépségeiről szóló előadást. A Happy End Band fergeteges sikert aratott, a programon kí­vül újabb fellépésekre hívták őket. Sőt, a csapatot ígéretes ajánlattal több szervező is megkereste. Remek előadá­sukkal a Somogyi Aprók is el­kápráztatták a közönséget. Az önkormányzati vezetők számos megbeszélésen vettek részt. Ács Attila nagybajomi és Peter Torkler schortensi pol­gármester az együttműködés további lehetőségeit vizsgálta: egy magyarországi értékesí­tési lánc kiépítéséről is tár­gyaltak a teveri sörgyár mun­katársaival. Tervek szerint ennek központja Nagybajom lesz. A megbeszélések ered­ménye az is, hogy német szakemberek rövidesen meg­vizsgálják a nagybajomi ter­málfürdő vizét. A német szakmai minősítés ismereté­ben egy átfogó projektet ké­szítenek a hosszút távú hasz­nosításról. Dr. Ulrich Károly és Wolfgang Schmitz jegyzők a fiatal önkormányzati dolgo­zók képzéséről is tárgyalt. A nagybajomiak kiutazását — egyebek között — az Eu­rópa Tanács támogatta. megbeszéléseken többször el­­­hangzott: hazánk európai­uniós közeledésében a politi­kusok mellett a polgároknak is nagy szerepe van. Nagybajom és Schortens kapcsolatát látva jó esélyünk van a mihama­rabbi csatlakozáshoz. Harsányi Miklós A nagybajomi csoport Jeverben is járt Hajómustra Horumersiel kikötőjében A látrányi iskolások Európa-fája Triebesben Azt mondta Peter Wild a triebesi iskola igazgatója, amikor fát ültetett a látrá­nyi Fekete István általános iskola kisdiákjaival, hogy ezek a fenyők az egyesülő Európa szimbólumai. S a faültető gyerekekkel együtt a kontinens jövőjébe növe­kednek a megértés és a kö­zösség jelképeként. A cseperedő fenyők azonban már nem jelképek azoknak a magyar gyerekeknek, akik az egy hetes nyelvi túrán tapasz­talták és tanulták a megértést, érezték a vendégfogadó kö­zösség szeretetét. Azzal a meggyőződéssel kezdték a tanévet, hogy a nyelvtanulás nélkülözhetetlen. Bár Geleta Viktor zenei pályára készül, Varga Erzsébet az orvosi egyetemről álmodik, Horváth Beáta idegenvezető szeretne lenni, valamennyien Európá­ban gondolkodnak a Balaton közeli Látrányban. Ötödik éve járnak a látrá­nyi általános iskola diákjai a thüringiai Triebesbe. 1992- ben szerveződött a kapcsolat az ottani UNESCO iskolával. Mint Farkasné Szabó Ildikó igazgatónő elmondta eleinte évente kétszer találkoztak, de tavaly óta évi egy alkalomra csökkent a cserelátogatások száma, hogy a a vendégfo­gadó családoknak könnyebb legyen a teher. Bár a gyere­keknek mindössze 4500 fo­rintba került az utazás a Ka­posvárról kapott kedvezmé­nyes busszal, valamint a Lát­rányi Gyermekekért Alapít­vány és az iskolai szülői munkaközösség jóvoltából. Az önkormányzattól évekkel ezelőtt kapott 80 ezer forinttal is spóroltak, van még belőle 10 ezer forint a következő lá­togatáshoz. Általában ajándé­kot vesznek belőle a vendég­látóiknak. Egyébként a trie­desi gyerekek is szponzorok segítségével utaznak ide: a tartományi kultuszminiszté­rium támogatja az iskola­ba­rátságot. Geleta Gyöngyi nyelvtanárnő is egyetért az igazgatónővel abban, hogy ezek az élő nyelvi környezet­ben tett túrák felérnek több hónapos iskolai munkával. Mindketten méltán büszkék arra, hogy a kaposvári Tán­csics Gimnázium német tago­zatának nyelvvizsgával felérő felvételijén is rendre képes helytállni egy-egy diákjuk. S mennyire öntudatosak lettek ezek a gyerekek! Holczmann Nikoletta, Horváth Beáta, Megyeri Csaba, Varga Erzsé­bet, Geleta Viktor és Vendel Melinda egyaránt egyetért ab­ban, hogy bármerre is terelje őket a sors, a nyelvtudás nél­kül nem boldogulhatnak. Arra is rácsodálkoztak valamen­­­nyien milyen ápolt és gondo­zott a gyönyörű thüringiai táj. Talán még nem tudják, de minden bizonnyal ezzel az igényességgel szemlélik majd szűkebb környezetüket is. Szövetségeseket nyertek ben­nük a Balaton közeli falvak tö­rekvő önkormányzatai. Nikoletta sok új szót tanult, s hálás, hogy mindenki segí­tett kijavítani, illetve megér­teni a nyelvi fordulatokat. Gyakorlott nyilatkozó lett pár napon belül. Akkor döbbent rá, hogy újságíróval társal­gott, amikor megmutatták a regionális lapban megjelent cikket és a fotót, amelyen vendéglátói körében moso­lyog a világra. Megyeri Csaba szorgalmasan beült az ottani iskolai tanórákra. Könnyedén megoldotta a gyerekekkel a matematika feladatokat és él­vezte a tanár stílusát. Mint mondja időnként harsogott a nevetéstől az osztály, mégis tudták a gyerekek a példát. Fotót hozott a mylaui vasúti hídról, amelyet a világ leg­­hosszabbjának tartanak és 28 millió téglából építettek öt év alatt. Viktor az újdonsült ba­rátjával tett tíz kilométeres kerékpártúrára emlékszik szí­vesen. Erzsébet a vendéglátó családdal tett weimari kirán­dulásra. Melinda pedig már idehaza megbeszélte szülei­vel, hogy meghívják a kedves német családot, amely elhal­mozta szeretetével. Büszkén mesélik, milyen nagy sikere volt a Geleta Gyöngyi és Ber­­dek Enikő tanárnővel főzött gulyásnak és az almás süte­ménynek, amelyet az ottani iskola tankonyhájában készí­tettek, s lediktálták a receptjét is. A hozzá tálalt műsort pe­dig röpke egy óra alatt állítot­ták össze Viktor segédletével. A látrányi iskolában ne­gyedik osztálytól tanulják a gyerekek a német nyelvet heti két-három órában. A nyelvta­nárnő péntekenként szívesen foglalkozik az érdeklődőkkel. Úgy véli többükkel eljuthat­nak nyolcadikra az alapfokú nyelvvizsgáig. Persze ez az utazások több hónapos készü­lődéssel, levelezéssel járnak. S észre sem veszik a gyerekek mennyit tanulnak ebből is. A mostani tanév a triebesi gye­rekek látogatásának izgalmas előkészületeivel telik majd. Gárdonyi Magdolna Pályakezdő pedagógusok kínálata a munkaerőpiacon Tanítónak a vidék a kenyéradója Nem könnyű ma pedagógusként, friss diplomával a kézben elhelyez­kedni. A pálya telített, a gyerekszám csökken, az óraszám emelése pedig még további „fölösleget” is gyárt pedagógusból. Pályakezdőként job­bára „csak” a vidéki iskolák kated­rája ad megélhetést, ám ha ez sem jön össze, marad a munkanélküliek keserű kenyere. Somogy 180 általános iskolájában ma mintegy 30 ezer diák tanul, a tanítók száma csaknem 3000, ám a gyerme­kek, és a foglalkoztatott pedagógusok száma évről-évre kevesebb. Jelenleg 124 általános iskolai tanító állástalan. A kaposvári Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskolán az elmúlt tan­évben 98 tanító ballagott el. Sokuknak sikerült az elhelyezkedés, ám néhá­nyan csak a munkaügyi központig ju­tottak. A megyeszékhely kirendeltsé­gén eddig tíz pályakezdő jelentkezett, akiknek a diplomáján még szinte meg sem száradt a tinta. Voltak, akik a ké­pesítés megszerzését követő napokban regisztráltatták magukat, mások a re­mény elvesztése, a becsöngetés után jelentkeztek. Várható, hogy e hónap­ban tovább növekszik a számuk. Szellő János kirendeltségvezető el­mondta, a jelentkezők egy részének tudnak segíteni. Kaposvár környékén a mai napon is van 6-7 betöltetlen állás­hely, igaz elsősorban napközis neve­lők és szakosok részére. Egyébként a reál-, így a kémia, a matematika, a bio­lógia és a fizika szakosok, valamint a nyelvtanárok találnak manapság könnyebben munkát, a „sima” tanítók dolga jóval nehezebb. Fél éve még úgy tűnt, nem sikerül elhelyezkednie az idén végzett Huber Krisztinának sem, ám végül mégis révbe ért. Ahol egykor maga is tanult, Szulokban állhatott katedrára. — A szerencsén múlott: az egyik tanítónő kisbabát vár, így kerülhettem az iskolába. Korábban egész Barcson, még az óvodákban is érdeklődtem ál­lás felől — mondja a fiatal tanítónő. Ma a 3.-4. osztályban tanít, valamint éneket mindegyik évfolyamban, az „ismerős, aranyos gyerekek között” jól érzi magát. Szabadidejében második — óvodapedagógusi — diplomájának megszerzésén dolgozik. A további riportalanyok és statiszti­kák utáni nyomozás, amivel a mind alaposabb összképet igyekeztem fel­rajzolni, megfeneklett. Azért fontos ezt kiemelnem, mert rámutat: nincs ma a megyében, de az országban sem olyan intézmény, amely korrekt képet tudna adni a pályakezdőkről. A peda­gógus kilép az életbe, és — katonai hasonlattal élve — eltűnik a radar kép­ernyőjéről. Csak bízni lehet benne: a hivatásához mért egyetlen „értelmes” helyre, iskolába sodorja a szerencse vagy az ismeretség. Dr. Kálmán Katalin, a Csokonai ta­nítóképző főiskola főtitkára is berzen­kedik, hiányolja azt a nemrég még működő rendszert, amiben nyomon követhető a végzett hallgató pályafu­tása. Ez a munkaerőpiaci kereslet és kínálat kapcsolata szempontjából sem volna haszontalan. — A Felsőoktatási Tudományos Tanács állásfoglalása szerint hamaro­san szükség lesz egy efféle „térképre”, hiszen a főiskolák számára elő fogják írni a felvehető hallgatók számát — mondja a főtitkár. — De csak a de­mográfiai adatokra támaszkodva ki tudja megmondani, hol, mennyi taní­tóra van szükség? A munkáltatók ugyanis korábban a főiskolához küldték be munkaerőigé­nyeiket, ma ezek a pályázatok már a Közlönyben vagy hirdetésekben je­lennek meg. Tény: a városokban, és ezek között is a megyeszékhelyen elvétve talál munkát a pályakezdő. Szinte egyetlen potenciális munkaadó — főként a „visszakörzetesítés” miatt — a vidéki iskola. Ám a vidékiségről sokan azt tartják, elvágja magát a világtól, elte­metkezik, aki odamegy. Ám az is vitathatatlan, hogy a me­gye lakosságának zöme vidéken válik somogyi polgárrá... Balassa Tamás

Next