Somogyi Hirlap, 1913. február (10. évfolyam, 26-49. szám)
1913-02-01 / 26. szám
Kaposvár, 1913 február 1 Szombat X. évfolyam 26. szám SCliffvaftáal egy évre 10 korona, fél évre 8 korona, negyedévre 4 kor., olvuztuval egy hónapra 1 korona 50 fillér. Egy«« diám ára 6 fillér. — ill I — Tanítóknak : Egéas évra 12 korona. ■ tgretenik hétfő kivétel óval minden lap POLITIKAI NAPILAP Felelős szerkesztő: BEÉZ PÁL Szerkesztőség és kiadóhivatal: Korona-utca 7. utas Nyílttér, reklámközlemények, vigalmi kimutatások soronként SU Illlét Eljegyzési és esketési értesítések díja ... .5 korona BBkepemenyBk Kaposvár, január 31. Beavatott oldalról kapjuk a külpolitikai helyzetről ezeket az értesüléseket. A hét végére várják a nagyhatalmak a török kormány válaszát. Hogy a válasz milyen lesz, azt most még csak sejteni lehet, miután konkrét támpontjaink nincsenek. Mindazonáltal fönnáll az az erős remény, hogy az új kabinet hasonlókép fog válaszolni, mint Kramil pasa tervezte, vagyis olyképpen, hogy módot nyújt a további béketárgyalások lehetőségére és elkerülhetővé teszi a háborút. Ezt a reményt több figyelemreméltó jelenség teszi valószínűvé. Először, a török politikai élet új vezérférfiai épp oly jól tudják, mint azok, akiknek a helyére léptek, hogy egész Európa a békét akarja. Másodszor tudniok kell azt is, hogy a Csataldzsánál álló török sereg — amely felől ugyan nap-nap után a legkülönbözőbb hírek és jelentések kerülnek forgalomba, — semmi esetre se lehet oly erős, hogy egy esetleges újabb ellenségeskedés megkezdésekor garantálni tudná Törökországnak a biztos győzelmet. Harmadszor pedig azok a nehézségek, amelyek a belügyminiszteri szék betöltése körül fölmerültek, élénken bizonyítják, hogy Konstantinápolyban a politikailag és diplomáciailag iskolázott emberek Drinápoly megtartását nagyon nehéz, sőt csaknem megoldhatatlan feladatnak tartják. A belügyek vezetésére hosszas keresés után már találtak ugyan alkalmas politikust Said Halim személyében, de ennek a vállalkozása még korántsem tette könnyebben megoldhatóvá a feladatot. Végül az új kabinetre nézve is érvényben vannak azok az argumentumok, amelyeket Európa a béke érdekében a régi kormány elé terjesztett s amelyek egyrészt szükségszerű konzekvenciái az eddigi török vereségeknek, másrészt azonban financiális szempontból is annyira fontosak az ozmán birodalomra nézve, hogy azok figyelembe nem vétele alig hihető. Mindehhez járul még az a tény, hogy az új kabinet tagjai az európai sajtó képviselői előtt tett nyilatkozataikban a leghatározottabban tiltakoznak az ellen, mintha ők kimondottan harci kormányt alakítottak volna s egyben hangsúlyozták, hogy ha Drinápolyt sikerül diplomáciai után megmenteni, akkor egyértelműig a béke politikáját fogják követni. Látnivaló tehát, hogy egész jogosak azok a remények, amelyek szerint a porta válasza nem lesz egészen intranzigens. Ha ebben mégis csalódnánk és ha a háború újból megkezdődnék, az kétségkívül nagyon szomorú következményekkel bírhat a közvetlenül érdekelt felekre nézve, de azért még korántsem jelenti azt, hogy a nagyhatalmak eddigi egyetértése megszűnik. Az utóbbi időben sokszor beszéltek arról, hogy Oroszország külön akcióra szánja el magát, de ennek ellentmond az a körülmény, hogy Oroszország a krízis kezdete óta mindig hangoztatta az európai koncert szükségességét és az, hogy önző egyéni érdekekből egyetlen nagyhatalom sem meri a válságot önálló akcióval veszélyesebbé tenni. Sobri Itta Krúdy Gyula A tatárképű vén kocsis visszarántotta a gyeplőt, a négy ló szinte remegve állott meg az erdőszélen. A cifra hajdú leugrott a bakról és bekiáltott a hintó vérfüggönye alá: — Itt vannak a betyárok . A hintóban két nő élt. Egy fiatalabb s egy idősebb. A fiatalabbat Estellának hívták és a veszprémi püspök unokahuga volt. Az idősebb asszonyság a kulcsárnője volt. Alkonyodon, késő ősz volt, a Bakony vöröslő fáival úgy szunnyadt, mint boros öreg ember. Az erdei után két lovas léptetett a hintóval szemben. Nyugodtan, sietség nélkül közeledtek. Az egyik lovas fél lóhossznyival előbb járt társánál. Puha vadászkalap volt a szemébe húzva, a válláról rövid karabély csüngött alá. Nagyfejt, vadtekintetű paripa járt alatta. Ilyenforma az a mén, amelyik a farkast agyonrúgja. Olyan csendesen, látszólag veszedelmes szándék nélkül közeledtek, hogy bátran le lehetett volna szedni őket a nyeregből két jó lövéssel. A piros hajdú azonban a hintó mögé bújt, a vén kocsis összeráncolt homlokkal, minden megindultság nélkül nézett szembe a végzettel. — Szálljanak ki az utasok! — mondta a betyár minden hangsúly nélkül. A vámőrök állítják meg ilyenformán a kocsit. Előbb Estella ugrott ki a bőrfödél alól. Rózsaszínű köpönyeg és rózsaszínű kalap volt rajta. Fehérharisnyás, szalagos félcipője szinte jókedvűen hágott a göröngyökre. Nagy kék szeme volt, rózsaszínű arca, mint valamely festett képnek. Csupán a száján volt kis karmin, mert abban az időben ez divatos dolog volt. Egy kis hímzett erszénykét tartott a kezében és a betyárok felé csörgette a benne levő pénzecskét. A kulcsárnő mogorván, szélesen, tésztaszagú ruhában támaszkodott meg a háttérben. Az arcán semmi félelem, inkább haragos megvetés. — Nem szégyelik kendtek ezt a dolgot? — kérdezte éles hangon. — Mi a veszprémi püspök házához tartozunk. — A kisasszony? — kérdezte a kalap alól a betyár. — A méltóságos ur unokahuga. — Hová mentek? — Hová? Hát Veszprémbe ! — Egy órajárásnyira van ide Veszprém. A betyár benézett a hintóba, hogy nincs-e ott még valaki. Aztán a piros huszárt felültette a bakra. Majd a bőrfedelet leeresztette és a hölgyeknek intett, hogy beszállhatnak a hintóba. A turisüveges, kanászképü legény a lovak mellé lovagolt, midőn a hintó lépésben megindult, míg a másik betyár a hintó mellett ballagott. Ennek a betyárnak selyemmel volt hímezve a szűre és a mellényén apró virágkoszorucskák voltak. Az inge fekete selyemből volt és finom lakkcsizmáján ezüstsarkantyú. A kalapját levette és hosszú, barnaszőke haját hátrasimitotta. Talán huszonöt esztendős lehetett a betyár, kis, gácsér-formájú bajusza volt és a haja fürtökbe volt fordítva, mint a gavalléroké. A nyakában aranyos kendő, benne vakító vizű gyémánt. Az arca piros és fehér volt, mintha tán egy kis festék is volna rajta. Csupán balfelől volt egy puskaporos fekete folt a szeme alatt, mintha vaktöltéssel arcon lőtték volna. Szenvedélytelen, szinte fáradt tekintetében bizonyos mélázó bánat borongott Hervadt szomorúsággal tapadt a szeme a mozdulatlan hölgyekre. — Kegyedet, hogy hívják, szép hölgy? — kérdezte a rózsaszínű kalapost. — Estella. Furcsa, hogy maga nem ismer engem. Mindenki ismer a vármegyében s ezért nyugodtan szoktunk utazni — felelt a fiatal hölgy. — Eddig még soha sem ért semmi bántódás. — Lehet, hogy ezután sem. És hová szokott utazni? Mostanában már nem utazom, de azelőtt ellárogattunk szüretelni Badacsonyba, bálba Füredre, atyámfiához Palotára. — Kegyed árva ? — Csak voltam. Ősz óta jegyes vagyok. Estella büszkén, szinte fölényes bátorsággal nézett a betyárra. Őt nem érheti már semmi baj, menyasszony. — Természetesen, szereti a vőlegényét?