Somogyi Hirlap, 1913. június (10. évfolyam, 124-148. szám)

1913-06-01 / 124. szám

Kaposvár, 1913 június 1 Vasárnap X. évfolyam, 124. szám Előfizetési Egy évre 16 korona, félévre 8 korona, negyedévre 4 korona, ■.:: ■ egy hónapra 1 korona 50 fillér. — Egyes sírm­ára 6 fillér. u" ’ Tanítóknak: Egész évre 12 korona, megjelenik hétfő kivételével minden nap Felelős szerkesztő: R­E­É­Z PÁL Szerkesztőség és kiadóhivatal: Korona-utca 7. szám Nyílttér, reklámküzlemények, vigalmi kimutatások soronkint... .60 fillér Eljegyzési és esketési értesítések díja.........................................5 korona A per tanulsága Kaposvár, május 31. A Dásy-per tulajdonképpen már véget ért. A tanúk hosszú sora fel­vonult. Az akták feltárták titkaikat. A bíróság ítélete ugyan e percben, amikor ezeket a sorokat írjuk, még hátra van, de minden elfogulatlan, egyenes gondolkozású ember meg­alkothatja már a maga ítéletét. Semmi kétség benne, Désy Zol­tán riga­dázott. Magyarország mi­niszterelnökéről azt állította, hogy panamista. Azután bizonyítás címén felvonultatott egy csomó új vádat, mely ugyancsak mind új rágalom­nak bizonyult. A zalatnai házak falai közt nem lakott semmiféle panama. Bebizo­nyult, hogy szükség volt rájuk. Nemcsak hivatalos és szociális, ha­nem nemzeti szempontból is. És be­bizonyult, hogy jóval többet érnek, mint amennyiért a kincstár meg­vette őket. A közvagyon nem szen­vedett kárt, a miniszterelnök nem jutott ezen a vásáron illetéktelen haszonhoz. A vádlott állítása ezzel az esettel nem nyert bizonyítást. A Magyar Bank ügyeiből sem derült ki semmi, amit panamának lehetne nevezni. A munkapártnak volt pártkasszája. De minden párt­nak mindig volt. És a munkapárt ebből nem csinált titkot. A párt­kassza több oldalról kapott pénze­ket. De csakis olyan pénzeket, ame­lyek ennek a pártkasszának voltak szánva. Tehát nem olyan pénzeket, melyeket a kincstártól, az állam­pénztártól vontak volna el. Ezeket a pénzeket pedig csakis olyan vá­lasztási költségekre fordították, ami­lyeneket a törvény kifejezetten meg­enged. Még csak azt se lehet mon­dani, hogy kizárólagos pártcélokra fordították volna, mert hiszen be­bizonyult, hogy ellenzéki jelöltek legális költségeit is ez a pártkassza viselte. Végül pedig kiderült, hogy a pártkassza pénzei sem amikor be­folytak, sem amikor kiadták őket, Lukács László kezénél nem mentek keresztül. Itt sem derült ki tehát semmiféle panamának még a nyoma sem, legkevésbbé derült ki valami olyan tény, mely Désy Zoltánnak Lukács László elleni rágalmait iga­zolhatná, így hát mindenki megalkothatja magának a saját, Désy Zoltánra nézve lesújtó ítéletét. Mindenki tisz­tába jöhet azzal, hogy Magyaror­szágon az ellenzéki politika, mely elvi harcra immár képtelen, rága­lommal, emberhajszával, terrorizmus­sal, a magyar közélet meggyalázá­­sával igyekszik magának az olyan rosszul használt hatalmi pozíciót visszakaparitani. És mégsem ez en­nek a pernek a legfontosabb tanul­sága. Ez a legfontosabb tanulság Tisza­­ István gróf kihallgatásának pillana­­­­tában lépett a tiszta gondolkozású közvélemény elé. Mert ebben a pil­lanatban bebizonyult, még a vádlott is kénytelen volt beismerni, hogy tavaly májusban Désyék azért hallgatták el vádjukat, mert nem akarták megzavarni azokat a béke­tárgyalásokat, melyeket az ellenzék akkor Lukács Lászlóval folytatott. Elhallgatták a vádat, UJ' -'Ha Tis István gróf, hogy zart. ..hu___,y­tathassák azokat a béketárgyaláso­kat, melyek siker esetén az ellen­zék hozzájárulásával állandósították volna Lukács László kormányzatát. Íme, ez a nagy, a rettenetes ta­nulság. A magyar ellenzék olyan Füst és pára — A »Somogyi Hírlap* eredeti tárcája — írta Hikes III. — Tetszik tudni, — hadnagy úr — a háziasszonyom kissé gondatlan, elfoglalják a csirkét, bizony gyakran elfelejti szellőztetni a szobát. Vági mosolygott: — Nem tesz semmit. Én kedvelem a művészetet s így a velejáró illatot is. Egy képről kérdezősködött. Ki ez a májszin-képü pap ? — Kanonok — szólt Teleki. Nyitrán lakik és előrehaladott cukorbaja van. Alkalmasint elpatkol az őszre s addig mig az utolsó órája elkövetkezik, szeretné önönmagát nézni. (Mások úgysem igen bámulták ) — De, lássa, hadnagy úr, mi hanyagok vagyunk. A hanyagság hozzánk tartozik, művészekhez. Ez a portré is lassan készül, mire befejezem, megtér őseihez a jó, tőkés pap. A gazdasszonya bizonyára nem veszi át. Könnyen a nyakamon marad és aztán mit csinálok vele? Mindketten nevettek. A festő elkészült a toalettel. Barackpárla­tot vett ki egy zöldes vászonkofferból, meg apró, szivárványos pohárkát. Kettőt. Töltött és kedélyesen szólt, odakoccintván poharát a hadnagyéhoz. — Az egészségünkre ! Tornyos frizurás fej nézett be az ablakon, majd kocogott. A Nelli szobalánya volt. — Urak ! Nelli kisasszony megérkezett és várja önöket. — Végre ! Szólott a katona. Indulhatunk kedves művész úr. Vígan csörgetett, zajon­­gott a kardjával és lopva belepislantott az ablakban levő tükörbe. Teleki fogta a cókmókját, a turistabotot, meg a festőkazettát s indultak.­­ Az útszéli nyárfák alatt állottak, a szoba­lány, meg Nelli. A szobalányon ragyogó fehér kötény, kezében egy jókora táska, amelyben harapnivaló volt, meg két palack. — Urak, ma a vendégeim lesznek ! Igaz, hogy nem valami lukuluszi lakomára — kedélyeskedett Nelli — de tekintettel arra, hogy még hosszú utat kell megtennünk és Julcsa igen gyönge (hozzámértem a csoma­got), magasabb igényeinkről sajos, le kell tenni. — Igazán kedves, — szólott a hadnagy — de részemről el vagyok látva. A hátán levő turistazsákon kedélyesen rántott egyet. Itt a hátamon a kenyerem. . . . hogy is mondják ? — Szegény embernek hátán a kenyere. Teleki kényszeredetten nézett körül, félén­ken emelte tekintetét a lányra. Ebben a te­kintetben körülbelül benne volt: — Bocsá­nat, kegyelem, szép szőke, igazán, elfelejt­keztem a prózáról, de lássa, mi művészek olyan hanyagok vagyunk . . . Nelli megértően nézett rá, mintha csak szólt volna. Tudom! . . . Nem tesz semmit. . . Később lesütötte szemét s mig a rétről kiértek a köves országútra, mindig a földre nézett. Jobb oldalán Vági ment, az innensőn Te­leki. Julcsa, a szobalány hátul lépkedett utánuk és himbálta a csomagot. Néha elmaradozott, kakuktövek incselked­tek vele. — Engem, engem, szakíts le szép leányzó. . . . Oda a dombra egy század vadász, ide a híd mellé egy üteg ... képzelje, hogy mi volnánk az ellenség, Nelli nagysád. Ön lenne az ezredparancsnok. Mit csinálna az esetben? — Előléptetném önt főhadnaggyá, szólt a lány. Vági kacagott. Azt hiszem, arra alig volna ideje. A szobalány előre jött és jelentette, hogy egy automobil jön. Már­is hallatszott a hangja, a hosszú, vontatott szirénadugása. Nagy port vert föl a gépkocsi l­átható benzinillatát hátra hagyva, rikító piros szí­neit csakhamar elnyelte egy forduló. — A Ring automobilja . . . mondta ma­gának a festő.­smerte jól. Ült már benne néhányszor Pesten.

Next